Nemere István - VATIKÁNI KRIMIK - Bűntények a kereszt jegyében - Allprint kiadó - 2004
 

Bevezető

Egyedülálló művet tart a kezében a Tisztelt Olvasó. Ilyen könyv még soha sem jelent meg magyar nyelven. Maga a téma is valószínűleg sokak számára igazi szentségtörés. De tévednek azok, akik a kereszténység ócsárlását látják benne. Ez a könyv hús-vér emberekről szól, akik pápának választatták meg magukat és a tömegek legszentebb érzéseit kihasználva önös, hatalmi érdekeik jegyében akár gyilkoltak is. A hivatalos krónikák a pápák rémtetteiről általában mélyen hallgatnak, ezért a szerző a pápaság csaknem kétezer éves történetéből elsősorban a fekete oldalakat emeli ki és mutatja be. Olvassák ezt a sajátos válogatást történelemkönyvként, hiszen a hitnek, a katolikus hitnek a szó szoros és átvitt értelemben sincs semmi köze az itt leírtakhoz. A kötet ilyen megfontolásból idézi fel azokat a pápákat, akik hatalomra kerülésük érdekében bármit megtettek, akár saját kezűleg ölték meg elődjüket. Akik szexuális orgiákban tombolták ki magukat, akik vérfertőző kapcsolatban éltek, akik összeesküdtek, gyilkoltak, akik minden vetélytársukat megsemmisítették, illetve olyan pápákat is, akik komolyan vették szent hivatásukat, valamint kötelezettségeiket, és emiatt az életükkel kellett fizetniük, vagy megkísérelték tőlük elvenni azt. Nemere István nagy tárgyi tudással, számos forrást elemezve, többéves kutatómunka során szerzett biztonsággal vezet minket a Vatikán máig oly sok titkot rejtő falai között. Ott, ahol nemcsak a „sötét középkorban", hanem még a huszadik században is előfordultak bűntények. A könyv nem a kereszténység s még kevésbé a hívő emberek ellen szól. Éppen ellenkezőleg, azokat állítja pellengérre, akik nem jézus nemes eszméiért éltek, hanem ezeket felhasználva világi érdekekért, a pénzért, a hatalomért ármánykodtak és gyilkoltak.
Így kerül megfelelő súly a mérleg másik serpenyőjébe, és ily módon az árnyékhoz hasonlatos bűn még jobban kiemeli a lelki magasztosság szikrázó fényét.

E sok rokonnak tíz pápaság sem lenne elegendő.
/Boccaccio/

Senki sem szabadít meg engem ettől a féktelen paptól?
/II. Henrik (1154-1189)/

Tradíció: a tradíció én vagyok.
/IX. Pius pápa/

Semmi sem található e világon, ami magasztosabb volna a papoknál és fennköltebb a püspököknél.
/Milánói Ambrosius/

Tegyetek meg Róma püspökévé, és holnapra keresztény leszek.
/Praetextatus/

Ha a császár keresztény, a pokolbéli ördög is az.
/Egy bostoni prédikátor/

Kérjük hát Istentől legfőbb jóságát, hogy reformálja meg az egyházat, amely kezdeti tökéletességéhez képest kifordult sarkaiból.

/John Wycliff: Lollard-következtetések, 1394/


Az úr nem karddal és pajzzsal kezdett munkálkodni egyházáért, ...hanem nyomtatással, írással és olvasással... Ahány nyomda van a világon, annyi erőd áll szemben a magas Angyalvárral, így hát a pápának kell elpusztítania a tudást és a nyomdákat, vagy pedig a nyomtatás végül megdönti uralmát.

/John Foxe (1516-1587)/


A kezdet kezdete - Szent Péter - I. Leó (- 461)

A kereszténység az üldöztetéseken át edződött meg. Kezdetben csak hívek voltak. Jézus ugyan - talán akarata ellenére - már kiválasztott olyan személyeket, akik követték őt, és akik a kereszthalála után bizonyos értelemben „főpappá" lettek- de persze ezt nem szabad szó szerint értelmeznünk. Akkoriban Jézus legfőbb tanítványai semmiféle valós világi hatalommal nem rendelkeztek. Csupán annyi szólt a javukra és az adott számukra erkölcsi tekintélyt, hogy közvetlenül a forrásból ittak - vagyis magától Jézustól hallották az igét és így közelebb voltak a kereszténység kútfőjéhez, mint azok, akik jézusról és tanairól csupán hallomásból, még később pedig már csak írásban értesülhettek.
A tanítványok maguk is jobbára vértanúkká váltak. Szerencsétlenségükre Jézus eljövetele és a kereszténység kialakulása éppen egybeesett Róma történelmének legsötétebb korszakával, amikor pszichopata tömeggyilkosok, eszelős diktátorok és degenerált alakok váltogatták egymást a trónon. A keresztények- ezek a szelíd, de nyugtalanító módon újfajta hit hordozói - tehát e történelmi környezetben tökéletes bűnbakokká váltak évtizedeken, sőt századokon keresztül.
Tőlük ugyanis nem kellett félni, hogy fegyverrel kelnek fel. Halálra ők nem halállal válaszoltak. A gonosztetteket nem torolták meg - akkor még nem!- és ezért aztán tökéletes üldözendők voltak. Büntetlenül lehetett bosszút állni rajtuk az el sem követett bűnökért, és még büntetlenebbül lehetett őket áldozati bárányként odalökni mások elé. Ez a recept Rómában sokáig jól bevált.
De mi nem annyira a külső világ által a keresztények ellen elkövetett bűnökkel kívánunk foglalkozni. Sokkal inkább azzal, mi és hogyan történt a keresztény egyház világán belül?
Amikor hat és fél évtizeddel Jézus születése, és alig több mint harminc évvel halála után Szent Pétert is ugyanaz a sors érte el - Rómában, Néró cirkuszában, a mai Vatikán területén keresztre feszítették -, még senki sem tudta, mit is jelent a szó: pápa. Akkor még a ma ismert fogalom nem is létezett, legfeljebb a görög nyelvben, mint papa, apa fordult elő, és ha használták, csak ebben a családi, magánéleti értelmében tették azt. Püspökök sem voltak, és a keresztény egyház szervezetét még ki sem gondolták. Még csak lappangó, Jézus tanait követő csoportok léteztek, amelyeket éppen olyan laza szálak kapcsoltak egybe, mint ezerkilencszáz évvel később a még ellenzékben lévő, föld alatt tevékenykedő bolsevik szervezeteket. Ezek az „őskeresztény sejtek" egymásról is alig tudtak, csak néhányan ismerték a hozzájuk vezető utat. Ám lassan, de kitartóan egyre jobban nőttek a csoportok és a három világrészre kiterjedő római birodalom mind újabb és újabb városaiban ütötték fel a fejüket. Ezenközben persze az államhatalom üldözte őket Már Kr.e.70 körül nem csak a júdeai felkelést bosszulták meg rajtuk, hanem - a római, hagyományos, Mózes-hitű zsidóság nyomására - azért is fizetniük kellett, mert ugyanabból a törzsből új ágat hajtottak. Mert nem tartották be a régi zsidó hagyományokat, sőt (borzalmas még kimondani is! - ájuldoztak az ortodoxok) egészen újfajta gondolkodást, szabályokat, alapeszméket hirdettek!
Így hát a keresztényeknek egyszerre több ellenségük is volt, és mindegyik ott ütött rajtuk, ahol csak tudott.
Alig telt el száz év, már ezen új egyház kebelén belül is elkezdődött az ellenségeskedés. Elméleti problémák támadtak, vagyis a hit egyes tételeit néhányan másképpen magyarázták, mást vártak el a hívektől. Másféle gondolkodást, egyben másféle magatartást.
Említettük, nem volt még pápa, ebben az egyházban tulajdonképpen nem volt „fej", nem volt parancsoló személy. Nem volt, aki eldöntse a vitákat. Némely vidéken vagy városban élt egy-egy idősebb, tekintélyesebb keresztény, ilyen esetekben ő döntött. És mivel a birodalom központja Róma volt, és Szent Péter, az első apostol is ott halt meg, így hallgatólagosan bizonyos vitás ügyekben máshol is tisztelték, figyelembe vették a római püspök döntését. De ez a szemlélet korántsem volt általános és a vidéki, távolabbi tartományokban élő keresztények számára e kialakulóban lévő „jogkör" egyáltalán nem tűnt megalapozottnak. Különösen az észak-afrikai római - tehát lényegében európai származású - kolóniák lakói nem tekintették elfogadhatónak ezt a viszonyt.
A birodalomba Kr.e. 140 körül Keletről mindenféle fura szekta nyomult be és újfajta elveikkel a keresztények egy részét is elkábították. Olyan társaság is akadt, amely félig-meddig elismerte Jézus Krisztust és tanait, mégis azt állította, hogy a világot nem Isten, hanem az angyalok teremtették. Mások Jézus félig földi származásába kapaszkodtak bele. Volt, aki azt hirdette, hogy Mária férje, József az ács nemzette Jézust is, így tehát hozzá nincs is köze Istennek, hiszen végül is földi ember volt ő teljesen... Az egyes szekták a többieket természetesen kiátkozták, a Sátán fiainak-lányainak tartották őket. Ráadásul már ekkor beindult a különbségek hangsúlyozása a Keletrómai és a Nyugatrómai Birodalomban élő hívek között, pedig a két terület hivatalosan még nem is szakadt el egyipástól.
De térjünk vissza a főpapokhoz. Az episzkopális, vagyis „püspöki" egyház kialakulása már megindult, zajlott, csak még a benne élők sem voltak tudatában ennek. Az egyházi közösségeknek szükségük volt irányító személyre, és eltartott néhány száz évig, míg kialakult az a vélemény, hogy a nyájak „pásztorai" fölé is kell egy főpásztor. A vitás ügyekben a már említett geopolitikai és gyakorlati okok miatt a római püspök, vagyis az ottani keresztények feje tartotta magát döntőbírónak, hitbeli kérdésekben pedig ő rendelhette el a papok gyűlését, szinódusát, vagyis a zsinatot. Legalábbis ezt állította a mindenkori római püspök, míg a többiek - különösen a tőle távol, Egyiptomban, Galliában, Hispániában, Görögországban élő keresztény gyülekezetek - számára ez egyáltalán nem volt oly természetes és magától értetődő dolog.
Mivel a birodalomban eközben folytak a keresztényüldözések, megesett gyakorta, hogy egy-egy város vagy tartomány szinte egész keresztény népességét kiirtották. Az már szinte közhely, hogy az arénákban a kiéheztetett vadállatok elé vetették őket. A galliai Lyon városában Kr.e.177-ben már nem elégedtek meg azzal, hogy a keresztényeket kitiltották a piacokról és a fürdőkből. Egy napon minden keresztényt összefogdostak, és rettenetesen megkínoztak, beleértve a nőket és a gyerekeket is. Így kényszerítették őket arra, hogy „beismerjék": olyan orgiákban vettek részt, ahol csecsemőket öltek, sőt meg is ették őket. Püspökük is kazamatában lelte halálát, akik pedig túlélték a kínzásokat, azokat a csőcselék nagy örömére élve elégették. A tömeg természetesen elhitte, hogy a keresztény vallás olyan szekta, amely gyermekeket eszik...
Talán mondani sem kell, hogy egy-egy ilyen esemény a kérdéses vidéken évtizedekre visszavetette a hit terjedését.
Később, úgy Kr.e. 200 körül, már gyakran megesett, hogy vitás ügyekben az egyházon belül a hívők vagy a „vidéki" püspökök Rómához fordultak döntésért. Lassan és nagyon észrevétlenül kezdett kialakulni és meggyökeresedni az a szokás, hogy a dolgok Rómában dőlnek el. Mivel oly sok száz éven keresztül a birodalom ügyeit is itt, ebben a városban intézték, így e folyamaton ez a régi reflex is sokat lendített - mármint a mindenkori római püspök szemszögéből nézve. Bárki is töltötte be ezt a posztot az első századok során, nyilván jólesett neki a bizalom effajta megnyilvánulása, és a jobb érzésűek kezdetben igyekeztek is nagyobb tudásra, mélyebb hitre szert tenni, hogy minél jobban megfeleljenek a sokszor igen bonyolult kérdések eldöntését igénylő feladatoknak.
De ez nem ment sem könnyen, sem pedig gyorsan. Óriási akadályok voltak, amelyek egy része földrajzi értelemben a mai napig fennmaradt. A keletiek - görögföldiek, kis-ázsiaiak például - maradéktalanul soha nem fogadták el, hogy a római püspök bármiben is felettük állna, állhatna. „Inkább Istennek engedelmeskedünk, mintsem egy embernek" jelentették ki az Efezoszban gyűlésező keleti püspökök. Innen már egyenes út vezetett a keleti szertartásokig, a görög nyelvű, majd végül az orosz földre és a Balkánra is kiterjedt, máig létező nagy, exbizánci egyházhoz.
Kallisztosz (Callistus, Kalixt) volt az első olyan római püspök, akinek már komoly gondjai támadtak a római eretnekekkel, elszakadókkal, idegen eszméket (is) hirdető keresztényekkel Az élete nem bővelkedett vidám fordulatokban és a boldogság, mint olyan, igazából sohasem találta meg őt. E költői szavakat kissé emberibb nyelvre fordítva jegyezzük meg: Kallisztosz fiatal éveiben korának egyik gazdasági csalója volt. Igen, ilyen már a római birodalomban is előfordult. A volt rabszolga később ügyes szélhámossá vált, ám egyszer lebukott és egy Szardínia szigeti kőbányába száműzték, ahonnan igen kalandos úton-módon jutott vissza Rómába. Ott nagy hatással volt egyik elődjére és a végén annyira „bedolgozta magát" a vallási körökbe, hogy hamarosan a püspök tanácsadója lett, majd annak halála után őt választották meg utódjául a hívek. Egy hivatalosnak tetsző pápai életrajzgyűjteményben az első ügyet úgy kerülik meg az avatott „történetírók", hogy körülírják a dolgot: „szerencsétlen üzletek után kereszténység vádjával került a szörnyű szardíniai bányákba", ami azért nem egészen így volt. Tekintve, hogy elsikkasztotta a rá bízott pénzt...
Mivel az életben sokat tapasztalt, így Kallisztosz megbocsátóbb volt mások vétkei és „bűnei" iránt. Olyannyira nem volt ortodox, hogy azt hirdette: meg lehet bocsátani még a gyilkosoknak, istentagadóknak, házasságtörőknek is, ha megfelelő mértékű bűnbocsánatot, vezeklést gyakorolnak. No, ez már nem tetszett a többi hívőnek. Az sem, hogy kijelentette: ezentúl az özvegy nők is férjhez mehetnek. E tétele valóságos eretnekségnek számított akkoriban, hiszen a hívők azt vallották, hogy az egyszer megkötött házasságot még a halál sem bonthatja fel. Kallisztosz erről másképpen vélekedett, amivel olyan botrányt okozott, hogy az egyet nem értő hívek ellenpápát választottak helyette.
Nem csoda, hogy sokan fellázadtak ellene. Élete végét is ez okozta. Felháborodott hittársai először egy emeleti ablakból dobták ki, de ezt még megúszta. Akkor egy közeli kúthoz hurcolták, abba dobták és nagy köveket hajigáltak utána. Ezt már nem élte túl. A sajátos „hitvita" után maradék hívei kiszedték holttestét és a Tiberisen túli városrész (ma: Trastevere) általa alapított és felszentelt új temetőjében helyezték el.
Mellesleg: az elvei és személye ellenében megválasztott ellenpápa - vagyis akkor még ellenpüspök! - is osztozott Kallisztosz sorsában, ugyanis a római katonák őt is bányamunkára hurcolták el. Így szakadt vége a kereszténység egyik első hitvitájának.
Mindezen szembenállások ellenére az nem állítható, hogy a keresztények többsége akkoriban nagyon erősen hitt volna - már olyan értelemben, hogy hitéért az életét is odaadta volna. Mellesleg az emberek többsége sohasem volt ilyen. A 250-es év táján a birodalomban megerősödtek az üldözések és elrendelték, hogy mindenütt, még a legtávolabbi kicsiny falvakban is, valamennyi állampolgár jelenjen meg egy „igazolóbizottság" előtt (lám, a rómaiak mennyi mindenben voltak elsők!), ahol is hitelt érdemlően bizonyítani kellett, hogy csak és kizárólag a római állam által elismert istenekben hisz, nekik áldoz, más tanok nem fertőzték meg a lelkét. És azt kell mondani, hogy a keresztények, életüket féltve, ekkor sorra járultak a bizottság elé. Bizony még püspökök (!) is megtagadták ott Jézus Krisztust és az egyetlen Istenbe vetett hitüket. De azért akadt egy maroknyi igaz keresztény, köztük Róma akkori püspöke, vagyis Fábián „pápa", aki inkább a halált választotta.
Aztán a rendeletet kiagyaló akkori vérszomjas császár is elesett valahol a harcmezőkön és ismét békésebb évek következtek. Így egy kis ideig senki sem üldözte kifejezetten a keresztényeket. Akik között rögtön fel is lángolt az újabb vita: hogyan bánjanak azokkal, kik a bajban megtagadták a hitet és az egyházat? Bár az „egyház" még mindig nem létezett szervezett, intézményes formában, mégis a közösség tagjai nem viseltettek semlegesen azok iránt, akik megtagadták, vagy egyenesen elárulták hitüket. Sokáig nem is választottak pápát, így a római püspökséget - ma úgy mondanánk szóvivőként - Nováciánusz képviselte. Ő igen művelt és rokonszenves ember volt és joggal számított rá, hogy amikor majd ismét elég hívő gyűlik össze, őt választják meg püspöknek. De inkább a mindenkinek megbocsátó, szelíd szavú Kornélra hallgattak, aki elnézte volna a bajban magukat mentők vétkét is. Nováciánusz ezen úgy felháborodott, hogy gyorsan keresett magának három - alkoholszeretetéről híres - dél-itáliai püspököt. Őket alaposan leitatta, mire a püspökök ellenállás nélkül, mondhatni „közfelkiáltással" cselekedtek. Nováciánusz velük választatta meg magát pápának. Így aztán Rómában, nem sokkal az előző válsághelyzet után ismét kialakult egy újabb, és beindult a keresztény híveket szétszaggató, választásra kényszerítő tragikus versengő „játék". Az egyház egyébként később Nováciánuszt is pápának ismerte el, időrendben Kornél után.
Ugorjunk most nagyot az időben. A még hátralévő fél évszázad alatt sok üldöztetésben volt része a kereszténységnek, de aztán békésebb idők következtek. Mondhatnánk úgy is, hogy oly sok szenvedés után felvirradt a napjuk. Lassan, szinte észrevétlenül beindul az intézményesülés folyamata. Constantinus császár megtér, elismeri a kereszténységet a birodalom államvallásának, végül is e vallás elveit választotta politikája eszközének. Kialakítja azt a papságra nézve roppant kedvező rendszert, ahol az egyházi személyek nem vonhatók felelősségre a polgári törvények, az igazságszolgáltatás által. Nagy birtokokat és ingatlanokat juttat a keresztény egyháznak, és felmenti az egyházi szervezeteket az adózás alól. Ez azután több mint ezer évig így is maradt a legtöbb (európai) országban és nem csak ott. A császár 324-ben a római püspöknek adományozza második felesége, Fausta házát - ez az a bizonyos Lateráni-palota, amely aztán majdnem ezer éven (!) keresztül szolgál a pápák székhelyeként, otthonaként. Ebben az időszakban kezdik lerombolni a régi római istenek szentélyeit, köveikből keresztény templomok épülnek, az első éppen ott, ahol Péter apostolt keresztre feszítették, vagyis a Vaticanus dombján.
Kis szépséghibája a nagy császári tettnek, hogy maga Constantinus életében soha nem vette fel a kereszténységet. Legfeljebb élete utolsó perceiben tért meg - állítólag -, de előtte azért gondosan kiirtotta az esetleges riválisokat, nem feledkezve meg saját gyermekéről és feleségéről sem, akiket szintén halálra ítéltetett. Az már csak hab a tortán, hogy azt a püspököt, aki a halálos ágyon megtérítette a császárt, nem sokkal később a zsinat eretnekség miatt kiközösítette a keresztény egyházból...
Meglehetősen köztudott az is, hogy a pápaság kezdeti időszakában sem számított ritka dolognak az okmányhamisítás. Maga a pápai hivatal is alkalmazta ezt a módszert. Jóval Constantinus halála után például elterjesztették azt a legendát, hogy a „megtért" római császár leprát kapott, de a keresztény hit erejével sikerült őt ebből kigyógyítani (amely kórból, igazából még ma sem tudunk teljesen meggyógyítani senkit), és ekkor átadta a hatalmat Róma püspökének. Amiből persze egy szó sem volt igaz, vagy legalábbis nem így történt a dolog. Ennek ellenére, valamikor a VII. vagy VIII. században, hamisítottak egy e történetet dokumentáló iratot a Lateráni-palotában és azt igazként óhajtották elfogadtatni a világgal. Ez lett volna a híres-hírhedt „Constantinus adományozása", amit állítólag a császár saját kezűleg vetett papiruszra ékes latin nyelven. Később még írunk majd e nevezetes irat keletkezésének körülményeiről.
Ismét ugorjunk egy kicsit az időben és nézzük meg, mi történt a 366-os év előtt, alatt és után. Jó szokásukhoz híven, ekkortájt sem tudtak megegyezni a hívek abban, hogy két jelölt közül kit is válasszanak pápának. Megunván a huzavonát, az akkori római császár beleszólt az ügybe és azt javasolta - mi több, finoman parancsolta -, hogy a két jelölt egyszerre legyen püspök. A szembenálló két tábor képviselői azonban hajba kaptak és végül az egyik jelöltet elűzték, de a testvérharc miatt a másik is „elvesztette az arcát".
Ekkor meglehetősen viharos és véres püspökválasztás zajlott le. Igen, ilyenek is voltak. Az előző püspökök párthívei tovább folytatták a harcot, de választottjuk nem tetszett mindenkinek. Ezért az ellentábor még ugyanazon a napon, 366 októberében Damasust választotta meg. O szélsőségesen megalkuvó, mindenkinek tetszeni akaró, már nem fiatal, közel hatvanéves férfiú volt. Akinek mellesleg az apja is keresztény pap volt már... És ezen kéretik nem csodálkozni. Szent Péter is nős volt, számos más egyházi személynek volt felesége az egyház első évszázadaiban. A papi nőtlenség fogalma, mint feltétel e hivatal betöltésénél, évszázadokon át fel sem merült. A püspökök gyerekeket neveltek és ez hasonlóan működött, ahogyan manapság egyes protestáns egyházak papjai esetében. A cölibátus intézményes követelése, majd kikényszerítése és konok megtartása a későbbi idők egyik velejárója volt.
Nos, visszatérve Damasusra, az őt ellenző hívek az ő megválasztásával egy időben, a város egy másik templomában korosodó ellenjelöltjüket kiáltották ki az egyház vezetőjének. Mondani sem kell, hogy az akkor már igen számos római keresztény népesség hamarosan vitába keveredett, és a két püspök hívei szabályosan megütköztek egymással. Jobb híján ezt az eseményt ahhoz tudjuk hasonlítani, mint amikor manapság két rivális futballcsapat szurkolótábora egymást heccelve, sőt a rendőrséggel is összecsapva, randalírozva garázdálkodik az utcákon. Csak hát az akkori római eset ennél azért véresebb volt: a majd egy hónapig tartó, nap mint nap megújuló utcai harcokban közel százharmincan vesztették életüket!
A küzdelem hevességét jól jellemzi az az eset is, amikor a „Damasus-rajongók egy csoportja" megtámadta az ellentábor püspökének templomát. Az ajtót szekercékkel betörték, majd égő rongyokat dobáltak szét, hogy felgyújtsák a szentélyt. Néhányan a vetélytárs ott-tartózkodó hívei közül menekülni próbáltak a füst elől. Őket (néhány tizet) kapásból lemészárolták a másik püspököt támogató „hittestvérek". Mivel ezt látva a többiek jól bezárkóztak a füst és a kardok elől a templom belsejében, Damasus „lovagjai" kívülről felmásztak a szentélyre, majd megbontották a tetőt, és cserepekkel bombázták az alant lapuló keresztényeket - gondolom, jézus minél nagyobb dicsőségére...
Az akkori karhatalom csak másnap állította helyre a rendet, a halottakat eltemették, de az ellentétek még legalább egy évig ki-kitörtek. Becsületére legyen mondva a hivatalos pápai krónikáknak - amelyek jóval több halottat ismernek be, mint ahányról mi fentebb írtunk-, ez az eset nem tartozik azok közé, amelyeket az egyház valaha is eltitkolt volna.
De evezzük most sokkal békésebbnek tűnő, ám lehet hogy egyeseknek még ennél is zavarosabbnak tetsző vizekre. Hitték volna, hogy a papok már akkoriban is különös vonzerőt gyakorolták a nőkre? Sok dámát nyilván már kétezer évvel ezelőtt is feltüzelt, hogy a nemi élettől tartózkodó - vagy magát olyannak mutató -, esetleg igazi szűz férfiakkal kerülhet kapcsolatba. Ezért bizony már Szent Jeromos is megbélyegezte a római klérust, és imigyen jellemezte őket: „Volt közöttük sok olyan, aki csupán azért lett pap és diakónus, hogy könnyen férkőzhessen a hölgyek közelébe" (!).
Nos, efféle véres rendzavarások után, és ilyen laza erkölcsi viszonyok közepette kellett Damasusnak gyakorolnia a római püspök hatalmát. Ráadásul a nem is oly régi világ hatalmas fordulatot vett - a nemrég még üldözött keresztény egyház mellett most már maga a császárság és annak fegyveres ereje állt ki. Nem csoda hát, hogy mindezek sok ellenséget szereztek Damasusnak. Rengeteg embert például teljesen megzavartak az események. Az pedig, hogy a keresztények egymás vérét is ontották, másokat feloldozhatatlan lelkiismereti válságba sodort.
Mindenesetre az új „világ"-rend töretlenül kezdett kialakulni: a papság teljes mértékben csak saját püspökeinek hatalma alá tartozott. A világi erő, vagyis mai kifejezéssel a polgári, közigazgatási és egyéb hivatalos szervek és azok vezetői pedig csak abban segítettek a püspöknek, hogy az általa hozott ítéletek végrehajtassanak. Az új helyzetet felismerő Damasus főpapi minőségében igyekezett is ezt a körülményt kellőképpen kihasználni. Ténykedése során elég sokat épített és bár próbálta az egyház hatalmát kiterjeszteni néhány szektára is, jobbára a békés szervezés volt a kedvenc foglalatossága. Ő rendelte meg Szent Jeromostól az összes addig keletkezett latin nyelvű Biblia-fordítás ellenőrzését. E munka eredményéből alakult ki a máig is érvényes Vulgata, vagyis a (jó értelemben vett) vulgáris, azaz a leginkább elterjedt, legnagyobb közismertséget élvező fordítási változat. Húsz évig dolgozott azért, hogy feledtesse a választása körül kirobbant zavargások véres napjainak az emlékét; és pápaságának időszaka valóban pozitív eredménnyel zárult. De azért ez nem indokolja azt, hogy elfeledjük: emberek vérét ontották ki a magasabb eszmék nevében - hamis, sanda okokból.
Aztán eljött az ideje annak is, hogy a római püspököt szerte a világon a többi püspök feljebbvalójának ismerjék el. A később szentté avatott Siricius volt az első, aki nyíltan tudomására hozta püspöktársainak: vége azoknak az időknek, amikor csak az ő jóakaratukon múlott, hogy elismerik -e a római püspököt főnöküknek, vagy sem. Felhasználva a birodalom, a császárság tekintélyét és erejét, ő ezt a helyzetet törvényesítette. Addig a „papa" (a kis család feje = ABBA, a magyar apát, az angol abbot) vagy más ejtés szerint „pápa" szó minden papra, így püspökre is használható volt és használták is. „Papájuk", vagyis atyjuk volt, annak tartották és e megszólítás tiszteletük, megalázkodó szeretetük jelét is kifejezte. Ám Siricius után már megváltozott a helyzet. Keleten ugyan megmaradt ez az állapot, de Nyugaton attól kezdve csak egyetlen püspököt volt szabad „papának" szólítani, azt aki természetesen Szent Péter örököse, Róma püspöke volt Szent Jeromos pamfletjei szerint Siricius piperkőc volt, aki a fentebb leírtakon kívül nem sokat törődött a pápasággal, valamint az egyházzal. Nolai Szent Pál gőgös embernek tartotta őt. Egyszóval ma azt mondhatnánk róla, hogy „ambivalens", ellentmondásos, kétértelmű, nehezen megfejthető ember volt. Mindenesetre beírta magát az egyháztörténetbe azzal, hogy elsőnek nevezte magát pápának, intézményét pedig pápaságnak. Igazából az is csoda, hogy ezt az első pápát, ki a hölgyek nagy barátja volt, és ha hihetünk Jeromosnak, azért tett mindent, hogy személye tessen a nőknek - ma a szentek között tartja számon az egyház. Igaz, ez sem volt mindig így. Az első időkben kihagyták e listáról és csak a tizennyolcadik század közepén - ki tudja, mily megfontolásból? - került oda vissza.
Az eretnekekkel való sajátos „törődés" hosszú időre rányomta bélyegét a korszak pápáinak tevékenységére. No és az Itália ellen támadó barbárok is sok bajt okoztak az egyháznak. Megesett, hogy a gótok királya, Alarik folyton újabb és újabb váltságdíjat követelt azért, hogy ne rombolja le Rómát. A hozzá küldött követséget ilyenkor, a később szintén szentté avatott, Ince (Innocentus = ártatlan) pápa vezette. Alarikot azonban nem nagyon hatotta meg a rómaiak esedezése. Mindössze annyit ígért meg Incének: ha nem fizetnek neki, és katonái ezért feldúlják a várost, legalább a templomokat, szentélyeket békén hagyják. Ez így is történt és jellemző a kor viszonyaira, hogy már ez is igen nagy eredménynek számított...
Hasonló követségre fél évszázaddal később a nagy Leó pápa is rákényszerült, mégpedig nem mással, mint Atillával szemben. Neki azonban már sikerült a „barbárok vezetőjét" megállítania.
Mindeközben az eretnekek sem pihentek. A keresztény egyházban, különösen a Rómától távolabb eső peremvidékeken, egyre másra születtek az új szekták. Ha egy-egy filozófus, vagy magát annak képzelő „egyházatya" egyik vagy másik alapkérdésben nem értett egyet a „hivatalos" egyházzal és annak intézményeivel, legelsősorban persze a római püspökkel, akkor máris kész volt elszakadni attól. Ilyenkor persze magával vitte híveit is. Észak Afrikában gyakori történet volt ez. Ince idejében például egy Pelagius nevű önjelölt filozófus úgy vélte, az ember lelkének megmentése nem is annyira isteni, mint inkább emberi feladat. Az új szekták, ha nem ismerték el igazukat, nemes egyszerűséggel szétverték a templomok berendezését és úgy viselkedtek, akár a vandálok. Nagy szerencséje volt az egyháznak, hogy Hippo akkori püspöke megelégelte ezt a kaotikus állapotot. Szent Ágoston, hiszen róla van szó, egy karthágói zsinaton - ahol több mint ötszáz püspök gyűlt egybe! - felszólalásában keményen leteremtette a másként gondolkodókat. Bebizonyította nekik, hogy Róma oldalán van az igazság és attól kezdve senki sem mehetett a maga feje után. Különösen nem akkor, amikor Róma oly nagy veszélyben volt. Egységben az erő!
Elmúltak hát azok az idők amikor Róma még jóindulatúan megosztotta a hatalmát, és a sok vidéki püspöktől csak annyit várt el, hogy olykor-olykor jelezze, még az egyházhoz tartozik „báránykáival" egyetemben. Róma és püspöke egyre nagyobb erőt fejtett ki azért, hogy bebizonyítsa mindenkinek: az egyház egységes és erős.
De ez akkoriban még csak kívánság volt Róma részéről.
A következő pápa, a görög Zosimus sem vágyott ennél kevesebbre. Talán, mivel idegennek érezte magát Rómában - ráadásul ereiben zsidó vér is folyt -, nagyon igyekezett. És éppen ez volt a baj. Mivel túlságosan buta hevességgel, mi több: erőszakosan terjesztette a Róma egyeduralmáról szóló nézeteket, sokakat szembefordított a központosított egyház gondolatával. „Szerencsére" a rámenős pápa, még mielőtt több gondot okozott volna egyházának, a megválasztását követő évben meghalt.
A trónkövetelők alig várták, hogy véget érjen Zosimus temetése, máris megindultak a harcok az utódlás kérdésében. Az egyik jelölt, bizonyos Euláliusz gyorsan elbarikádozta magát a Lateráni-palotában és követőinek megparancsolta, őt válasszák pápának. Ez meg is történt. Ám a római nép nem őt, hanem egy másik püspököt, Bonifáciuszt, vagy egyszerűbben Bonifácot támogatta. Így a püspökök másik része - igaz, csak másnap reggel - őt választotta pápának. A mai egyházi iratok Euláliuszt ellenpápának, Bonifácot pedig valódi pápának tartják. A végén olyan alaposan összeveszett a két tábor, hogy a városi prefektusnak kellett volna igazságot teremtenie a két pápa és híveik között. A dolog pikantériája, hogy ez a prefektus amúgy egyenesen pogány volt... Ő sem ment sokra, így aztán Honorius császárhoz apelláltak a hívek, döntse el ő: melyik pápa az igazi...? A császár hónapokig töprengett a fontos kérdésen, közben az egyház ügyei leálltak és eluralkodott a zűrzavar.
Egyébként Bonifác is pap fia volt. Azt sem árt tudni róla, hogy szerfölött szoros kapcsolatot ápolt Honorius császár húgával, Placidiával, és bizony ez a viszony jelentősen befolyásolta a későbbi eseményeket és döntéseket.
Mindenesetre tény: ez a kötélhúzásszerű vita a pogány rómaiak szemében egyáltalán nem erősítette az egyház tekintélyét. „Hát miféle emberek azok, és milyen istenük lehet, ha még egy ilyen egyszerű kérdésben sem képesek dönteni...?" - kérdezgették.
Az egyik pápa Lateránban, míg a másik a Szent Péter-székesegyházban (amely még messze nem úgy nézett ki, mint manapság) vezette „államát". A császár pedig az igazságosság jegyében zseniális ítéletet hozott: míg a zsinat el nem dönti, melyikük az igazi, addig mindkét pápát kiáltja Rómából!
Csakhogy valakinek celebrálnia kellett a húsvéti ünnepségeket. Éppen ezért egy harmadik püspököt hívattak Rómába. Ezt hallván Euláliusz - aki egész idő alatt a közelben ólálkodott - nagy hirtelen megtörte a császári tilalmat és visszatért Rómába. Nagypéntek estéjén mindenki dühös lett - a császár azért, mert semmibe vették a parancsát, Euláliusz meg azért, mert ugyan magát tartotta a római püspöknek, mégis valaki mást hívtak oda misézni. Euláliusz az egyszer már bevált módszerhez folyamodott: ismét elbarikádozta magát Lateránban.
De most már nem csupán egyházon belüli ügyről volt szó. A prefektus, aki a két rivalizáló püspök miatt egyszer már alaposan „leégett" császára előtt, most már nem habozott és bevetve a városi rendőrség összes mozgatható emberét, megrohamoztatta a Lateráni-palotát. Az ostrom sikerrel járt. A kispapok és a néhány civil Euláliusz-párai férfiú nem tudta feltartóztatni a rendőröket, akik lefogták a pápajelöltet. Ezután fegyveres őrség vezette ki a városfalakon kívülre, ahol végül is útjára eresztették. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ha rövid ideig is, de Róma (egyik...?) püspöke le volt tartóztatva.
Azon a tavaszon a húsvéti ünnepek összes miséjét rendőrök vigyázták, a városi hatóság annyira félt már attól, hogy a hívek a krisztusi szeretet jegyében ismét egymásnak esnek. A császár akkor már Ravennában tartózkodott. Az élet váratlanul megoldotta a parttalannak tűnő vitát - Euláliusz azzal, hogy megszegte a játékszabályokat, önmagát zárta ki a „szent játszmából". Így aztán Honorius császár könnyű szívvel jelenthette ki, hogy Bonifác az igazi pápa. Mivel pedig a római nép is mellette állt, Bonifác hatalmas ünneplés közepette vonult be a városba.
Euláliusznak kárpótlásul adtak egy püspökséget, jó távol Rómától, és ő volt annyira okos, hogy többet ne „ugráljon". Pár évet élt még és ezek után már semmilyen bántódása nem esett.
A császárnak is volt haszna az ügyből. Nem akarván még egyszer átélni azt a kellemetlen helyzetet, amikor neki kéne kiválasztania két jelöltből az igazit - megparancsolta: ha ezután bármikor is két pápajelölt lesz, mindkettő köteles lemondani egy harmadik javára!
Az V. század közepén - Szent Jeromos minden intő szava ellenére - az egyház papjai jobbára azzal foglalkoztak, hogyan díszítsék templomaikat. A püspökök azzal versengtek egymás között, ki tud több csillogást varázsolni a szentélyekben, ki hogyan aranyoztatja be a mennyezetet, a képeket, sőt, még a tornyok tetejét is. Mindemellett olyannyira elterjedt szerte a keresztény világban az örökségekre való vadászat utálatos szokása, hogy az már sokszor botrányokkal fenyegetett.
Arról volt szó, hogy a hívők közül magányos, de gazdag és öreg keresztény asszonyokat kerestek ki a papok, aztán a nyakukra jártak, és ha kellett, éveken keresztül szinte hetente próbálták rábeszélni őket: vagyonukat hagyják az egyházra! Sok esetben siker koronázta a véget nem érő agitációt. A folyamat olyannyira elterjedt, hogy a lakosság egy részét el is idegenítette az egyháztól és annak papjaitól. A végén már olyan méreteket öltött az „öregasszony-vadászat", hogy a világi hatalomnak, vagyis a császárnak kellett intézkedéseket hoznia. Ennek hatására ugyan megritkították ezt a gyakorlatot, de betiltani, és végleg megszüntetni nem lehetett.
Közben az eretnekek, a szekták csak nem hagytak fel tevékenységükkel és a század kis és nagy pápáinak fájhatott miattuk a feje. De volt egy még nagyobb veszedelem is - a hunok!
E korban, pontosabban 440 nyarán I. Leót választották meg pápának, akit később Szent vagy Nagy Leóként is emlegettek. Tény, hogy igen népszerű és okos, befolyásos ember volt, aki Rómát a város létének egyik legnehezebb pillanatában mentette meg.
Amikor Atilla a félelmetesen hatalmas hun sereggel megjelent Itáliában és fenyegetve vonult Róma felé, egy kis követség indult eléje. Ezt Leó pápa vezette. Senki sem tudja, mivel sikerült rávennie a hun vezért, hogy Mantova alól visszaforduljon, ne rohanja le és ne fossza ki Rómát. Egyesek úgy vélik, a hunok nagyhírű vezére babonás volt és félt Alarik sorsára jutni - a gót vezér kifosztotta ugyan Rómát, de hamarosan bele is halt egy ott kapott járványos betegségbe. Másfelől viszont Leó, ez a bölcs öregember cserét ajánlott: nem kevés aranyat. Valóságos kincset tárt Atilla elé, mondván: „Ez a tiéd, ha nem közeledsz Rómához".
Az feltehetően csak mese, hogy Atilla latinul szólt a pápához, vagyis hogy így mutatkozott volna be neki:
- Ego sum Atilla, fiagellum Dei! (Atilla vagyok, Isten ostora!)
Az efféle hangzatos kérkedés aligha hatotta vagy ijesztette volna meg Leót Mellesleg Atilla sem tartozott azok közé, akiket szép szóval lehetett lebeszélni a terveiről. Kölcsönösen hasznos megállapodás született hát, amely persze legalább felerészben éppen a római püspöknek - vagy most már nevezzük inkább a nevén: a pápának - volt köszönhető.
Az egyházi források egyöntetűen igen nagy pápának tartják Leót. Ezekben természetesen szó sem esik arról, hogy szadista volt, mondhatni betegesen kedvelte a kínvallatásokat, melyeken állítólag személyesen is részt vett, lelkesen biztatva a hóhérokat és ötleteket adva a pribékeknek. Másik kedvelt mániája az volt, hogy aki apácának áll, az legyen szűz - és ezt ellenőrizni is kell. A nagyobb kolostorokban ezért olyan idős nőket alkalmaztatott, akik sasszemmel ismerték fel, kinek ép még a szűzhártyája, és kinek nem...
Ugyanakkor ő is szemet hunyt afölött, hogy akkori szokás szerint számos - sőt tán a legtöbb - püspök a feleségével élt együtt. Mások meg „unokahúgot" tartottak házukban és e távoli rokonok - hogy, hogy nem - gyakran gyermekeket is szültek. Akik persze szintén a papok házában maradtak, tovább szaporítva a „távot rokonok" számát...
Nőtt hát a tekintély, de ennek még nem volt elegendő a világi súlya. A hatalom még mindig csak a lelkek oldalán nyiladozott. Pedig közeledett az az idő, amikor a pápák már szerettek volna másféle módon is beleszólni a világ sorsába és annak alakulásába.


Kell már az erő...! - I. János - II. Gergely (523-731)

A korai középkor e szakaszában a pápák már felismerték, hogy csak akkor maradhat fenn az intézmény és maga a nyugati egyház is, ha nem ragaszkodnak már annyira az amúgy is fokozatosan erejét vesztő és átalakulásban lévő Római Birodalomhoz. Ez a „birodalom" lényegében már egyetlen apró részében sem hasonlított a századokon keresztül korábban létező „igazi" birodalomhoz.
Az egyház ugyan nem veszítette el kapcsolatait a keleti birodalommal, Bizánccal, mindazonáltal legfőképpen a Nyugatra figyelt Az ott honos államrendbe, a feudalizmusba kellett beilleszkednie, és csak így nyerhetett új esélyeket. Az új nagy terv - bár merész álmodozásnak tűnt még akkor! - a hangsúlyt nem az antik világra, hanem a jelenre és a várható jövőre helyezte. Vagyis katolizálni kell a germánokat és mindazon barbár népeket, amelyek akkor özönlöttek be keletről - bár a kérdéses népvándorlás akkor már több mint fél évezrede tartott. Az egyháznak tehát túl kell lépnie a hajdani birodalom határain, hiszen azon kívül is van világ, ott is élnek népek, ott is vannak államok!
Persze Atilla után nem sokkal már formálisan is megbukott a Nyugatrómai Birodalom. Ami volt elmúlt, többé már nem létezett és feltámasztására lehetőség sem mutatkozott. El kellett felejteni, de ez a felejtés, különösen az egyház számára, nem ment gyorsan. Kár, hogy abban az évszázadban, amely a bukást követte, a pápaság még mindig nem a germánokra, a barbárokra koncentrált, hanem csak a Keletrómai Birodalommal fennálló vitái töltötték ki az életét. A keleti és már kevéssé harcképes oroszlán pedig inkább kapott sebeit nyalogatta.
A soron következő pápák lassan felismerték, hogy akkor igazi az egyház és főleg akkor ér valamit a pápaság intézménye, ha saját erővel rendelkezik. E fogalom politikai, gazdasági, katonai, erkölcsi erőt is takart. A pápák pedig arról álmodoztak, hogy mind a négyet megszerzik, és így vagy úgy birtokolni fogják. Ez ideig csak úgy bizonyíthatták vallási függetlenségüket, ha közben feladták politikai függetlenségüket, és mindig annak nyalták a talpát (vagy akár fenekét), aki éppen a legerősebb volt, a legnagyobb hatalommal bírt Itáliában vagy Európában.
És ha ennek az az ára - többek között -, hogy egyházszakadás, schisma áll be a régi birodalom két fele és a mindinkább saját útjaira térő kétféle keresztény egyház között - ám legyen. Megfizetik az árát, és akkor legalább a nyugati egyház levetheti az örökös aggodalmát, a kötöttségeket, a parázs és véget nem érő doktrinális vitákat Bizánccal.
Szent Ágoston gondolatait követve a pápák élesen elválasztották egymástól a világi és az egyházi hatalmat. A pápák oda akartak eljutni - és e törekvéseiket később siker is koronázta -, hogy a pápa minden egyházi, vallási ügyben az egyetlen ítélőbíró és egyetlen tekintély, sőt hatalom legyen - őt magát azonban semmiképpen se lehessen alávetni semmiféle világi hatalomnak. Az elv - Papa a nemine iudicatur, „a pápa fölött senki sem ítélkezhet" - lényegében a mai napig fennáll, és ha másként nem, hát az utolsó százötven évben a Vatikán önálló államként való létezése is tanúsítja érvényességét.
Az ötödik századtól kezdve jó ideig meglehetősen jelentéktelen pápák sorakoznak az általunk ismert névsorokban. Nagy tetteikről - ha és amennyiben voltak ilyenek-csak a manapság kiadott, természetesen egyházi jellegű kiadványok szólnak. Majdnem mindegyikből szent lett és így az átlagember által soha nem hallott szentek (?) egész évszázadot ölelnek fel: Szent Felix, Szent Gelasius, Szent Anastasius, Szent Symmachus, Szent Formosdas, Szent Agapétosz, Szent Silverius... A sor valósággal végtelennek tűnik.
A legtöbbjükről csak annyit tudunk, hogy igen erőteljes iratokkal támadta az eretnek tanokat, valamint hogy szeretett szerzetesek között tartózkodni. Olyan is akadt, akinek sikerült személyesen megtérítenie egy-egy barbár királyt, a másikról azt tartották fontosnak feljegyezni, hogy fiatal korában pogány volt, és lám, megtérése mily sikerrel járt - egyenesen pápa lett, lehetett belőle!
Az ariánusok (állítólag ők is „eretnekek" voltak!) ügyében megegyezés született Konstantinápolyban az úr 523. esztendején, méghozzá úgy, hogy Teodorik gót király - akkoriban Itália ura - megbízásából maga a pápa, I. János utazott Bizáncba (Konstantinápolyba), ahol is lelkesen fogadták. Végre valahára egy, igazi pápa! Ő volt az első, aki ilyen minőségben járt ebben a nevezetes városban. Persze mint Teodorik követe érkezett és az arianus ügyet kellett szemügyre vennie. Ám e kérdésben még félsikert sem aratott. Az arianusok csak akkor kaphatták vissza templomaikat a keleti birodalom egész területén, ha cserébe lemondanak hitülttől és vallást váltanak!
Miután János visszaérkezett Itáliába és a gót király értesült az "eredményről" szörnyű nagy dühében az egész követséget börtönbe vetette. Így aztán a pápa is a foglyok között találta magát.
Majd ugyan kiengedték, de a palotát nem hagyhatta el és ott is halt meg nem sokkal később - vatikáni források szerint a kegyetlen bánásmód miatt.
Ekkoriban történt valami, aminek jelentőségét a korabeliek közül csak kevesen ismerték fel. Az egyház elérte, hogy a világi hatalom - itt elsősorban a gótokról volt szó - elismerte, hogy az egyházi személyek fölött egyedül az egyház ítélkezhet. Ezzel végleg kivették az egyházi személyeket, elsősorban persze a papokat és szerzeteseket, apácákat a világi bíróságok illetékessége alól. Ugyanakkor már kezdett elfogadott gyakorlattá, mintegy „törvénnyé" válni, hogy az egyház papjai fölött - az intézményen belül - csak azok püspökei uralkodhatnak, ítélkezhetnek, a püspökök fölött pedig csak a római püspök - vagyis, a pápa.
Az a körülmény, hogy az egyház elvált a polgári igazságszolgáltatástól, lényegében azt eredményezte, hogy önálló politikai erővé alakulhatott. Hozzávetőlegesen 530 körül az egyik pápa, bizonyos Felix úgy akarta megelőzni a halála utáni zavargásokat és botrányos választási küzdelmet, hogy érezvén közeledő végét, egyszerűen kijelölte utódját, Bonifácot.
-Csak hát nem számolt a római klérus viharszerűen kitörő haragjával!
Mert milyen dolog az, hogy a pápa kijelöli az utódját? Veszélyes precedenstől féltek a papok és az őket támogató körök. A régi pápa még meg sem halt - öt nap volt hátra a halálig -, amikor már kitört a világra szóló botrány, amely hamarosan garázda jelenetekbe torkollott. A római utcákon ismét egymást kergették Bonifác és egy hamarjában előkerített vetélytársa, bizonyos Dioszkurosz hívei. Az alexandriai származású férfiú évtizedek óta élt Rómában és nagy tekintélyre, köztiszteletre tett szert. A hívek mindkét pápát megválasztották - egyiket az egyik, a másikat a másik tábor. Valahogy senki sem akart emlékezni arra a nem is olyan régen - igaz, egy idegen uralkodó által - hozott „törvényre", miszerint ilyen esetben mindkét pápa elveszíti jogát Szent Péter trónjára és köteles átengedni a tisztséget egy harmadik személynek.
Még az a szerencse, hogy harmadik pápa nem jelentkezett - éppen elég baj volt ezzel a kettővel is. A gót pártiaké volt Bonifác, az ellenoldal emberei pedig Dioszkuroszt tartották az egyedül megfelelő embernek a címre, és hogy ennek nyomatékot is adjanak, elfoglalták a Lateráni-palotát.
Bonifácot nem véletlenül támogatták a gótok - ugyanis ő maga is gót származású volt. Így lett az első germán pápa a római püspöki székben. Igaz, hogy valójában már Rómában született, de azért mégiscsak gót volt...
Dioszkurosz emberei azonban kitartottak. Oly annyira, hogy többen újabb véres összecsapásoktól rettegtek. Az egész ügy azonban „mindössze" három hétig borzolta a kedélyeket, mert a biológia egyszer csak közbeszólt, és örökérvényű törvényei váratlanul meghozták a megoldást. Dioszkurosz ugyanis „tragikus hirtelenséggel" elhalálozott. Megint csak felmerülhet a gyanú, hogy Bonifác tudtával, utasítására, vagy esetleg tudta nélkül mérgezték meg az ellenpápát? Vagy csak egy túlbuzgó híve önálló akciójáról volt szó? Ki tudhatja ezt ma már?
Bonifác, a gót azonban nem volt képes felülemelkedni az ügyön. Már az is sértette, hogy valaki egyáltalán fel merte emelni a fejét ellenében, no és akik azt az embert megválasztották...? Ezért aztán példátlan lépésre határozta el magát. Dioszkuroszt halála után kitagadta az egyházból, azt a hatvan püspököt pedig, akik az alexandriait választották, arra kényszerítette, hogy maguk is nyilvánosan írják alá az ítéletet, jelezvén egyetértésüket. Voltaképpen azt mondhatjuk, Bonifác nagyon is kicsinyes, bosszúálló ember volt. Talán már kortársai sem ilyennek képzelték el a pápákat...?
Az egyszeri lecke a jelek szerint nem használt - Bonifác is azon mesterkedett, hogy kijelölhesse utódját... Mintha elfelejtette volna, mennyi baj lett ebből! Hamarosan ez a gondolat lett a kényszerképzete, már másra sem tudott gondolni. Még össze is hívta a püspököket és eskütételre kényszerítette őket, hogy az ő halála után az általa megnevezett jelöltre adják szavazatukat.
Természetesen nagy botrány kerekedett ebből is! Ráadásul a felháborodás még nagyobbá dagadt, amikor - a ravennai királyi udvar nyomására és a pápa akarata ellenére - zsinatot hívtak össze az ügy kivizsgálására. A vizsgálat visszamenőleg is számos korrupciós ügyre derített fényt. Akkoriban kezdett „elfogadottá" (?) válni, hogy egyes világi vagy papi személyek nagyobb összegeket adományoztak azért, hogy egyházi stallumokat, állásokat, címeket kapjanak. Különösen olyanokat persze, amelyekkel jelentős birtokok és jövedelmek jártak. A Simon után - aki még a bibliai időkben élt, és pénzzel akarta rávenni Péter apostolt, hogy tegyen csodát - szimóniának nevezett bűntény ezután több mint ezer évig le sem került a napirendről. A megvesztegetésnek, nepotizmusnak, korrupciónak ezer és ezer formája hullámzott a Vatikán és a pápák körül az elkövetkező időkben.
Bonifác működésének színvonaltalanságára már az is utal, hogy ő az első pápa a „régiek" sorában, akit az egyház utólag nem nyilvánított szentnek.
Amikor Bonifác meghalt, senki sem siratta. Csak éppen újra kezdődtek a hetekig tartó harcok azért, ki legyen, ki lehessen az utódja? Ismét több jelentkező volt, illegálisan vásároltak szavazatokat, püspököket. Gót párt, bizánci párt, római párt... Tíz hétig tartott a küzdelem, amelyet sajnos, ismét szó szerint kell értelmezni. Közhelynek számít, hogy a történelem megismétli önmagát. Nem kivétel ez alól az egyháztörténelem sem. Bonifác halála után tehát ismét véres utcai harcokban próbálták eldönteni a hívők, melyik jelölt alkalmas leginkább a pápai trónszékre. És amit nem sikerült elérni erőszakkal, azt fondorlattal igyekeztek
kiügyeskedni. Így aztán az is megesett, hogy olyan segélypénzeken vásároltak szavazatokat az igen tisztelt, kedves püspök urak, amelyet az egyház a szegények számára gyűjtött.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, végül mindenkit sürgetett az idő és így olyan jelöltre adták legtöbben a szavazatukat, akit előzőleg senki sem óhajtott pápának. Ezúttal egy Mercuriusz nevű főpapról volt szó - talán nem árt megjegyezni, hogy a régi római mitológiában Merkúr (Mercuriusz) a kereskedők és tolvajok istene volt (a jelek szerint e két szakma egy és ugyanaz lehetett az ókorban, ismétlem, az ókorban!).
Talán ezért is változtatott nevet a pápa, hisz a szimónia korszakában egy ilyen név valósággal felhívás volt a keringőre. Ő, vagyis János volt mellesleg az első pápa, aki felvett néven lépett a trónra - ez a névváltoztatási szokás később aztán szabállyá, szinte törvényszerűséggé lett. Mercuriusz János ezenkívül igazán semmi nagyobb tettel nem tűnt ki és nem írta be magát a pápaság történetébe.
A következő években az is megesett, hogy a pápa... egy korábbi pápa fia volt!
Az 536-ban megválasztott Szent Silverius apja nem más, mint Szext Hormisdas pápa. Apja uralma óta alig tízegynéhány év telt el. Ezen a ma már furcsának tűnő tényen azonban akkoriban senki sem csodálkozott. Röviden már beszámoltunk arról, hogy a keresztény vallás és egyház első fél évezredében a papok gyakran nős férfiak voltak. Megesett ez püspökökkel is. Így hát a püspökök között gyakran találhattunk családos, többgyermekes embereket.
De nem is ők voltak itt az igazán fontos szereplők. Emlékezzünk csak, pár oldallal korábban írtunk egy jelöltről, akit Bonifác Szeretett volna halála után rákényszeríteni püspöktársaira. Kijelölte az utódját, de a dolog nem jött össze. Így Vigilius akkor nem fettpápa, amitől ő nagy haragra gerjedt. Célját nem adta fel és továbbra is csak az alkalomra várt, hogy elfoglalhassa a pápai trónt.
Az alkalom a bizánci-keleti gót háború idején jött el. Itáliát akkor már régóta a keleti gótok uralták, de Bizánc erős haddal lat át a tengeren és hadvezérük, Belizár zavartalanul bevonult a gótok által kiürített városba. A pápa természetesen a helyén maradt, hisz keresztények foglalták el a várost. Eleinte nem is volt semmi baj, de hamarosan hatalmas gót sereg vette körül a várost és a benne rekedt bizánciakat. Vigilius ekkor úgy találta, hogy eljött az ő ideje és most valósíthatja meg tervét. Megvesztegetett bizánci előkelőségekkel elérte, hogy Belizár előtt bevádolhassa a pápát, akit aztán el is fogtak, megfosztották jelvényeitől (ma azt mondanánk: lefokozták) és úgymond száműzetésre ítélték. Közben Vigilius arról értesítette a római klérust, hogy Silverius beismerte: összeesküvést szőtt a bizánci hatalom ellen.
Ez ugyan hazugság volt, de a kívánt hatást sikerült elérnie.
Vigiliust csakugyan megválasztották pápának; no persze hathatós bizánci támogatással, mondhatni „hátszéllel" került Szent Péter trónjára. Itt az egyházi és világi források elválnak egymástól, és a következő eseményeket nem egyformán örökítik meg. Az egyházhoz közel álló szerzők történeti munkáiban azt találjuk, hogy Silveriust a törvényes pápát a bizánci hatóságok egy szigetre deportálták, ahol aztán halálra kínozták.
Felmerülnek a kétségek, ha a gótok által körülvett Rómában rekedt az egész bizánci hadsereg, akkor hogyan vihették ki onnan a pápát? És vajon ebben a helyzetben az volt a bizánci fővezér, Belizár legnagyobb gondja, hogy kíséretet biztosítson egy egyszerű... szerzetesnek? Merthogy Silveriust azzá fokozták le.
Néhány dolog itt láthatóan nincs rendben, de menjünk csak tovább. Több forrás is szól arról, hogy a szerencsétlen Silveriust Ponza szigetére szállították. Ám ahogyan telt az idő, úgy a fogva tartók is meggyőződtek Silverius ártatlanságáról, már csak azért is, mivel néhány püspök meglehetősen nagy zajt csapott az ügy körül. Végül a világi hatóság úgy döntött, Rómába kell őt szállítani és felújítani a perét. Vigilius döbbenten hallotta a hírt. Ha ez a perújítás bekövetkezik, neki vége - kiderül, hogy ő volt az áruló, aki Silveriust „bemártotta" a bizánciak előtt és egyéb kisded játékaira is fény derül. Akkor pedig már nem csak a pápai címét veszítheti el, hanem akár az életét is...
Igencsak gyorsan kellett cselekednie!
A rémület valóságos macchiavellis teljesítményre sarkallta őt. Sikerült meggyőznie a bizánci császárt, aki a perújrafelvételt elrendelte, hogy addig is, míg elkezdődik a per, bízzák reá a foglyot.
Megjátszotta a semleges erőt, az olyan férfiút, aki maga is csak arra áhítozik, hogy végre-végre kiderüljön az igazság. Így aztán az egyik pápa - az igazi, a törvényesen megválasztott - egy bitorló markába került! A kvázi ellenpápától függött, lesz a sorsa annak, aki elmondhatta volna a világnak, milyen itt kelepcébe csalta is őt az utódja.
Nos, az utód mindenre kész volt, csakhogy sötét dolgaira fény ne derüljön. Nem tudjuk persze pontosan, milyen rettenetes kínzásoknak vetették alá Silveriust, de tény, hogy sikerült megtörni ellenállását Mindenesetre a volt pápa 537. november 11-én aláírt egy okmányt, miszerint „önként lemond" Vigilius javára és többé nem óhajt pápa lenni, sem pedig vitás ügyében perújrafelvételt kérni. Amint Vigilius kezében volt a papír - helyesebben pergamen -, egy tömlöcbe záratta elődjét és megtiltotta a személyzetnek, hogy enni-inni adjanak neki. Egyszóval: gyakorlati ő volt elődje gyilkosa.
És nem ő volt az egyetlen a pápák sorában!
Mint egy korabeli krónikás írta - no persze azt követően, hogy Vigilius eltűnt a porondról -, „Vigilius pápasága bűnnel kezdődött és kimondhatatlanul nagy szégyennel ért véget", és igaza volt. Meglepően hosszú ideig, tizennyolc évig ült a trónon, de a bizánciaktól sohasem szabadult meg. El is hurcolták magukkal Konstantinápolyba, és ott töltötte pápasága éveit. Amikor a bizánciak már igen gyakran vették igénybe szolgálatait - bármit írt, amit eléje tettek, az egyház érdekeit erősen sértő törvényeket is - eljött az idő és egyszer még ez az ember is belátta, hogy nem mehet tovább ezen az úton. Végre szembeszegült Bizánccal. Bezárkózott a Szent Péter-templomba, de a császári katonák érte mentek és rátörték az ajtót. A pápa úgy védekezett, ahogy tudott rúgott, karmolt, harapott, ököllel verte a katonákat, azok meg őt... Végül annyit elért, hogy békén hagyták. Később a bizánciak hazaengedték Rómába, de oda már nem jutott el élve - közben a szicíliai Siracusában érte a halál. Talán jobb is volt így..
A holttestét ugyan elvitték Rómába, de senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy a pápák közé temessék. A Szent Péter kriptái nem a hozzá hasonlókra vártak - végül is Róma külvárosi templomában lelt örök nyugalmat (?).
Persze a VI. század pápáinak éppen úgy meggyűlt a bajuk a gótokkal, mint Róma lakosainak Megesett, hogy gót csapatok éveken keresztül ostromzár alatt tartották a várost, amelynek lakossága éhezett és járványoktól szenvedett. Ha ilyenkor halt meg a pápa és utódot kellett választani, nagyon nehéz volt eleget tenni a szükséges formaságoknak. Ráadásul még ezenközben is erős nyomás nehezedett a püspökökre nemcsak a római nép vagy a gótok, hanem Bizánc részéről is.
Abban a korszakban terjedt el a gyónás is, mint a vezeklés, a bűn(be)vallás egy formája. Ez a vallomás a felszentelt pap és a hívő közötti, mondhatni intim módon jött létre. Igaz, hogy rengeteg nehézség árán, de a kereszténységet ekkor terjesztették el olyan vidékeken és népek között is, melyek arról addig legfeljebb csak hallottak.
E korban élt néhány, máig nagynak tartott pápa. Ami azért is furcsa, mert ezt a kort a pápaság történetében az egyik mélypontnak tartják a szakértők és olykor maguk az egyháztörténészek is.
Ilyen nagy alak volt Gergely is, aki az ősi római Anicius patríciuscsaládból származott. A később Nagy Gergelynek nevezett pápa felmenőinek volt közük a papsághoz, a pápasághoz is. A nemzetsége őt megelőzően már két pápát is adott Rómának. Annyira aszkétikusan, szerzetesmódra élt és olyannyira nem akart közügyekkel foglalkozni, hogy amikor egyhangúlag pápának választották, egyszerűen fogta magát, álruhát öltött és elmenekült... Persze nem hagyták elmenni, visszahozták és felszentelték.
De azt se feledjük, hogy az ő találmánya volt a pénzért osztogatott bűnbocsánat. Vagyis akinek volt pénze, azt az egyház feloldozta bűnei alól, akinek nem volt, az pedig pokolra jutott. Legalábbis így hitték az emberek. Ezer évvel később részben ez a gyakorlat okozta a protestantizmus feltámadását és megerősödését, az addig egységes egyház több részre szakadását.
Gergely is próbált tenni valamit a papok nősülése, együttélése ellen, de ezt kiirtani neki sem sikerült. Végül is némi belső fegyelemmel és tiltásokkal annyit elértek, hogy a kispapoknak, egyszerű szerzeteseknek megtiltották a nősülést, de az egyház vezetői, élükön a püspökökkel vidáman nőzhettek tovább. Ez a gyakorlat érthető módon ismét csak ellentéteket szült az intézményen belül. A dolognak volt egy, ma már számunkra nehezen érthető, de valóban tragikus vonása is. Amikor ugyanis a pápai utasításra eljáró feljebbvalók firtatni kezdték a papok gyermekeinek ügyét, akkor a papák megtagadták a kicsiket azok mamáival együtt, csakhogy megőrizhessék állásukat, tisztségüket. A gyermekek egy része ennek következtében olyan anyagi körülmények közé került, hogy bizony sokan közülük éhen haltak. Isten nagyobb dicsőségére...?
Írásos krónikák beszámolóiból tudunk olyan esetről is, hogy amikor egy sok kolostorral rendelkező vidéken leeresztették a halastavat, annak fenekén több ezer kisgyermek csontjait, koponyáját találták. Amikor ugyanis kijött Gergely rendelete, bizony sokan kényszerültek arra, hogy a frissen született csecsemőket „eltegyék láb alól", nehogy apjuk-anyjuk bajba kerüljön. Gergely állítólag erre a hírre visszavonta a rendeletét.
Gergelynek amúgy is különös nézetei voltak a szexualitással kapcsolatban és ezek némelyike sajnos valamilyen formában átszivárgott utasításaiba is. Mint pápa, fájdalom, nagyon sok rosszat tett ezen a téren. Egyfelől olyannak mutatta magát, aki számára legfőbb szentség az élet, harcolt a coitus interruptus, vagyis az idejében megszakított közösülés ellen, merthogy az csak gyönyörszerzésre szolgál és belőle nem születik élet. Az önkielégítő papok is kemény büntetésekre számíthattak, hisz ők is elveszejtették az „élet magvait".
Ugyanakkor hírt kapván arról, hogy a pápaság egyik ellenfele, egy uralkodó, puccs áldozatául esett és tízegynéhány ártatlan családtagjával egyetemben legyilkolták őt, Gergely valóságos hálaadó imát zengett és szerteküldött leveleiben gyönyörűséges tettként értékelte a neki nem tetsző, az egyházzal szembenálló család kivégzését...
Nem állunk messze az igazságtól, ha úgy véljük hogy Gergely e témának valóságos megszállottja volt. Őt követően aztán évszázadokon át mindig akadtak olyan egyházi emberek, akik egyre csak azon töprengtek, hogy egy-egy nemi cselekményhez milyen büntetést kapcsoljanak? Erről semmi más nem jutott eszükbe.
Csak a büntetés és mindig a büntetés. A tilalmak erdejében pedig nem volt nehéz eltévedni. Végül oda jutott az egyház, hogy a szexualitás bármely formáját, eseményét, aspektusát a legkülönbözőbb tilalmakkal és büntetésekkel bástyázta körül. Még az is egyhetes böjtöt vont maga után, ha egy papnak álmában magömlése volt... Arról nem is szólva, miféle dolgokat kellett kiállnia annak a papnak, aki netán onanizált. Ha pedig templomban tette e bűnös dolgot, akkor sokszorosan kellett őt büntetni. Akik abban segédkeztek, hogy egy gyermek ne szülessen meg, vagyis a legkülönfélébb fogamzásgátló, terhességet megelőző praktikákban vettek részt - sok évig terjedő bűnbánatra ítéltettek. Megesett, hogy ilyesmiért akár tizenöt esztendeig is kellett szenvednie a bűnös papnak!
Ugyanakkor a pápák egy része e szabályokat sohasem tartotta magára nézve is kötelezőnek. Példának okáért III. Bonifác a bizánci császárral élt homoszexuális kapcsolatban és eleve ennek köszönhette, hogy elfoglalhatta a pápai trónt. Az nem izgatott senkit, hogy a kérdéses császárt (Fokaszt) házasságtörőnek és apagyilkosnak nevezték, és az sem, hogy egy ilyen ember partnerét pápává választották.
Mindeközben azon sem csodálkozhatunk, hogy az egyházi büntetésektől félő papok olykor menekültek a nőktől, az - állatokhoz. A szodómiának is nevezett „bűntett" lényege az volt, hogy inkább állatokkal közösültek, mint sem nőkkel. Így nem fenyegetett az a veszély, hogy gyermekük lesz, de még az sem, hogy titkuk kiderül. Persze ennek ellenére gyakorta mégis kiderült, hisz „jótét lelkek" mindenütt vannak, ezer szemük és fülük mindent lát és hall - és persze jelenteni is szerfölött szeretnek...
Gergelynek sok alkalma nyílott felvenni a harcot mindezen dolgok ellen, és ő számolatlanul nyitotta is a frontokat. De hogy jelentősebb eredményt ért volna el, azt nem állíthatnánk.
A később őt követő Honoriust szintén nagyra tartják, hiszen Angliától kezdve számos országban megerősítette a kereszténységet. De lám, milyen a sors, elég egyetlen buktató, és minden összeomlik A legszebb életmű is olyan lehet, mint a homokvár a tengerparton, dagály idején. Honorius egy belső egyházi hitvitában a rossz oldalra állt és e cselekedete áthúzta minden addigi tettét. Még ezerháromszáz évvel később is a fejére olvasták, ha valahol egy vitában a pápa csalhatatlansága került szóba. Ezt az elvet (?) ugyanis éppen ő ásta alá a legvilágosabb, legkönnyebben (rá)bizonyítható módon.
Ugyan számos, a VII. században trónra került pápa volt görög, de Bizánc befolyása ennek ellenére nem nőtt. Elég nagy volt az már addig is. De a pápák és maga a pápaság folyamatosan - már századok óta - küzdött azért, hogy megszabaduljon a bizánci császár felügyeletétől. Már az is megalázó volt a pápák számára, hogy akit a püspökök kiválasztottak, azt csak akkor tarthatták igazán pápának, ha a császár is egyetértett a választással és megerősítette, elfogadta azt. Mondani sem kell, hogy ebből a helyzetből csak úgy lehetett szabadulni, ha a pápaság valamiképpen leszámol a világi hatalommal. Nem véres leszámolásról volt szó, csak arról, hogy az egyháznak erősebbé kellett válnia. A legtöbb pápa arról álmodott, hogy - vulgárisan szólva - egykor majd a pápa lesz a királyok főnöke, és nem fordítva. Hogy eljön majd az idő, amikor a pápa dönti el, ki lehet király vagy császár - és nem fordítva.
Mint tudjuk, valamivel később aztán bekövetkezett ez az idő is.
De addig még várni kellett... Alig tudunk olyan „tiszta" választásról, ahol a jelöltet nemcsak a hívek, a püspökök, de a világi hatalom különféle képviselői is vita nélkül elfogadták volna.
Néha, e történeteket olvasva, felmerül a gyanú, hogy nem is mindegyik pápa vagy pápajelölt volt normális.
Mert megesett, hogy az egyik pápajelölt száz font (mai súlymértékben körülbelül 45 kiló) aranyat ígért egy befolyásos személyiségnek, ha az a pápai székbe segíti őt. Bár mást választottak meg, de a befolyásos személy mégis követelte a beígért aranyat. Merthogy addig nem erősíti meg hivatalában a (másik) megválasztott pápát, és erre nem is kerül sor, ha megkapja a pénzt.
Aztán a másik jelölt, értesülvén erről, sértődötten visszalépett. De a megvesztegetőből sem lett pápa, mert amikor társainak elegük lett a cselszövőből, akkor azzal vádolták meg, hogy... boszorkány! Végül is visszavonult egy vidéki kolostorba, de élete végéig mániákusan ismételgette, hogy ő Róma püspöke, vagyis a pápa. Végül is a legális jelölt volt kénytelen kifizetni a száz font aranyat, különben a bizánci helytartó az ő jelöltségét nem erősítte volna meg.
Az így megválasztott és megerősített pápa a később szentnek kiltiáltott I. Sergius volt. Az ő idejében érdekes dolog történt. A keleti birodalomban zsinatot tartottak az ottani püspökök, akik bizánci császár egyetértésével olyan döntéseket hoztak, amelyeket a nyugati keresztény egyház semmiképpen sem tudott elfogadni. Például a keletiek elvetették a papi cölibátust, vagyis a nőtlenséget. Máig is így van ez, a keleti egyház papjai nősülhetnek, gyermekeik születnek stb. Az sem tetszett a pápának, hogy Konstantinápoly Rómával egyenlő jogú vallási fővárosnak kiáltotta ki teagát.
Sergius pápa nem volt hajlandó megerősíteni a keleti zsinat ezen törvényeit. A bizánci császár ezért néhány megbízható tisztjét Rómába küldte, hogy tanítsák móresre az engedetlen pápát. Csakhogy amikor a „küldöttek" megérkeztek, hamar kiderült szándékok, mire Róma felháborodott lakossága egyszerűen megtámadta az állig felfegyverzett katonákat! Akik többsége ráadásul a pápa mellé állt és végül közös nagy hajtóvadászatot rendeztek az eredeti szándékuk mellett kitartó császári tisztekre. Hogy még kacifántosabb legyen a történet, az urak, akik a pápát jöttek letartóztatni és elhurcolni, végül az egyetlen igazi hatalomhoz fordultak segítségért, amely megmenthette őket a lincseléstől - és ez maga a pápa volt. Erre már csak azért is rákényszerültek, mivel a pápa letartóztatására küldött bizánci alakulat parancsnoka végső kétségbeesésében a pápai lakosztályba menekült és a pápa ágya alá bújt!
Ez a menekülési útvonal valóban jó döntésnek bizonyult. Sergius csakugyan a helyzet magaslatára emelkedett és megvédelmezte a tiszteket, majd amikor a nép lecsillapodott, visszaküldte a katonákat Bizáncba. Csak egyetlen kérése volt: mondják el a császárnak azt, mit is láttak, tapasztaltak Rómában.
Jól számított. A lecke tanulságos volt a császár számára. Konstantinápolynak meg kellett végre értenie, hogy a Nyugat nem azonos a Kelettel, hogy itt a kereszténységet tőlük eltérően élik meg. De még sok leckére volt szükség, míg Keleten végleg felfogták a különbséget. És persze a dolog másik oldala is igaz, hiszen a Nyugat - legalábbis egyházi és kulturális vonalon - mindig is arra törekedett, hogy a maga mintáit fogadtassa el a Kelettel.
Bebizonyosodott, hogy amire a római püspökök századok óta vártak, az már-már megvalósulni látszik. Vagyis Rómában a pápák voltak az urak, nem a távoli Bizánc császára. És ettől kezdve ez egyre inkább így lett, bár nem mondhatni, hogy ezt Keleten is elég gyorsan felfogták, elfogadták volna. Mindenesetre a római hívek elég óvatosak voltak és csak lassan „adagolták" mindezt Kelet felé. Egyenlőre inkább görög származású keresztényeket választottak pápának, akik ellen a császárok kevésbé fenekedtek.
Megesett az is, hogy a római pápákat a bizánci események befolyásolták - volt, hogy ott két császár versengett a trónért és ilyenkor némi zavar támadt Nyugaton is, hisz mindegyik trónkövetelő a maga pápajelöltjét „futtatta". Ha a bizánci császár halálának időpontja egybeesett a pápaválasztással, akkor a trónkövetelők rángatták a hatalom uszályát és mindegyikük más pápajelölt mellett tette le a voksát.
Természetesen a pápaság szempontjából ez a helyzet nem volt éppen irigylésre méltó. A római pápáknak számos ellenséggel kellett megküzdeniük. A császár messze volt, akkor is, ha uralmát virtuálisan fenntartotta a Nyugat fölött is. Az igazi urak pedig a barbárok voltak. Vad hadseregek, hunok, gótok és tucatnyi más népek járták Itáliát, és ha már le is telepedett egy részük északon, azért még be-betörtek a félszigetre, és rendre megsarcolták az útjukba kerülő városokat. Ők is tudták, hogy Róma a leggazdagabb, ott szedhetik a legtöbb zsákmányt. Bizony ekkor - és századokkal később is - megesett, hogy vad, Európában azelőtt nem látott népek bukkantak fel, a hordák villámgyorsan haladtak, pusztítottak, öltek, raboltak, fosztogattak és gyújtogattak. A lakosság egy részét rabként magukkal hurcolták.
Az ilyen helyzetekben a pápaság tett kétségkívül pozitív lépéseket is. Például az egyházi javak egy részét feláldozva sikerült néha megvásárolni a barbároktól a lakosság nyugalmát, biztonságát. Az arany - elég arany! - fejében, a várost fenyegető barbár csapatok hajlandóak voltak lemondani a harcról, hisz abban veszteségeket is szenvedhettek.
Már mindenki előtt kezdett világos lenni, hogy elébe kell menni az eseményeknek. Valamit tenni kell, hogy a germán törzseket civilizálják, beillesszék az európai rendbe. A legkézenfekvőbb megoldásnak természetesen az látszott, hogy a keresztény hitre térítik őket. Ez pedig egyértelműen egyházi feladat volt és ennek a munkának számos hőse, sőt mártírja is volt. De az egyház nem fejthette ki tevékenységét teljes mértékben és erővel, mivel közben a Kelet ott akadályozta, ahol csak tudta. Bizáncban az ármánykodás ősi művészet volt, amelyet az idők során csak fejlesztettek, tökéletesítettek.
Például a 715-ben megválasztott II. Gergely idején is nagy ellentétek feszültek Bizánc és Róma között. Már csak azért is, mert ravennai helytartója révén a császár - a hatalmat puccsal megszerző katonatiszt - és nemzetsége nagy adókat vetett ki Itáliára. Mindeközben Bizánc hatalma földrajzilag már igencsak összezsugorodott. Hol volt már a Dunától az Eufráteszig terjedő egykori birodalom? Bizánc már csak a Balkán és Kis-Ázsia egy részén uralkodott, valamint Dél-Itálián, de már ott is csak igen vitatott körülmények között működött ez a hatalom. A rómaiak lázadoztak a magas adók miatt és a pápa melléjük állt. Ezenkívül Bizánc arra a furcsa álláspontra jutott, hogy a szentképeket el kell pusztítani, mert tiszteletük lényegében csak bálványimádás. A bizánci teoretikusok által kiagyalt új elmélet szerint a zsidók és a mohamedánok azért nem térnek át a kereszténységre, mert ettől a szentképek tisztelete tartja vissza őket. Ez a tétel egy mozgalom kiindulópontjává vált, amelyet persze illett filozófiailag is támogatni. Így aztán tucatnyi új gondolkozó bukkant fel Keleten, akik szolgaian hangoztatták a császár elméletét.
Márpedig az a kérdés, hogy elpusztítsák-e a szentképeket vagy sem, számos keresztény városban valóságos tömegverekedést eredményezett! Ezek a sajátos „hitviták" szinte minden alkalommal változtak, alakultak. Míg Keleten egyes kolostorok az üdvtörténet képi ábrázolásával iparszerűen foglalkoztak - százával készültek a szorgos barátok és amatőr festők keze alatt az ikonok és egyéb művek -, addig a császári elv ezen tevékenységnek is véget akart vetni. Ha valamely keresztény városba betörtek a mohamedán csapatok és ott pusztítani, fosztogatni kezdtek, elsőnek mindjárt a templomokat keresték fel, hogy megsemmisítsék a szentképeket. Ebből a megfigyelésből eredt aztán az a rohamosan terjedő elmélet, hogy ha a keresztények nem fognak szent ábrázolásokat használni, könnyebben szót értenek a mohamedánokkal. Bizáncban ettől kezdve császári katonák és önkéntes rohamosztagosok rohanták meg a szentélyeket, lekapdosták a falakról a festményeket és összetörték, sőt elégették őket. Meglehetősen bizarr látvány lehetett, amint keresztény templomok keresztény szentképeit keresztény emberek erőnek erejével pusztítják, és mindez a magát a kereszténység igazi fejének tartó bizánci császár utasítására és jótékony felügyelete alatt történik...
Gergelynek sikerült az, ami előtte még senkinek: Bizánc efféle esztelen próbálkozásait és parancsait nemcsak, hogy nem hajtotta végre, de harcában még a longobárdokat is maga mellé tudta állítani!
Erre több sem kellett a császárnak, bérgyilkosokat küldött Rómába, hogy végezzenek ezzel a szemtelen pappal, aki pápának nevezve magát szembefordult a „Bíborbanszületett" Leóval (aki mellesleg egy kaszárnyában látta meg a napvilágot és azelőtt semmi köze sem volt a hatalomhoz, címét csak felvette, nem származott előkelő házból). Amikor nem sikerült megöletnie a pápát, akkor némi pénzzel küldte újabb ügynökeit Rómába. Az ő feladatuk az volt, hogy ellenpápát ültessenek Róma püspöki székébe, aki majd ledönti trónjáról Gergelyt, és persze utána csak Bizánctól fogad el parancsokat. Ez a terv is csődöt mondott, és amikor a bizánciak segítségül hívták a pogány longobárdokat (!) a pápa ellen, akkor Gergely egy hosszú vitában meggyőzte a longobárdok királyát, hogy helytelenül cselekszik, ha Rómára támad. Mire a király fölmondta a szövetséget a császárral. Így Róma ismét győzött, Bizánc pedig tajtékzott.
Mondani sem kell, hogy mivel a pápa a császár parancsait a keresztény hittel ellentétesnek ítélte meg, így azokat a latin tartományokban, vagyis jobbára Itáliában, nem is teljesítették. Ez ismét csorbította Bizánc hatalmát. És mint tudjuk, az ikonok ma is ugyanúgy szerves részét képezik a keleti egyház szertartásrendjének, vagyis a rendelkezés és a hozzá csatolt ideológia ott is megbukott.
Nem csoda hát, ha ilyen körülmények között a pápaság egyre inkább nyugat felé orientálódott. A következő célpont a frankok királysága volt. A Gergelyt követő pápák már elsősorban erre figyeltek. Különösen akkor, amikor Bizánc teljesen szembefordult Rómával és arra törekedett, hogy kiéheztesse a pápai államot. Elkobozta a szicíliai és dél-itáliai birtokokat, így mind kevesebb élelmiszer jutott az Örök Városba.
Mellesleg - nem minden él nélkül mondva - az egyházra mindig is az volt a jellemző, hogy szeretett hatalomközelben maradni. Abban a korszakban erős védelmezőkre volt szüksége, de a pápákban, akik áttekinthették az egész egyház helyzetét, kezdettől élt a vágy, hogy maga az intézmény legyen végre erős, és ne szoruljon mások támogatására, védelmére! Sőt, ha lehet, mások szoruljanak az ő támogatására! Ez lehet csak a nyerő pozíció, látták világosan.
És ehhez az erőhöz vezető úton kellett megtéríteni a germánokat, akik földjén egyre több püspökséget alapítottak. Ekkoriban hittérítők járták nemcsak Germániát, de Britanniát és az ír földet is. Eljutottak Európa legvadabb tájaira, vérszomjas pogányok áldozataivá lettek nem egyszer és nem százszor. Az egyház, ha lassan is, de haladt előre és mind nagyobb területeket, mint több „lelket", azaz embert hódított meg a kereszténység eszméivel.
És a dolgok jól mentek. Még két pápa következett, és a második már visszaszerezte a bizánciak által elkobzott egyházi birtokokat, megegyezett a longobárdokkal, és létrejött az első, igazán nagyszabású szövetség, amely új keretet adott a pápaság tevékenységének, új erőt a pápaságnak. Ez pedig a Frank Birodalom megszületése volt, amely létrejötténél a pápaság szorgosan bábáskodott. Mindenki felfogta Rómában, hogy ha lesz végre Nyugaton egy erős keresztény birodalom, egy valóban nagy és hatalmas királyság, akkor befellegzik a pogány vándor népeknek, és Bizánc egyre fogyó hatalmának. Mint tudjuk, ez a helyzet be is következett. Ráadásul sokkal hamarább, mint azt Rómában gondolták!


A poklok bugyrában - II. Gergely - IV. Leó (731-855)

Gergely mindent megtett, hogy a Frank Birodalmat segítse, és hogy az teljes mértékben kereszténnyé váljon. Tervének végrehajtásához kivételesen sok idő állt rendelkezésére, mert elődeihez képest viszonylag békén hagyták, s így „szokatlanul" sokáig ülhetett a pápai trónon. Mindenesetre azért nem tizenhat évig, mint azt néhány forrás hibásan jelzi. A tévedés valószínűleg annak tudható be, hogy egymás után két Gergely nevű pápa is volt. Kettejük uralkodása összesen tartott tizenhat évig: az első hat, a második pedig tíz évet töltött posztján. Mindenesetre Gergely halála után az egyház már soha többé nem hódolt be oly annyira Keletnek, mint tette azt annak előtte sok-sok éven, évszázadon át.
Mindazonáltal rettenetes idők következtek, bár ezt az akkor élők még nem is sejthették. Maguk az egyháztörténeti gyűjteményes munkák és források, köztük a huszadik században kiadottak is, külön kezelik ezt a kort és igen találó neveket adnak neki: „A pápaság mélyre süllyedése", „A bukás kora" és hasonlóak. Nem véletlenül, mert csakugyan ez az a korszak, amelyhez foghatót talán egyetlen más vallás vagy egyház történetében sem találhatunk meg. Ne feledjük, a bajok nagyobb része - vagy az összes baj? - abból származott, hogy a pápák nem elégedtek meg csupán a lelki hatalommal. Az egyház egész története - némi egyszerűsítéssel - azt példázza, hogyan is nem szabadna egyházat alapítani, és azt működtetni. Könnyű persze most azt mondani, hogy a papok is emberek voltak, hogy az egyházat is esendő emberek szervezték, alakították és működtették - így tehát az intézmény óhatatlanul magán viseli az emberi gondolkodás összes hibáját és gyengeségét.
Mi mégis - bár senki sem kért fel bennünket efféle elemzésre, vagy pláne a dolgok bírálatára - úgy véljük, azt állítjuk, hogy ha az egyház megmaradt volna abban a szerepben, amelyben Krisztus az ő apostolait, és követőit elindította, vagyis csak a lelki dolgokkal foglalkozott volna, könnyen lehet, nagyobb hatalomra tett volna szert, mint az általa alkalmazott módszer révén! Ha sohasem szennyezi be kezét vérrel, arannyal, politikával, hatalommal - vagyis mindazzal a rosszal, amit a . emberek kitaláltak Maguknak, és aminek következtében rengetegen vesztették életüket minden korban -, akkor ma is meghatározóan erős erkölcsi bázisként működhetne. Ha mindig elkerüli a hatalom csapdáit, akkor is, ha az szinte kilátástalan és kiúttalan helyzetekbe kényszeríti papságát, mára tán sokkal elterjedtebb és erősebb lenne minden más egyháznál.
Természetesen ma már nincs értelme ezen töprengeni, hiszen mindez már lezajlott és egészen másképpen. A történelmet megváltoztatni lehetetlen. (!?)
De térjünk csak vissza a nevezetes nyolcadik századhoz. A pápaság a frankokba vetette bizalmát és értelemszerűen remélte,hogy új politikai bázisa mellett más perős nyugat-európai keresztény államok is létrejönnek majd, milyek szintén a pápák természetes szövetségesei lesznek. Az egyház tehát e tekintetben tisztán látta a jövőt. Bizánc egyre távolodott és bár még megmaradtak dél-itáliai birtokai, azok már csak addig maradhattak a keletrómai császárság utódállamáé, amíg el nem jött a normann hódítók ideje. A frank állammal kötött egyezség átrendezte Itália viszonyait és térképét, amely amúgy is meglehetősen tarka volt Egy idő után nyoma sem maradt a longobárd államnak és ettől fogva a pápaság, vagyis a mindenkori pápa, mint államfő fő több mint ezer (!) évig államterületként birtokolta az ún. „pápai államot". Ezen állapot egészen a XIX. század második feléig, Olaszország egyesítéséig tartott, amely történést aztán a pápák ismert „duzzogása" és több évtizedes, sandán „vatikáni fogságnak" nevezett korszaka követett.
De most még a nyolcadik század második felében járunk csupán, és a megtett út eddig is hatalmas volt. Alig hétszáz esztendő alatt a katakombákban rejtőzködő, gyertyafénynél bujkáló és minden lehetséges módon üldözött kis szektából három kontinensre kiterjedő hatalmas lelki birodalom alakult ki. Ez a birodalom anyagi vonzatokkal, érdekekkel és birtokokkal is rendelkezett. A tulajdon, mint olyan, bevonult az egyházba. Emlékezzünk: Jézus első követőinek, különösen még az ő éle;, etében, gyakorlatilag sem
mijük sem volt. Maga Jézus Krisztus e talán nem volt birtokló ember, hiszen ha végiggondoljuk az Újszövetségben részletesen leírt (bár itt-ott hatalmas időlyukaktól éktelenkedő) életét, rájövünk, hogy talán pár ruhadarabon és néhány kézben is elférő tárgyon kívül soha sem rendelkezett semmiféle anyagi tulajdonnal.
De ez persze nem jelenti azt, hogy bármely egyháznak mindenben követnie kellene az egyházalapító személyes kedvteléseit vagy akár vagyonnal kapcsolatos magatartását. A buddhisták sem mentek el mind hercegnek és nagybirtokosnak, mint azt a bizonyos Szidhárta, vagy Gautama Buddha herceg tette. És Mohamed követői, az iszlám hívei sem lehettek mind olyan nagykereskedők, akik azáltal lettek a gazdasági életben sikeresek, hogy feleségül vettek valamely tehetős özvegyet...
Mindezek ellenére az kétségtelen, hogy az eredetileg hirdetett keresztény elvek és a későbbi gyakorlat olyan, mondhatni csillagászati távolságba kerültek egymástól, amely eltérés többek között aztán az egyház szakadását, a protestáns egyházak kialakulását is előidézte. Ám ezenfelül e különbségek még sok egyéb bajt is okoztak az egykori katakombakeresztények utódainak.
Mindenesetre már a nyolcadik században is voltak hangok, amelyek ezt a helyzetet bírálták. Pedig még csak az elején tartunk a hosszú történetnek, hiszen még csak ekkor kezdte valójában szárnyait bontogatni a pápaság állami intézménye. Innentől kezdve azonban a pápa, mint fő püspök és a lelkipásztorok feje, már nem csupán Róma püspöke volt. A pápa Itália közepén állammal rendelkezett, amelyet ugyan kezdetben még fenyegettek a longobárdok, de ez a helyzet lassan teljesen átalakult.
Mesterfogás volt, hogy a pápa a frankok védelme alá helyezte magát, majd maga is elutazott Frankhonba és személyesen koronázta meg a Pipineket - Martell Károlyt, a feleségét, két fiát (az egyik lett később Nagy Károly, az „első európai") és hatalmánál fogva kijelentette: átkozott lesz mindenki, aki más családból próbál bárkit is a frank királyi trónra ültetni. Vagyis az egyház, miközben kihasználta a frankok nyújtotta segítséget, adott is valamit a királyi háznak, de elsősorban tekintélyt szerzett magának
Európa-szerte. Persze a tekintély alkalmasint hatalomra váltható. "És így lőn, azzá is változott.
Ettől kezdve jött szokásba, hogy az európai uralkodóházak a pápától kértek koronát, beleegyezést, és ha lehet, személyes megkoronázást is. Ezzel mintegy elérték azt, amiről kétszáz éve sok pápa még csak álmodhatott: azaz hogy a pápát a királyok valamiképpen a felettesüknek, fölöttük álló hatalomnak tartsák! Minden keresztény királynak tudnia kellett, hogy a pápa nem más, mint Isten (más változatban: Krisztus) földi helytartója és ő csak neki tartozik elszámolással. Ezzel a pápa azon túl, hogy világi hatalomhoz jutott és osztogathatta a koronákat, egyeseket trónra ültethetett, másokat onnan letaszíthatott, még azt is elérte, hogy mindezen körökön kívül állva, afféle ítélőbírói szerepet is eljátszhatott közöttük.
Ekkor a krisztianizáció már túllépte a hajdani Római Birodalom határait, a limest. Már az újonnan ide érkező „barbár" népek is áttértek erre az új hitre és mindinkább terjedt a kereszténység.
És ezzel együtt nőni látszott a pápák hatalma is.
Nehéz lenne szó nélkül elmenni a Meroving-dinasztia tagjaival Frankhonban történt bűntény mellett. Igaz a puccsot nem a pápák szervezték, ezt szépen ráhagyták a Pipinekre és Karolingokra. De tulajdonképpen a pápák voltak azok, akik „ejtették” a dinasztiát, és így teljes mellszélességgel az új feltörekvők mellé álltak. Bár a Pipinek nem rendelkeztek királyi vérvonallal, attól váltak azzá, hogy a pápa annak tartotta őket és ezt a véleményét nyilvánosan is hangoztatta, sőt megerősítette. A már „lejárt", elhasznált régebbi dinasztiát félretették (egy kolostorba csukták az egész társaságot) és a pápa szinte tapsolt a feltörekvő új „uralkodócsaládnak". És amint az várható volt, ők ezt százszorosan meg is hálálták.
Mióta szentelt olajjal kenték fel a királyt, attól kezdve olyan hatalom került a pápák kezébe, amivel addig nem rendelkezhettek, sőt nem is álmodhattak. A király ettől a gesztustól mintegy isteni erőt kapott, hiszen Iám, Krisztus földi helytartója személyesen „nevezte ki", tette őt királlyá. Az a római főpap, aki nem sokkal korábban még a bizánci császár alattvalója volt - akivel az előző fejezetek tanúsága szerint olykor igen rosszul bántak -, az most a nyugati világban a királyok, sőt hamarosan a császárok felett trónoló hatalmat képviselte. A pápaság tehát hihetetlenül nagy lépést tett előre, és olyannyira nagy volt ez a lépés, hogy az első pápák, akik ebben részt vettek, talán nem is fogták fel, micsoda haladás is történt.
Haladás, legalábbis az ő szemszögükből nézve.
A győzelem előkészítői közé tartozott Zakariás is. Amikor 752 márciusában meghalt, úgy ment el, hogy még nem tudta, mekkora erőt jelent már a pápaság.
Viszont alig hunyta le a szemét, újabb „krimi" következett. Még azon a napon megválasztották utódját, II. Istvánt, akinek neve mellett azonban igen furcsa uralkodási időpontokat találunk. Ugyanazon év ugyanazon hónapjának 22-éről 23-ra virradó éjszakán választották meg pápának, és uralkodása mindössze... három és fél napig tartott. A hivatalos krónikák szerint még fel sem szentelték, amikor „szélhűdés érte". Más források viszont, ha nagyon bizonytalanul is, de arra célozgatnak, hogy az illetőt (akiről egyházi források sem tudnak semmi bizonyosat) talán megmérgezték. Nagyon nagy fegyelem lehetett akkoriban a római egyházközségben, ha István halálának napján máris megválasztották a következő pápát, aki a változatosság kedvéért szintén István volt. Sorszáma szerint ő volt a III. De azért saját magát általában csak másodiknak nevezte, figyelembe sem véve szerencsétlen elődjét. Ezért aztán a források hol II.-nak, hol III.-nak említik őt

Mindenesetre nevezett István, aki a jelek szerint nem nélkülözte a színészi tehetséget sem, zarándokolt el Kis Pipinhez, mivel a longobárdoktól Bizánc már nem védhette meg Rómát, de a frankokra már számítani lehetett. Ám ezt a védelmet ki kellett könyörögni. A pápa így hát hamuval a fején, tépett ruhában, mezítláb jelent meg a frankok leendő királya előtt és könyörögve szólott hozzá... Mondani sem kell, ez a kis színjáték elérte a kívánt hatást. A részleteket aztán a két tárgyaló fél négyszemközt, napokon és éjszakákon át tartó feszült, késhegyig menő tanácskozáson tisztázta. A végeredmény: Pipin megtámadja a longobárdokat és kiűzi őket Itáliából. Minden kincs, amit elszed tőlük, az övé lehet, de a longobárd földek a pápát illetik. Így alakult ki a pápai állam magja. Hogy II. avagy III. István még egyet rúgjon az amúgy is egyre gyengülő Bizáncba, hirtelen ötlettől vezéreltetve megadta a frank királynak a „Patricius Romanorum" („A rómaiak patrónusa") címet is. Ez a titulus egészen addig kizárólag Bizánc uralkodóját, a császárt illette meg.
Mint látjuk, sem színlelésért, sem furfangért, sem bosszúvágyért nem kellett a pápáknak máshoz fordulniuk, volt mindezekből elég nekik is.
E ponton aztán ismét valódi krimibe botlunk. Azért, hogy az egyházi állam elfogadható legyen a közvélemény számára - azaz, hogy többé senki se vethesse a pápa szemére, hogy világi birodalmat épít ki -, el kívánták hitetni a világgal, hogy amikor Constantinus császár államvallássá tette a kereszténységet, egyben a pápáknak adományozta Közép-Itáliát is. Vagyis a kiagyalt „sztori" szerint már négyszáz évvel korábban egyházi birtokká vált ez a terület. Mindebből természetesen következik: azzal hogy Kis Pipin a longobárdoktól elvett földet a pápának ajándékozta, igazándiból csak Nagy Konstantin akaratát teljesítette!
Ehhez a történelemhamisításhoz persze kellett néhány ügyes kezű és titkot tartani tudó írásművész, és máris készen állt az okmány, amelyről ettől kezdve aztán minden pápa állította, hogy az bizony eredeti és nem holmi „csinálmány". A későbbi pápák talán már nem is tudtak az okirat hamis voltáról...?
Egyébiránt a manapság vagy a közelmúltban kiadott hivatalos egyháztörténetekben szó sem esik erről az iratról! Azokra gondolunk itt, amelyekben ott található a fölöttes egyházi hatóság engedélye és a latin Nihil obstat (nincs akadály) szavak, amelyek így tehát a hivatalos véleményt képviselő művek. E könyveket a felettesek árgus szemei ellenőrizték, akár több tucatszor is, mielőtt engedélyezték kiadatásukat. Az efféle könyvekben hiába is keresnénk a pápákkal kapcsolatban sok olyan történetet, amelyeket eddig leírtunk, és amelyeket még a következő oldalakon is olvashatnak majd...
Pedig a XIX. században végre az egyház is beismerte, hogy az emutett nevezetes dokumentum hamisítvány. A beismeréshez elég volt alig ezerszáz év! Mellesleg ez a Vatikánban, vagy pontosabban a Lateráni-palotában termett „bizonyítékban" hemzsegnek az olyan kifejezések és fogalmak, amelyek állítólagos megírása idején még nem voltak ismertek, vagy eleve nem is léteztek. Ki hitte el ezerszáz éven keresztül, hogy a Keletrómai Birodalom császára a római püspöknek adományozta egész Nyugatot és annak uralkodójává tette őt ...? Saját hatalma és érdeke ellen tett volna a császár ezzel a keggyel. Arról nem is szólva, hogy az a Szilveszter pápa, aki állítólag a dokumentumot kapta volna a császártól, teljesen jelentéktelen, szürke alakja volt a kornak, semmi sem indokolta, hogy ilyen tisztesség érje őt. Az meg már egyenesen bohózatba illő feltételezés, hogy a keleti császár az egész világon szétszórt keresztény közösségek feletti, sőt a keletrómai egyház fölötti hatalmat is odaajándékozta volna „Szent Péter vikáriusának". Még azt az ostobaságot is kitalálták és beleírták a hamisítványba, hogy a császár azért hagyta el Rómát és költözött Bizáncba, mert szerinte nem illet volna, hogy egyazon városban uralkodjon Isten földi helytartójával...
Együgyűek balga gyülekezetének tekintették a világot azok, akik ezt az „adományt" kitalálták, és a róla szóló okmányt elkészítették. Az utólagos kutatások bebizonyították, hogy az iratot 752 körül a római pápai kancellárián hamisították, még azelőtt, hogy István pápa elindult volna a frankok országába... Hát valójában ilyen körülmények között született az egyházi állam.
Mindenesetre a huszonegyedik századból nézve a nyolcadik és kilencedik század valóságos pokoljárás volt. Ám a benne élők számára éppen olyan természetes lehetett, mint minden más korszak. Abban kellett élniük, több és más életre nem adatott nekik lehetőség. Elvezniük, vagy szenvedniük kellett azt.
Talán a század végén uralkodó Pál volt az első, aki megérezte, milyen kettős és furcsa helyzetbe is kerültek a pápák. Ha valóban afféle „földi helytartó", akkor nem közösködhet még a királyokkal sem, nemhogy az egyszerű emberekkel. Ezért kitalálta magának a Mediator Dei et hominum címet, ami latinul nem kevesebbet jelent, mint „Közvetítő az Isten és az emberek között". Vagyis Pál pápa kezdte magát elsőként feljebb helyezni a valós élet szintjénél. Az ő értelmezése szerint a pápa, mint olyan, eleve az emberiség és az Isten között valahol félúton lebeg...
Pál halálakor (767-ben) többen igen egyszerűen akarták elintézni az utódlás kérdését. Minek ide konklávé, minek összehívni a püspököket szerte Európából? Az ilyesmi hosszadalmas és „macerás", ráadásul a végeredménye teljesen bizonytalan. Hát ennél nem egyszerűbb kinevezni valakit?
Így gondolkodott akkoriban egy római herceg is, és a gyors megoldások híveként egyszerűen kinevezte pápának nem mást, mint az öccsét. Aki mellesleg nem is volt pap! Márpedig az egyházban azért minimális feltétel volt, hogy a vezető legalább olyan ember legyen, akit már előzőleg pappá szenteltek. Igaz, ezt is sokszor megkerülték, tudunk olyan pápákról, akiket a megválasztás után sebtéten, néhány nap, sőt néhány óra (!) alatt „futtattak végig" a ranglétrán és lett hirtelen pappá, majd püspökké, aztán kardinálissá és végül mintegy utolérve magát a fejlődésben, máris fejére helyezték a pápák hármas koronáját, a tiarát.
Nos, a Nepiből való Tódor herceg is az egyszerűbb utat óhajtotta választani, nyilván arra gondolt, hogy ha az öccse lesz a pápa, akkor ő aztán rengeteg birtokot és előjogot kaphat, nem is szólva az amúgy szapora família többi tagjáról. És azt sem hagyta ki a számításból, hogy az arisztokráciának amúgy is elege volt már Pál keménységéből, s most másféle, könnyen hajlítható, nekik kedvező emberre van szükség.
Az öcsikét Konstantin néven kívánta beírni a pápaság aranykönyvébe, de csak annyit ért el, hogy neve a hivatalos kiadványokban a mai napig is az „ellenpápa" jelző kíséretében szerepel. A bátyja azonban erről még nem tudhatott, és semmit sem bízott a véletlenre. Fegyvereseivel elfoglalta a Lateráni-palotát, már csak azért is, mert rájöttek, hogy ha a pápai állam valóban állam, akkor annak uralmát sima puccsal is meg lehet szerezni. Az már csak ráadás, hogy az állam vezetője egyben a keresztény világegyház feje is! A testvéreket elsősorban a pápai állam kincsei és vezetőjének hatalma érdekelték.
Persze ahol a pénz, ott a győzelem. Legalábbis így gondolták a fivérek. Kerek summa fejében találtak három püspököt, akik pápává szentelték fel a fiatalembert. Ezt követően „II. Konstantin pápa" több mint egy évig meg is tett mindent, hogy elismerjék őt a pápai állam és az egyház fejének, de igyekezetét nem sok siker koronázta. Akárkihez fordult is támogatásért, az illető nem igazán állt melléje. Sőt, éppen hogy kihasználták a helyzetet a különféle pártok, csoportok, és abban az esztendőben folyamatosan zajlott közöttük a huzakodás, taktikázás. Mindenesetre „Konstantin pápa" elismerést kérő levelére a frank király még csak nem is válaszolt, a longobárdok pedig más jelöltet választottak. Az ő hívük aztán államcsínyt szervezett Konstantin ellen, minek következtében ismét véres események zajlottak Rómában.
A Nepi hercegek alig pár óra leforgása alatt mindent elvesztettek. Az idősebbik az életét is, míg öccsét, „Konstantin pápát" elfogták, meztelenül korbácsolva végighurcolták az egész városon, majd megvakították. Az már senkit sem érdekelt, hogy a vak ellenpápát egy kolostorba zárták, hiszen ő tulajdonképpen már meg is szűnt létezni. Még halálának pontos napja sem ismert.
A longobárd király a zűrzavart kihasználva villámgyorsan a saját jelöltjét ültette a pápai trónra. Igaz ugyan, hogy a kérdéses Fülöp is csak ellenpápa lehetett, bár ilyen címmel a mai napig szerepel az egyházi kiadványokban. De előéletét tekintve ő legalább szerzetes volt. Nagy szerencséje volt egyébként, hogy még ellenségei sem haragudtak rá. Az együgyű kispapról ugyanis mindenki tudta: csak eszköz a longobárdok kezében és valójában nem is fogta fel, mi történik vele... Így aztán egész pápasága mindössze egy éjszakát tartott. Estefelé „kinevezték" pápának, de hajnalban már visszacsapott a longobárdellenes párt és az át nem aludt éjszaka után Fülöp villámsebesen visszakerült kolostorába és talán azt is hihette később, hogy egész „pápasága" csak álom volt. Mindenesetre sajátos rekordot állított fel akkor is, ha csak ellenpápának tartják - ilyen rövid ideig csak ő ült Szent Péter trónján...
Végül is IV. István (akit a korábban történtek miatt több forrás viszont III. Istvánként említ) személyében a frank király párthívei igazi pápát választottak. Mint a frankok embere, nem akadályozta meg, hogy megválasztását követően a frankok valóságos hajtóvadászatot és mészárlást indítsanak a longobárdok hívei ellen. Sok száz longobárd párti ember számára István pápa határozatlansága végzetesnek bizonyult.
E ponton ismét ugornunk kell az időben - igaz, nem sokat.
Nagy Károly frank király ekkoriban már kontinentális méretű birodalomról álmodott. Károly összecsapott a longobárdokkal és Rómából nézve szinte már a „világ urának" tűnt. Nem csoda, hogy amikor 795-ben III. Leót választották pápának - méghozzá egyhangúlag, minden mesterkedéstől, ármánytól mentesen, ami nagy szó volt azokban az időkben! -, az új egyházfő rögtön üdvözölte is a frank királyt.
Leó beiktatása után némi csalódást okozott, ugyanis cseppet sem hasonlított elődjéhez, bizonyos Adorjánhoz, aki a pápák és a királyok szokása szerint rokonai között osztogatta szét a jól fizető posztokat. Leó mellesleg akkoriban szokatlanul hosszú ideig, több mint huszonegy évig ült a lateráni trónon. Támadói eltökéltek voltak, szerettek volna néhány, akkoriban mindennapos dolgot elkövetni vele: megvakítani, nyelvét kivágni és más hasonló finomságokat... A helyzet annyira kritikus volt, hogy Leó jobbnak látta megszökni Rómából. Ez is kevés pápával fordult elő. Leó tehát e vonatkozásban is kivételnek számított.
A megtámadott pápa Nagy Károlyhoz menekült, aki ünnepélyesen fogadta. Egy pillanatra se merült fel a nagy királyban, hogy a homlokát ráncolva nehezményezte volna a történteket. Tudta, hogy ilyesmi megesik uralkodókkal és mindenkit érhet baleset. Ezért amikor a Leó-ellenes erők követséget küldtek hozzá és igyekeztek előtte is bemocskolni a pápát, nem igazán hallgatott a követek véleményére. Nem tétette le a trónjáról, éppen ellenkezőleg, egy kisebb hadsereget adott mellé védelmül és Leó így került vissza Rómába. Az ellenfeleit az utolsó szálig száműzték az Örök Városból. Leó nagyon hálás is volt Nagy Károlynak. Amikor a király 800-ban Rómába érkezett és császárrá koronáztatta magát Leóval, a pápa - utolsó alkalommal a pápaság történetében - a koronát Károly fejére helyezve, letérdelt előtte. Ettől kezdve egyetlen római pápa sem hunyászkodott meg ennyire földi, világi uralkodó előtt. Hiszen ők bár Isten szolgái voltak, de a királyok fölött álltak! Legalábbis erősen hirdették ezt.

Leó pápa magánéletéről ugyan nem sokat tudunk, de néhány forrás azt sugallja, távol állt tőle a szűzies élet és rendesen volt kapcsolata nőkkel. Legalábbis még megválasztása előtt bizonyosan. Mindenesetre pápaként már nem szívlelte annyira a női nemet, vagy legalábbis a papok és a nők közti kapcsolatot. Erre utal, hogy utasítására a magukra és papi hivatásukra valamit is adó szent embereknek el kellett távolítaniuk a házukból minden nőnemű lényt. A szigorú parancsra valósággal felbolydult a templomok és kolostorok élete. A papi otthonokat elhagyták az anyák, nagynénik, unokahúgok és más „rokon" nőszemélyek. Mindezekhez persze azt sem árt tudni, hogy akadtak akkoriban olyan apácakolostorok is, amelyek voltaképpen bordélyházakként működtek és kevés igazi, szentéletű apáca fordult meg falaik között. Leó emellett lépéseket tett azért is, hogy egyes férfikolostorokat - amelyek a homoszexualitás fészkeiként voltak ismertek - ,,megtisztítsák".
Ma már az sem titok, hogy sok egyházinak hitt intézményben - különösen a kolostorokban -, szinte hetente születtek törvénytelen, apátlan gyermekek, akiket sokfelé rögtön születésük után eltettek láb alól.
Miután 814-ben Nagy Károly meghalt, Leó addig lapuló ellenfelei rögtön felütötték a fejüket. De a pápa résen volt, az összeesküvőket gyorsan összefogdostatta és azon melegében parancsot adott kivégzésükre. De talán nem ezért a határozottságért és véres keze miatt avatta őt később szentté az egyház?...
Ugorjunk ismét pár évtizedet!
Rómában akkoriban vált sajátos divattá, hogy amikor új pápát választottak és az illető azelőtt római lakos volt - ráadásul netán gazdag is -, a megválasztás percében a csőcselék a háza elé tódult, ám nem kimondottan az ünneplés céljából. A tömeg a házat szabályos módon kifosztotta. Egy szöget sem hagytak a falban, és a tulajdonos még örülhetett, ha nem gyújtották fel a lakhelyét.
Az elvi alapot erre az adta, hogy „ha már pápa lett, minderre úgysincs szüksége!" És csakugyan, ahányszor gazdag főpapot választottak meg a püspökök, kardinálisok, akkor az még nagyobb gazdagságba csöppent. Mert bár akadtak nehéz évek és évtizedek, amikor üresen kongott a vatikáni kincstár, azért a pápáknak akkor is csurrant-csöppent valami. Különösen azokban a századokban, amikor a pápák többsége már pénzért árulta a tisztségeket, a püspökségeket, elzálogosította az állami ékszereket vagy birtokokat. Bárhogyan is működött a dolog, a pápáknak azért majdnem mindig volt pénzük és nem tudunk olyanról, akinek éheznie kellett volna...
Az is megesett, hogy a pápa választásakor fegyveres konfliktusok törtek ki. Már csak azért is, mert Rómában, sőt a városon és a pápai államon kívül is különböző erők csaptak össze, amelyek az egyes jelöltek mellett tették le a garast. Azokban a századokban mondhatni szinte normális dolognak számítottak az efféle összecsapások, és ha csak tíz-húsz halott volt ilyenkor, akkor az esetet a krónikák már feljegyzésre sem igen méltatták.
Majd 844 januárjában, amikor már kirajzolódott, hogy a nem is olyan régóta fennálló Frank Birodalom is két részre: nyugatira és keletire (a későbbi francia és német részre) szakadt szét, Rómában ismét pápaválasztás következett. Akkor az arisztokrácia jelöltje győzte le az egyszerű nép pártfogoltját, ami nem is ment olyan könnyen. A nép Jánost választotta meg, de az arisztokraták fegyverrel törtek be a Lateráni-palotába és minden különösebb tisztelet és ceremónia nélkül elkergették a pápajelöltet. Az ő jelöltjük, Sergius ült a trónra, és bár hívei követelték, hogy végeztesse ki az ellenpápát - akit közben elfogtak -, Sergius erre nem volt hajlandó. Jánost csak egy kolostorba záratta, de életét megkímélte. A lényeg akkor az volt, hogy a lehető leggyorsabban felszenteljék őt, mielőtt újabb gondok tornyosulnának.
A frank császár, Lothár azonban a jelölt ellen fordult. Már csak azért is, mert megkérdezését és véleményét mellőzve, de ami nagyobb baj: utólagos jóváhagyása nélkül került a trónra Sergius. Márpedig a frank állam és a Vatikán (helyesebben akkor még „Laterán") között húsz évvel korábban létrejött egyezség értelmében őt nem hagyhatták volna ki a felszentelésből. Ezért a császár nemes egyszerűséggel büntető hadjáratot indított a pápai állam ellen. Értsük meg jól, mi is történt: egy keresztény uralkodó a saját vallása főpapját és annak államát, népét kívánta megbüntetni, mégpedig azért, mert a helyzet sürgető nyomása alatt az ő császári beleegyezése nélkül választottak főpapot, azaz pápát!
Több sem kellett Sergiusnak, kijelentette, hogy neki aztán nincs szüksége földi hatalom, bármely császár egyetértésére, mert ő Istent szolgálja, és csak neki tartozik engedelmességgel. Azt is hozzátette, hogy ezek után most már azért sem fog hűségesküt tenni a császárnak.
Ám mivel Frankhonból igen erős katonai alakulat érkezett egyenesen Lothár fia és annak nagybátyja vezetésével, hát mégiscsak beijedt. Az előző büszke nyilatkozatok annak arányában szelídültek, ahogyan a frankok serege Rómához közeledett. Amikor aztán azok sisakján csillant a nap a Tiberis-Tevere partján, majd a Vatikán falai alatt, akkor már Sergius is jobban hajlott a császár szavára. Amint a frank sereg felsorakozott Rómában, már jöttek a hírek arról is, hogy útközben kegyetlenül kifosztottak minden várost és falut, ami csak eléjük került - gondolom, a kereszténység nagyobb dicsőségére...
Sergius hát meghátrált és újabb okiratot szerkesztettek arról az alkotmányos (!) intézményről, minek értelmében a megválasztott pápa valójában csak akkor nyeri el hatalmát, ha abban a frank császár is megerősíti.
Szegény Sergiusnak eközben annyira elment a kedve az egész pápaságtól, hogy ekkor már mindent a fivére, Benedek intézett. Benedek pedig igazán rámenős, mai szóhasználattal menedzsertípusú férfiú volt, aki remek eladási statisztikával rendelkezett. Már csak azért is, mert pénzzé tett szinte minden hivatalt, amihez a Vatikánnak csak köze lehetett. Az állásoknak előre megállapított tarifája volt és a kellő pénzösszeg lefizetése ellenében bárkiből lehetett akár püspök vagy kardinális, még abban az esetben is, ha az illető egyáltalán nem volt egyházi személy! Legfeljebb valamivel többe került az eljárás - pappá szenteléssel is megfejelve -, mielőtt megkapta az annyira áhított és nagy jövedelemmel, birtokkal járó püspökséget. Amikor pedig elfogytak a püspökségek, akkor létrehoztak ilyeneket, szép címeket találtak ki és birtokot is kapott hozzá az illető. Ezt a korrupció egyik szinonimájává váló eljárást, amely több mint ezer éven át alaposan aláásta az egyház tekintélyét, szimóniának nevezték, éppen ezen időktől fogva.
Igazság szerint csak egyházi kiadványokban találkozunk a már idézett megállapítással, hogy az egyházi korrupciót ekkoriban Benedek képviselte. Az egyházhoz nem kapcsolódó források valójában keveset szólnak Benedekről, ezek az egész dicső folyamatot inkább Sergiusnak tulajdonítják. Már csak azért is igazuk lehet, mert akár ő, akár a fivére ügyködtek e téren, mindenképpen a hatalmon levő pápát terheli a felelősség a történtekért.
És Sergiusnak bizony van miért felelnie. Amikor aztán a század közepe táján hatalmas hajóhaddal „szaracénok" - vagyis afrikai-ázsiai muzulmán rablócsapatok - szálltak partra Itáliában, majd a Tiberisen felhajóztak Rómába is, hogy kifosszák a várost, bizony Sergius és uralma is bajba került. Még az a szerencse - gondolhatta a pápa -, hogy a Vatikánt akkor már erős falak védték. Míg Rómát kifosztotta az ellenség, a pápa és emberei a várfalról nézhették, mi történik, hogyan égnek a paloták és a templomok. Ráadásul az eseménynek volt egy ideológiai hozadéka is: Róma népe később azzal vádolta meg a pápát, hogy a szaracénokat Isten küldte a városra, büntetésül a szimóniáért.
Márpedig Sergius e téren, lényegében a keresztény hit ellen nagyon sokat tett. Például ő maga szentelte fel Benedek fivérét is püspöknek, akinek ezért - testvérség ide vagy oda - bizony elég szép summát kellett befizetnie a pápai állam kasszájába. Persze neki azért volt miből.
A szaracénokat végül is külső segítséggel nem csupán legyőzni sikerült, de jó időre el is vették a kedvüket minden újabb támadástól. Persze ehhez a szerencse is hozzájárult. Ugyanis a távozó muzulmán flottát hatalmas vihar szórta szét, majd sok hajót, halottat visszasodort a partra. A rómaiak ekkor kiözönlöttek Ostiába és kifosztották a partra vetett, értékekkel megrakott hajóroncsokat és holttesteket. Így aztán valamennyit visszanyertek elrabolt kincseikből. Nem sokkal ezt követően a pápa elhunyt.
Utódának, IV. Leónak a trónon töltött időszakát (847-855) a mohamedán ellenséggel való hadakozás töltötte ki. A „szaracénok" (szerecsenek = arabok és törökök) ugyanis nem adták fel végérvényesen a harcot, és egy idő után folyamatosan támadták Itáliát. Mondhatni rákaptak a hol könnyű, hol kissé nehezebben megszerezhető zsákmányra és rendszeresen vissza-visszajártak fosztogatni.


Johannáról - (talán 855. júl. 17. és szept. 29. között?)

Izgalmas kérdés, és éppen ide illő.
Pontosan-ebbe a korba, amikor a pápaság - ahogyan az előző fejezet címével is jeleztük - pokoli mélységekre szállt le. És még nem is ért le annak legalsó bugyrába. Ott és akkor, már egy csöppet sem lett volna feltűnő, sőt a botrányok sorozatába szinte harmonikusan illeszkedik „Johanna nőpápa" (latinul Ioanna papissa) személye, valamint cselekedetei is.
Persze személyének létezése kétséges, valódisága nem bizonyos, mégis egyes krónikákban olyan élethű beszámolók maradtak fenn, amelyek szinte élővé teszik alakját. Igaz, sokat levon a vonatkozó krónikák értékéből, hogy egyik sem a kérdéses időkből való, jóval később keletkeztek.
A pápák hivatalos, a Vatikán által jóváhagyott névsorában és a "Nihil obstat"-tal jelölt egyéb kiadványokban, az életrajzok között sehol sem találunk személyéről említést. De ez nem csak a szokásos elhallgatás vagy szégyenkező kihagyás, a sajátosan szelektív emlékezet és ugyanilyen krónikagyártás terméke. Az egyház meg van győződve róla, hogy Johannát csak utólag, az egyház ellenségei találták ki és dobták be a köztudatba.
Ahol mégis megemlítik, ott természetesen csak ilyen környezetben szerepelhet, és nem másképpen. Idézzünk csak egy ilyen műből, amelynek szerzője eljutott már IV. Leó pápáig és ekkor úgy érezte, nem kerülheti meg ezt a kérdést:
„Itt kell megemlíteni Johanna nőpápának hazug és hamis történeti legendáját. Ezt a valóságban sohasem élt s kitalált alakot éppen IV. Leó és III. Benedek uralkodási ideje közé akarták egyesek beilleszteni. A mese szerint..." stb.

Vagyis teljesen világos a hivatalos álláspont. Sem Johanna, sem más nevű nőpápa nem volt, nem létezett soha, és punktum.
De a dolog azért nem ilyen egyszerű. Nem léphető át olyan könnyen, ahogyan azt az egyháztörténet reverendás tagjai gondolják, szeretnék. Johannának - akár volt, akár nem - mindenesetre volt némi szerepe az egyházról kialakult képben. Mi több, a hivatalos álláspont ellenkezőjét még indokoltabban tarthatjuk. Vagyis Johanna, a róla szóló történet esetleg legenda, éppen azért született, mert az egyház azokban a századokban olyan volt, amilyen!
Romlott volt, korrupcióval, sötét bűnügyekkel, nemi elferdülésekkel és mérhetetlen hataloméhséggel teli szervezetként élt és működött. Ami nem jelenti azt, hogy ebben vagy abban túlságosan is eltért volna a környezetétől, a kor többi országától, államától, uralkodói csoportjaitól. Sem a módszerei, sem az életmódja, sem az őt irányító elvek alapján nem lehet megkülönböztetni a korabeli Vatikánt a korszak államaitól.
És éppen itt van a kutya elásva!
Hiszen különböznie kellett volna, méghozzá nagyon is. De azt kell mondanunk, a „pokolra szállás" ezen századaiban az égvilágon semmi sem különböztette meg a pápai államot más országoktól. Legfeljebb annyi, hogy az állam fejét király vagy császár helyett „szentatyának" hívták, amely elnevezés - mint majd látni fogjuk - nemegyszer maga volt a tömény gúny. Ugyanúgy megvoltak itt is az állam vezetői, egy szűk réteg, amelynek tagjai nem mindig voltak kellően műveltek, de sok volt a pénzük és még annál is többet akartak birtokolni. A hatalom árnyékában itt is összeesküvéseket szőttek, nyílt vagy rejtett konfliktusok robbantak ki, árulók és szövetségesek taposták egymást.
Itt, ebben a környezetben és időszakban bizony egy csöppet sem lett volna különös, ha felbukkan egy nőpápa. Az ő megjelenése csak eggyel növelte volna a botrányos események számát. De nem hiszem, hogy különösebben megrázta volna a pápai csalhatatlanságba, a pápai hatalomba, az egyházi emberekbe vetett hitet. Már csak azért sem, mert abban az alacsonyra süllyedt erkölcsi helyzetben a türelmi küszöb már kénytelen volt igen magasra helyeződni és huzamos időn át ott is tartózkodni.
Ha pápa lehetett akár olyan egyházi ember is, aki az elődjét saját kezűleg fojtotta meg, vagy más módon gyilkoltatta le, miért rázott volna meg az bárkit is, ha egy nő kerül fortélyos módon a pápai trónra?
Mielőtt rátérünk a történet alaposabb tanulmányozására, pár szót szóljunk azért arról is, hogy miért is nem lehetett női hölgyből pápa? Tulajdonképpen ugyanazért, amiért ma sincsenek a katolikus egyházban női papok. Ugyan a nők a huszadik században már eljutottak bizonyos egyházi hatásköröltig, de ők általában kívülálló hívek voltak, akik az egyházközségekben és más szervezeti egységekben kaptak valamely szerepet, de sohasem jelentőset, és messze nem döntéshozóit. Mindennek oka még ma is abban keresendő, hogy a (katolikus) egyház döntően férfiközpontú. A dolog pedig onnan indult ki, hogy Jézus is férfi volt. Bár férfiúi mivoltának nem igazán volt szerepe, nyilvánvaló, hogy nőként, már mint Messiás, azaz mint régen várt megváltó sem léphetett volna fel a maga idejében. Kétezer évvel ezelőtt is férfiközpontú volt a világ, sokkal jobban, mint manapság, és csak férfiaknak juthatott igazi közszereplés. Eltekintve néhány, inkább csak kivételszerű női uralkodótól - akiket általában az öröklődési szokások juttattak a trónra és a hatalomba -, mindent kivétel nélkül férfiak csináltak, vezettek, uraltak, mozgattak. Ha figyelmesen elolvassuk Jézus Krisztus életét, ezt abban is tapasztalhatjuk.
Nos, az is természetesnek tűnt, hogy csak férfiak lehetnek papok. És ez így is maradt ezer éveken keresztül. Az egyház még arra is törekedett - hosszú időn át és egyre erőteljesebben - és végül elérte célját, hogy a nőket a papok életéből is kiiktassa. Így jutott el a sokat emlegetett, sohasem teljes, de mégis ideológiai alapelvnek számító cölibátushoz, a papi nőtlenséghez. A nőket ezzel (is) szükségszerű, vagy éppen nem is szükséges rossznak tüntette fel, és lényegében mindig annak is tekintette őket.
Nos, ilyen szemlélet mellett elhiszem, hogy különösen sértő és felháborító azt hallani holmi krónikásoktól, regény- és filmíróktól és olykor történészektől is, hogy volt egyszer egy nő, aki pedig a pápai trónra ült. Ez annyira furcsa és lehetetlen elképzelés a papság, különösen a főpapok számára, hogy a mai napig erőteljes prüszkölés hallatszik egyházi berkekből, ha bárhol elhangzik a „Johanna" név.
Most pedig átvéve egy pillanatra a tekintélyes és roppant felháborodott egyházi történetíró püspökök stílusát: a „mese" azt állítja, hogy a fentebb már említett két pápa „uralkodása" közötti időszakban, egy teljesen illetéktelen személy került a pápai trónra. A történet támogatói szerint IV. Leó halála és III. Benedek beiktatása között eltelt vagy két esztendő, amely időszakot az emutett urak és hölgyek Johanna uralkodásával fémjeleznek.
A hivatalos évkönyvek szerint azonban nincs itt „lyuk", azaz semmiféle lék nem tátong az idő jégtábláján. E krónikák lapjairól azt olvashatjuk, hogy IV. Leó 855. július 17-én halt meg, Benedeket pedig 855. szeptember 29-én választották meg. Vagyis a közben eltelt bő két hónap éppen elég volt arra, hogy a hír eljusson a keresztény világ távolabbi pontjaira is és a püspökök azon része, akik elég közel éltek és egyáltalán részt akartak, részt tudtak venni a követek megválasztásában, útra keljenek, Rómába érjenek és a konklávén megválasszák Leó utódját.
Viszont ez a dolog sem ily' egyszerű. Tudjuk a történelemből, hogy azon két hónap egészen mással telt el. Ugyanis ekkor a frank császár hívei egy Anastasius nevű papot választottak meg, azt remélve, hogy a legerősebb keresztény ország, mondhatni nagyhatalom tudja majd befolyásolni, sodortatni a pápaság hajóját, és azzal egyeztetni érdekeit.
Ez az Anastasius is érdekes figura, nem az az álnok összeesküvő fajta, akinek csak a pénz lebegett a szeme előtt. Művelt, sőt nagy tudású pap volt őszentsége, ami nem csoda, hiszen hosszú éveken át könyvtárosként működött. Valószínűleg ő volt az egyetlen könyvtáros, akiből pápa lett.
Vagy csak lett volna pápa, mert ekkor is azonnal bonyolult, összetett helyzet alakult ki. Nem egyházi források ugyanis azt írják, hogy Benedeket már Leó halálának napján megválasztották, vagyis a római püspököknek eszük ágában se volt arra várni, hogy egyszer majd megérkeznek valahonnan a pápaválasztásra jogosult kollégák és elmélyültebb megfontolások alapján, közösen döntenek az utód kérdéséről. A demokratizmus ezen hiánya különben még elég sokáig jellemezte a püspöki kart, és nem csak Rómában.
Szóval egyes források szerint Benedeket nem szeptember végén, hanem még júliusban megtették pápának, és az ellenoldal csak ekkor ébredt rá, milyen súlyos a helyzet. Gyorsan megkeresték hát a nagy tudású Anastasiust.
Mielőtt abba ringauránk magunkat, hogy a szelíd lelkű könyvtáros csak úgy belecsöppent az eseményekbe, gyorsan felejtsük el ezt a naiv képet. Anastasius nem volt ugyan összeesküvő, de amikor mások akarata folytán majdnem pápa lett belőle, akkor gyorsan kiderült: csodálatos műveltsége ellenére céljait kíméletlenül megvalósító, igencsak brutális egyéniség. Feledve könyvtárat, filozófiát, nyelveket, természettudományokat, mindent - ha már így hozta a sors, hogy pápa lehet -, Anastasius mindent félretett, amiért addig élt és teljes erővel ráhajtott az új lehetőségre. A nagy új esélyre.
Amely eleinte valóban nagynak és megalapozottnak ígérkezett.
Mindenesetre Anastasius látva, hogy már-már fel is szentelik a megválasztott Benedeket, amely esemény után már nehezebb lett volna elfogadtatnia magát pápaként, az őt támogatókból fegyveres csapatot szervezett és ezzel az erővel haladéktalanul megrohanta a Lateránt! A sajátos kommandós akció sikerrel járt, elfogták a - még be nem iktatott - pápát és Anastasius utasítására láncra verték a rivális „kollégát".
Ám ez a körülmény - úgy látszik - még Rómában is meglepett néhány embert. Sajnálatos módon ilyen személyek még Anastasius addig hű szövetségesei között is voltak. Az urak a fejüket csóválták, és szerfölött meglepődtek az történteken, pedig hát mi mást vártak? Anastasius nevű szövetségesük célja és feladata az volt, hogy eljusson a pápai trónra. Ehhez viszont meg kellett akadályoznia a potenciális - és tegyük hozzá legális - jelöltet abban, hogy elfoglalja azt. E feladat megoldására pedig az erőszak az egyetlen alkalmas módszer.
Ám az urak egy részének a dolog mégsem tetszett. Talán attól féltek, emiatt a jövőben valami hátrány érheti őket? Mindenesetre az ekképpen gondolkodók gyorsan otthagyták Anastasiust. Akinek így kevés embere maradt. Ezért, amikor két nappal később a legális pápa hívei heves ostrom után visszafoglalták a Lateránt, Anastasius is a kezükbe esett, Benedeket pedig kiszabadították.
Mindenki azt várta, hogy no, most aztán nagy bosszút áll fura vetélytársán az újdonsült pápa. Ám ő a vesztest - általános meglepetést keltve egy - kolostor apátjává nevezte ki! És csak ezután következett a szeptember végén megrendezett beiktatás, ahol is már minden gond nélkül elfogadták Benedeket új pápának.

Hogy hol van itt Johanna számára hely? Nem tudni. Mert ahány krónika, annyiféle korszakra teszi őt. Néhány a kilencedik, mások a tizedik, sőt akad olyan is, amely a tizenegyedik századba helyezi... Ez a körülmény persze az egyháztörténet hivatalos verzióját látszik erősíteni, hiszen ha valóban létezett volna és a hozzá fűződő botrány, akkor ezt a maga idejében és egybehangzóan említenék. Ám az, hogy három évszázadban is szerepel, tehát nem tudható, pontosan mikor is létezett, bizony megkérdőjelezi a történet hitelességét.
Mi azért csak haladjunk tovább ezen az ösvényen. Hiszen Johanna esete mindenképpen jellemző színfoltja volt (vagy csak lehetett?) a pápaság történetének.
Bizony sok forrás úgy véli, azért került az ő uralkodása éppen IV. Leó pápa mögé az időben, merthogy Johanna... Leó pápa özvegye volt! Ebben sincs semmi meglepő. Nem sokkal a leírt események után például trónra ült II. Hadrianus, aki V. Istvánhoz és II. Sergiushoz hasonlóan a roppant tekintélyes római arisztokrata Colorma-családból származott. Igaz, hetvenhat évesen került a Vatikánba, annak előtte pedig nős volt. Mi több, Stefania nevű felesége még élt is akkor, amikor a férje pápa lett! Ugye érzik e mondat ma már szinte szentségtörően hangzó „bukéját"? Hiszen annyira megszoktuk, hogy a pápa és a nőtlenség fogalma összeforrottak, hogy a katolikus papok nőtlenek, nincs gyermekük... De hát akkor másként volt ez és valószínű, hogy Hadrianus idejében a fentieken igazából senki sem lepődött meg. Mint látjuk, nem tekintették ezt kizáró oknak.
Hadrianus pápa sem csinált ebből gondot magának, feleségével és gyermekeivel vidáman éldegélt a Lateráni-palotában! Mivel a későbbi egyházi történetírók sem kerülhették meg ezt a kérdést, hát úgy ütötték el a dolgot (azzal vigasztalták magukat), hogy a pápa és felesége magas koruk miatt már bizonyosan igencsak „szűzies" életet éltek. Ez valószínűleg így is volt, ám a számunkra különös jelenség mindazonáltal megszokott és elfogadott volt. Egyik utódjának és szellemi örökösének, III. Hadrianusnak - aki tizenkét évvel elődje halála után került hatalomra - szintén volt dolga szexuális ügyekkel, igaz, nem saját személyét érintően. Ő megtette azt, amit mások még nem: amikor egy római úr valamilyen ügyben szembehelyezkedett vele, a pápa gyorsan kitalálta, hogy az úr felesége parázna viselkedésével közfelháborodást keltett (ami éppenséggel talán még igaz is lehetett). És a pápa azzal állt bosszút politikai ellenfelén, hogy az általa felbiztatott tömeg egyházi előírásokat lobogtatva lekapta az asszonyt a tíz körméről, meztelenre vetkőztették, és úgy korbácsolták végig a városon...
De ezen kis kitérő után térjünk vissza Johannához.
Szóval annak idején nem jelentett különösebb gondot, ha a pápának szinte „hozzánőtt" szeretője volt, aki esetleg túlélte őt. És mivel a hölgy időközben belekóstolt a hatalomba és gazdagságba, ezen kellemetes dolgokat a férfi halála után sem kívánta elveszíteni. Egyes krónikások szerint tehát a vatikáni politikát jól ismerő asszony lépett férje helyébe, és valószínűleg nem csekély megvesztegetés árán lehetett belőle pápa. Ebben az esetben azonban aligha választották meg őt legálisan és legfeljebb afféle régensként, másokat mozgatva, közvetetten uralkodhatott: Ilyen körülmények között viszont nem nevezték volna őt (nő)pápának, olyannak, akit a szabályok betartásával ültettek Szent Péter trónjára. Márpedig a történetek erről szólnak.
Az alapsztori -,,Leó özvegyétől" eltekintve - mindig ugyanaz. Nevezetesen egy okos nő célzatosan és hosszú ideig készült arra, hogy pápa legyen. Megtanult minden lehetőt, valamilyen ármányos úton-módon felszenteltette magát pappá, miközben végig titkolta női mivoltát, majd püspökké lett és végül pápának választották. Csak már mint pápáról derült ki róla, hogy valójában nő, és akkor mindent elveszített, talán az életét is.
Nos, ha így volt, igencsak csúnya nőnek kellett lennie, annyi bizonyos. Olyannak, aki csak a férfiak rémálmában fordul elő. Aki sok éven át becsaphatta a környezetét, annak csúnya arca, férfias vonásai és kezei kellett legyenek, mély hangja és más olyan tulajdonságok, amelyek abban a korban általában leginkább csak a férfiakat jellemezték. Más kérdés, hogy női mivoltát, fizikai külsejét aránylag könnyen, sikeresen elrejthette az olyan, ókori eredetű öltözetben, amelyet a papok akkoriban (és részben ma is) viselnek.
Azt is szemére vetik - hiszen így lepleződött le -, hogy „bűnös viszonyból származó gyermekét" az ámuló nép szeme láttára egy ünnepi körmenet alatt, Róma egyik utcáján szülte meg. Tény, ha így történt az eset, akkor még a sokat látott római csőcselék is megdöbbenhetett, a hívők pedig még annál is inkább.
Éppen ezért és éppen ettől az időtől kezdve állítólag századokon keresztül egy erre és csak erre a célra alkalmazott székre ültették a pápát megválasztása első perceiben, amelynek közepén egy megfelelő méretű lyuk van. Az egyik püspöke - egyike azoknak, akik az imént őt pápává választották - alulról benéz, vagy kezével megtapogatja a pápa nemi szervét. Van-e neki ilyen...? Már csak ezután adnak rá egy aránylag méretre szabott öltözetet és viszik ki, bemutatni a népnek.
Az egyháztörténészek szerint ilyesmi sohasem volt és ma sincs, efelől azonban komoly kétségeink vannak. Ugyanis nagyon sok középkori pápaválasztás alkalmával leírták az ott szereplők valamint a jelenlévő krónikások, hogy létezik a Sedes Stercoraria, a „tapogatószék". Van, aki úgy tudta: a legifjabb diakónus feladata, hogy ilyen empirikus módon kitapintsa és meggyőződjön arról, hogy az új pápa hímnemű-e...? Egy, a XV. század végéről származó bennfentes beszámolójából tudjuk, hogy a szigorúan bizalmas, mégis az összes pápaválasztó jelenlétében lezajló szertartás során a többiek semmit sem láthatnak. Talán egyszerűbb lenne, ha az új pápa felemelné ruháját és megmutatná magát. Hiszen (remélhetőleg) csupa férfi van jelen, így eme kisjelenetnek aligha lenne szexuális töltése. De nem, bő ruhájában ráhelyezkedik a székre, és úgy helyezi el magát, hogy heréi belelógjanak a nyílásba. A diakónus - gondolom, meglehetősen elfogódottan - benyúlkál oda... Azt hiszem, ezenközben igencsak érdemes lenne látni az arcát... Nos, szóval tapogat, majd ünnepélyesen és persze latinul közli a különféle nemzetiségű kardinálisokkal:
- Van heréje!
Ettől mindenki megnyugszik, sőt - a szertartás fura folytatásaként - szinte kórusban válaszolják ők is, szintén latinul:
- Hála istennek! Már csak azért is hála neki, mert ha a válasz egyszer véletlenül negatív lenne, akkor mihez fognának? Elképzelhetetlen, micsoda bajok adódnának az ügyből. Arról nem is szólva, hogy mindezt igencsak titokban kellene tartani, hogy a dolog ki ne derüljön - sohasem!
Ha - mint az egyház hivatalos történetírói mondják - ilyen szokás sohasem létezett volna, s az egészet csak a pápaság ellenségei találták ki, akkor mi célból készült ez a különös szék? Mert a Sedes Stercoraria minden bizonnyal valóban létezett, sőt tán ma is megvan még, éppenséggel a Vatikánban. Túl sokan látták és írták le, köztük olyan vallásos szerzők is, akik a pápasággal szembeni érzülettel, magatartással egyáltalán nem is gyanúsíthatóak.
De hogy mióta létezik és mi okból gyártották, majd használták, erről már megoszlanak a vélemények. Vannak ugyanis olyan szerzők, akik azt állítják, a sajátos széket III. Benedek megválasztása után alkalmazták első ízben. Benedek pápa 855-tóI 858-ig uralkodott. Mindazonáltal vannak ettől eltérő adatokat tartalmazó források is, amelyek viszont csak a tizenkettedik század vége felé, 1190 vagy 1199 körülire teszik a sajátos bútordarab megjelenését.
Megint más források szerint nem is egy ilyen szék volt, tehát elképzelhető az is, hogy tartalékként is tartottak egyet vagy kettőt. Mi több, néhány - időben hozzánk sokkal közelebb álló - forrás szerint a tizenkilencedik században kettő is volt belőlük a Vatikánban! De ehhez azt teszik hozzá, hogy e darabok már a tizennyolcadik század végétől kezdve csak muzeális emlékként szerepeltek, amit az is bizonyítana, hogy VII. Pius idejében, tehát 1823 előtt már átkerültek a Vatikáni Múzeumba. Az egyik széket aztán Napóleon, amikor is kifosztotta a múzeumot és egész Rómát (is), Párizsba vitette és úgy mondják, hogy a mai napig a Louvre-ban található, csak nem szokták kiállítani...
Az egyházi szerzők szerint Johanna nem létezett, az egész történet csupán a fantázia terméke. Ám azért nézzük végig azokat a szerzőket és állításokat is, amelyek ennek éppen az ellenkezőjét állítják. Nem szolgálja persze a „történet" hitelességét, hogy szinte minden forrás mást és mást állít Johannáról
A leggyakoribb - bár csak századokkal az állítólagos eset után keletkezett - változat szerint Johanna nemzetiségét tekintve angol nő volt. E történetben eredeti keresztneve feltehetően Gilberta volt, aki nőként hagyta el hazáját és Athénban jártasságot szerzett a filozófia és a vallások terén. Ottani ismerősei, barátai elhaláloztak, ő pedig elhatározta, hogy mivel senki sem tudja a világon, kicsoda is ő voltaképpen, férfiruhát öltött, és úgy szállt hajóra, majd utazott Rómába. Útközben férfiként viselkedett és csak sejthető, hogy az arca sem árulta el női mivoltát. Így aztán már férfi mezben lépett partra, majd különféle társaságokban csillogtatta kétségtelenül nagy tudását. A mély hangú, csupasz arcú „férfi" aztán hamarosan egyre előkelőbb társaságokban mozgott és minden vitában győzedelmeskedett, amellett hithű kereszténynek mutatkozott. Már vatikáni (lateráni) körökbe is bejáratos volt, sőt, összebarátkozott Leó pápával is - itt alighanem IV. (Szent) Leóra gondoltak a források szerzői -, aki 855ben hunyt el. A római egyházközség és a hívek nyomására állítólag aztán ezt a magát Jánosnak" nevező illetőt választották pápának. Két és fél évig ült a trónon - mondja a legtöbb történet -, egyik sem adva neki hosszabb időt az uralkodásra, amikor is váratlanul terhes lett. Nos, ha a dolog csak két és fél év után derült ki, akkor a fogantatás, a nemi kapcsolat már a pápasága ideje alatt történt. Az egyik forrás szerint a káplánja, vagyis a gyóntatópapja volt a boldog (?) apa... De ehhez fel kell tételeznünk azt is, hogy a pap megtudta: a pápa voltaképpen nő, nem férfi, Johanna és nem János. Máskülönben igencsak nehezen képzelhető el, hogy a pap lefekszik a pápával, és gyermeket nemz neki anélkül, hogy feltűnne számára annak női volta...
Nos, tegyük magunkat túl ezen részleteken. Lehet, a pap tudott titkot tartani, ami mellesleg el is várható egy gyóntató atyától. A történet szerint aztán Johanna elég ügyesen titkolta terhességét, hiszen a pápák hagyományos öltözete ezt a feladatot meglehetősen könnyűvé teszi. Ám a dolgok természetéből következően egyszer csak el kellett jönnie az időnek, amikor már az áldott állapot nem titkolható tovább. Lehet, Johanna abban reménykedett, hogy a szülésre egy bizalmas embere kíséretében valahol a palotája mélyén kerülhet sor? Akkor talán megúszta volna. Akkor a született csecsemőt valamilyen fedőszöveggel - például megesett apáca gyermeke - valamely intézménybe, pl. egy kolostoron keresztül el tudták volna „passzolni", vagy valakinek örökbe adni. Ez utóbbi látszott valószínűbbnek, hiszen a „pápa" gondoskodhatott volna anyagilag is a kicsiről, és akkor biztosan jó kezekbe kerülve nevelődik fel.
De a pikáns történet sava-borsa még hátra van, és éppen ez az, ami meglehetősen sokat ront hitelén. Ugyanis a legenda szerint egy körmenet alatt jöttek a szülési fájások a „pápára" és ott a római utcán, mindenki szeme láttára szülte meg gyermekét... Így persze azonnal fény derült a titokra.
És hogy mi lett a sorsa a nagy szélhámosnőnek? Az egyik változat szerint eleve nem büntethették meg, mert ott az utcán azonmód bele is halt a szülésbe. Hogy mi történt a gyermekkel, arról nem szól a fáma.
Említettük, hogy az egyes változatok időben szinte háromszáz évre húzzák szét azt a korszakot, amikor állítólag Johanna élhetett, és mindezt megtehette. Más változatban francia vagy olasz nő volt, aki álöltözetben és külsejét maszkírozva, de kétségtelen tudással előbb bíborossá küzdötte fel magát, és azok köréből választották volna meg pápának. No persze még a „tapogatószék" alkalmazása előtt. Addig ugyanis senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy ilyen botrányos dolog megeshet. Hogy egy nő előbb pappá, aztán főpappá, majd a végén pápává legyen! Őszintén szólva ennyi észt nem tulajdonítottak nőnek. Ne feledjük, a középkor e szakaszában zajlottak olyan, ma már csak kultúrtörténeti érdekességnek számító viták, amikor is világi és egyházi emberek hetekig nyilvánosan fejtették ki véleményüket arról a magvas kérdésről vajon a nők állatok-e vagy emberek?
Egy másik változatban Johanna nem halt bele a szülésbe, és a felháborodott, csalódott és feldühödött tömeg a szülés után ott helyben agyonverte. Ismét más elmondás szerint ló farkához kötötték, és addig vonszolták Róma utcáin, mígnem ebbe bele nem halt.
Ne feledjük, bárki is írta a krónikát és bármelyik századba helyezte el Johannát, a történet magva mindenütt azonos. És nem árt elgondolkozni azon sem, hogy akik papírra vetették, azok tekintélyes része egyáltalán nem világi ember, hanem szerzetes,
egyházi személy volt. Az sem lehet csupán véletlen műve avagy legenda, hogy kivétel nélkül minden forrás Jánosnak, illetve női változatában Johannának nevezi a történet főhősét.
Olyan elbeszélés is fennmaradt, amelyben a hölgy német, vagy éppen thesszáliai görög, aki Rómába került és mivel ottani életmódja messze eltért a főpapok és pápák szokásos dorbézoló, erkölcstelen életétől, hát amidőn meghalt a pápa, szinte közfelkiáltással, de mindenképpen egyező akarattal választották meg őt Róma püspökévé.
A legenda későbbi, sőt mai változatát hirdetők nem mulasztják el megjegyezni azt sem, hogy a római pápák azóta is sokszor járnak a város utcáin, különféle egyházi kör- és egyéb meneteket tartva, miközben azt a bizonyos kis utcát, ahol Johanna szülése lezajlott le, mind a mai napig kerülik (a Colosseum és a Szent Kelemen-templom közti szűk utcáról van szó). A kései középkorban ott állítólag „Angliai Jánost, a nőpápát" ábrázoló kőszobor állt és akkoriban a pápák beiktatásuk alkalmával vagy más vallásos ünnepségek idején elkerülték azt az utcát, és oda a világért sem vonultak volna be vagy át.
Az egyik elterjedt változat szerint Johannát akkor leplezték le, amikor lóháton ment át a városon. Lehet, hogy a lovaglás indította el a szülést? Ezért állítólag a kései pápák azon a környéken lóra sem ülhettek. Ami ostobaságnak tűnik, hiszen ők egytől egyig férfiak voltak, tehát hasonló meglepetés vagy baj nem érhette őket...
Igaz, nem mindenki nevezte őt Johannának. Például az eretnekként megégetett cseh Husz János (a huszita mozgalom névadója) Ágnesként említette, nem máshol, mint éppenséggel a megégettetése előtti zsinati védőbeszédében. Számos forrás és változat nem is említi a hölgy nevét. A híres középkori itáliai író, Boccaccio is a legelső változat, a Gilberta név mellett teszi le a garast.
Akad olyan forrás is, amely szerint nem halt bele a szülésbe és ki sem végezték ,Johannát", hanem amint fény derült a csalásra, megfosztották a pápai rangtól, és szélnek eresztették. Ez persze kevéssé hihető abban a korban, amikor sokkal kisebb vétségekért is testi csonkítás, hosszú börtön, megalázó kínzások, nyilvános megszégyenítés és igen gyakran halálbüntetés járt. Pont az úszhatta volna meg, aki ekkora szégyent hozott Krisztus földi helytartójának hivatalára?
Volt, aki úgy vélte: ha meg is büntették Johannát, nem azért tették, mert nő volt és becsapta a világot, hanem mert mint pápa engedett a kéj csábításának... Ez sem igazi érv, mert hiszen a férfi pápák is - mint láttuk - gyakorta engedtek ugyanezen csábításnak. De hát ők férfiak voltak! Nekik ezek szerint szabad volt, vagy legalábbis nem járt érte komoly büntetés?
Persze joggal tehetjük fel a kérdést: mi lett vajon a gyermekkel? E vonatkozásban is különféle változatok ismertek. Persze ne feledjük, a legtöbb forrás nemcsak azért írta, hogy a kicsi meghalt a szülésnél, mert az eset valóban így történt volna. Hanem inkább azért, mert valami erkölcsi (?) érzék azt diktálta, hogy az ilyen bűnös kapcsolatból származó utód nem is maradhat életben.
Ám ismertek ennél szellemesebb változatok is. Az egyik szerint az asszonyt kolostorba zárták, a fia - merthogy fiú volt a gyermek- pedig erősen vallásos nevelést kapott és így az idős kolostorlakó mama egyszer csak megpillanthatta felnőtt fiát, mint... az egyik itáliai város püspökét! Mondani sem kell, hogy a babonák is rányomták bélyegüket ezekre a történetekre, merthogy több szerző szerint a gyermek nem is más volt, mint maga az Antikrisztus! Annál furcsább, hogy további sorsáról hitelt érdemlő feljegyzés ennek ellenére mégsem található.
Ami azt illeti, Johanna" tettét számos elismert pápa életmódjával összehasonlítva, az nem is nevezhető igazán bűnös dolognak.
Azért ne higgyük azt, hogy csupán csak mára jószerint ismeretlen krónikások szőtték bele műveikbe a nőpápa Johanna alakját. A már említett Boccaccio, vagy olasz költőtársa, Petrarca is megemlékezett róla. Festmények és szobrok szintén megörökítették személyét. Tudunk olyan arcmásáról, amely évszázadokig templomokban volt látható és csak később távolították el onnan. Jobbára akkor történtek ezek az eltávolítások, amikor a reformáció megerősödött és néhány dühödt prédikátor és röplapíró Johannát is a pápaság ismert és elítélendő vétkei közé sorolta.
Mondanunk sem kell, hogy az újabb századokban másféle magyarázatok is születtek Johannával kapcsolatban. Ezek mindegyike abból indult ki, hogy a legenda igaz volt, és csakugyan létezett a női pápa, aki gyermeket is szült. Innentől azonban van, amelyik azzal magyarázta a történetet, hogy „csoda történt, mert az Isten a maga kifürkészhetetlen akarata folytán egy férfi pápát hirtelen nővé tett", ami valóban csodának lenne tekinthető, szó ami szó. Csak éppen nem tudni, miért tett ilyet a felsőbbrendű lény? Mi volt e tettének célja?
Mások legalább ennyire nyakatekert választ adtak a kérdésre: miért...? Ezek szerint Johannát azért vitte az úr Rómába és intézte úgy, hogy pápává válasszák, mert így akarta a világ tudomásra hozni, hogy a nő is ér annyit, mint a férfi! Mielőtt bárki is azt hinné, ezt a tömény feminista véleményt mostanság hangoztatta egy hölgy, ki kell őt ábrándítanunk, mivel ez a XVI. században történt és az illető ráadásul férfi volt...
Azt már mondanunk sem kell, hogy az esemény idejében - már ha az valóban megtörtént! - egyes lánglelkű, ám de nagyobb hírnévre nem vergődött próféták azt jósolták: íme eljött a világvége. Hiszen ha a római pápa gyermeket szült, akkor már minden lehetséges. Elérkezett az Apokalipszis ideje! A világvége azonban láthatóan azóta sem köszöntött be.

Felmerülhet persze az a kérdés is, hogy itt talán nem is nőről volt szó, hanem kasztrált férfiról? Ugyanis történtek figyelmeztetések és hivatalos dörgedelmek az eunuchok ügyében is. Tény, hogy a pápaság kezdeti korszakában gyakori esetnek számított, hogy kasztrált férfiak léptek be az egyházba, majd törtek egyre magasabbra. Ám azokban az időkben sok férfit éppen azért kasztráltak büntetésből, mert keresztény hitre tért át! Velük szemben igazán nem lett volna méltányos, ha emiatt kizárják őket a papi pályáról és az ezzel járó esetleges püspöki, netán pápai karrier lehetőségéből. Ettől függetlenül már akkor is kikötötték: a kasztráltak közül csak az jöhet szóba, aki nem maga követte el a csonkítást (mert ilyen esetek is voltak). Akit külső, idegen akarat kasztráltatott, az alkalmas volt papnak, vagy akár püspöknek, pápának is.
Lehet, hogy csak elírás vagy félreolvasás, esetleg hibás fordítás szülte az egész ügyet? Valahol kasztráltat írtak és asszonyt, nőt olvastak vagy értelmeztek helyette? Ez viszont nem magyarázza meg, hogy női nevet említenek. És ez a körülmény a szülésre (?) sem ad kielégítő magyarázatot.
Tegyük hozzá, hogy akkoriban, a korai középkorban azért nem ritkán fordultak elő olyan esetek, amikor nők férfinak öltözve éltek különféle társadalmi közegben - még katonák között is. Kolostorokban, városi házakban is megesett ez, és előfordult, hogy valamilyen, természetesen csak férfiaknak fenntartott hivatalt valamely álruhás nő töltött be. Becsvágy, menekülés régi tettek következményei elől és hasonló dolgok késztették ilyesmire az asszonyokat. Olyan fordított esetekről is tudunk, amikor férfiak öltöztek nőknek és ekképpen éltek huzamosabb ideig.
Mindenesetre ne feledjük el, elegendő indok volt arra, hogy ellenőrizzék a pápa nemét. Már csak azért is, mert a későbbiek során a tilalom már a kasztráltakra, az eunuchokra is vonatkozott. Tehát az ellenőrzés nem okvetlenül csak Johanna esete miatt következett be (főleg nem akkor, ha az egész történet csak egy ügyes és századokon át forrásról forrásra vándorló legendát takar), hanem az eunuchok kiszűrésére is szolgált. Emlékezzünk csak, mit mond a diakónus, amikor a „tapogatószék" alá nyújtja a kezét? „Van heréje", vagyis nem nő, de nem is eunuch! Hiszen a kasztrálással éppen a spermatermelő mirigyeitől fosztották meg a férfit, ezért lett aztán az ősi szóhasználat szerint „magtalan".
És most lássuk, miképpen tagadták az egészet a nagyon vallásos szerzők? A már említett „Húsz évszázad viharában" című kötetben - miután megemlítik Johannát, a szülését, az összes kísérő körülményt, sőt a „tapogatószéket" is - igen felháborodott szavak találhatók:
„Mindezekből az állításokból egyetlen szó sem igaz. Hiszen IV. Leó és III. Benedek között azért sem uralkodhatott volna senki két esztendeig, mert IV. Leó 855. június 15-én halt meg. Eltemetése után pedig küzdelmes pápaválasztás következett, amelyben a római papság és a nép jelöltjével, a törvényesnek megválasztott III. Benedekkel szemben a Karoling-uralkodó római helytartója a Karoling-politika egyik szenvedélyesen elfogult hívét szerette volna pápává tenni. Úgyhogy e szándékból majd nem ellenpápasági kísérlet lett. Ennek ellenére néhány hét múlva, még július 22-én megkoronázták Nagy Konstantin bazilikájában III. Benedeket."
Igaz, ebben a történetben nem sok szó esett az ellenpápáról, aki azért nem csupán „majdnem" lett pápa, mint már láttuk.
A szerző itt nem igazán cáfol, csak felsorolja, és sorra tagadja az állításokat, beleértve nemcsak Johanna létezését, de a kőszobrot, a keskeny utcát, a körmeneti szülés színhelyét és így tovább mindent. Megjegyzi: „A legenda eredetének ma már minden eleme tisztázott. Az a pápaságot támadó XVI. században került az egyház és a pápaság történetét ellenségesen tárgyaló könyvekbe s így terjedt el." Majd ugyanolyan magabiztosan jegyzi meg: „Ma már azonban több évszázada nem akad történész, aki hinne benne, s a történetírás restelkedik, hogy egy ilyen komolytalan és alaptalan hiedelem akár helyet is foglalhatott a »történetírás« lapjain!"
Nos, tény, hogy itt aztán nem sok helyet szenteltek neki, ezzel is jelezve a dolog komolytalan voltát. A több mint 400 oldalas műben alig több mint fél oldalon intézték el Johannát.
Ennél azért valamivel többet találunk róla egy szenvedélyesen egyházpárti és szintén nem vékonyka mű lapjain. A szerző Josef Haller, aki „Történelmi hazugságok" című könyvében a rá és művére jellemző letámadó, agresszív és minden ellenérvet mereven elutasító stílusban írt egy kis fejezetet Johannáról is. Mellesleg már a mű címe is jelzi, hogy amit könyvébe bevett, témájául tett, azt egyenesen igaztalannak, sőt az egyház elleni aljas merényletnek tekinti. Ez a hozzáállás csak úgy sugárzik könyvének minden mondatából.
Már azzal indít, hogy a „monda" (!) eredetét a X. századba helyezi, idézem: „abba a szomorú korba kell visszatekintenünk, amelyre a római nép is homályosan emlékezett". Más szóval: ha az egyház számára kellemetlen dolgok kerülnek szóba, csak „homályosan emlékezők" hangoztathatják ezeket.
Hasonló hangnemben folytatódik a mű: „jelenleg minden igazán művelt körben csakis mondónak és mesének tartják" (kiemelés Hallertől). Aztán gyorsan odaszúr azoknak, akik mindentudónak hiszik magukat, de hogyan is lehetnének azok, ha nem értenek egyet a hivatalos állásponttal? „Most is igen sokan lehetnek a közönséges »műveltek« közt, kik e meseszerű »asszonypápát« történeti személynek tekintik." Vagyis csak a műveletlenek hisznek Johannában. Majd egy másik szakértői véleményre hivatkozva odapörköl az igazi ellenségnek: „Johanna asszonypápa létezését ma már csak liberális újságírók és protestáns elemi iskolai tanítók hiszik." No, ezzel aztán jól megadta!
Haller még arra is céloz, hogy a történet kiagyalói annak idején csak afféle szatírának szánták ezt a mesét. Csakugyan elgondolkoztató, hogy abban az időben, amikor e dolog állítólag megtörtént, egyetlen krónikás sem jegyezte azt fel. Márpedig igen nagy botrány lehetett ez, hiszen a korabeli keresztény világ valóságos élenjáró szenzációjáról van szó!
Haller arra is utal, hogy a történetet nem is igazi pápáról, hanem valamelyik ellenpápáról találták ki, vagyis keletkezése ideológiailag még helyes is lehetne...
Utána szépen megmagyarázza, hogyan is keletkezhetett a „lyukas tapogatószék". Bár alkalmazásának lényegét gondosan kerüli, nem írja le, nyilván arra számít, hogy sapienti sat, akik tudták, miről van szó, azoknak ennyi is elég, értik a dolgot... Aztán arra hivatkozik, hogy csak a reformáció alatt (amely szót ő természetesen idézőjelbe teszi!) terjedt el a történet igazán komolyan, ámde a rangos protestáns kutatók sem tartják hitelesnek az asszonypápa legendáját. Bizonyságul idéz is szerzőket és címeket és minden bizonnyal így is van, illetve volt. Végezetül megállapítja: Johanna „csak a protestáns pártérdeknek köszönheti, hogy oly sokáig hitték történeti valóságát". Nem csodálkozhatunk hát, ha Haller is hamarosan elbúcsúzik a történettől, több mint 850 oldalas művében a Johanna-sztori még öt oldalt sem tesz ki. Végül a szerző a következő eszmefuttatással zárja megsemmisítő gondolatait:
„A protestáns tudomány magaslatain már elterjedt e történeti meséről a világosság, de a völgyekben még sötétség uralkodik..."



Elátkozott pápák - I. Miklós - XI. János (858-935)

Bár tudomásunk szerint a könyvünkben szereplő pápákat senki sem átkozta meg, mégis több olyan férfiú került Szent Péter trónjára, akiken mintha valamiféle ősi, megsemmisítő átok ült volna. Mint láthatjuk, ezen emberek nemegyszer szinte önpusztító makacssággal küzdöttek azért, hogy az egyház helyzete még rosszabb legyen. Mintha az lett volna a céljuk, hogy a hívők teltesen elforduljanak a pápaság intézményétől, és talán a keresztény elvektől is.
Csak csodálni tudjuk, hogy munkásságuk miatt a reformáció, a protestáns korszak, az „eretnekek" leszakadása az egyháztól nem jóval előbb következett be. Hogy e folyamatra még vagy hatszáz évet kellett várni...! Hiszen a pápák cselekedetei nem csupán ideológiai jelentőséget hordoztak magukban. Ugyan mit várhattak el a hívők egymástól, hogyan számíthattak embertársaik erkölcsös magatartására az élet buktatói között, ha odafönt, a pápai magaslatokban ilyen példákat láttak?
Amikor az egyház feje erkölcsi fertőben fetreng, kezéhez vér és más szenny tapad, miképpen várható el, hogy az egyszerű hívők másképpen éljenek? Sehogy. Mégis, azt kell mondjuk, a többség szerencsére nem utánozta a pápákat. Hiányzott a bátorság, de az információ és a lehetőség is. Mert ne higgyük, hogy amit a kilencedik vagy tizedik századi (és későbbi) pápák műveltek, annak nagy visszhangja volt a maga idejében. A hírek lassan terjedtek, sérültek, és számos helyre el sem jutottak Amit Rómában mindenki tudott, tudni vélt, vagy pletykált, azt már kevesekhez ért el Toscanában vagy Nápoly környékén, és még kevesebbekhez Szicíliában vagy Velencében. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a pápák rémtetteiről szóló hírek mikor, mennyi idő matt jutottak el a távolabbi országokba, Európa széleire...?
Így hát az emberek jobbára nem tudták, mit is művel az éppen "uralkodó" pápa. Mire a hír eljutott hozzájuk, a pápa már általában meg is halt és az egész történet - bármily szörnyű is volt az - már a múlthoz kapcsolódott, vagyis „talán igaz sem volt".
Ettől függetlenül úgy érzem, sokakban megfordult akkoriban a gondolat: érdemes-e egyáltalán ilyen egyházhoz tartozni? Jóllehet az elvek szépek voltak, tisztaságot és igazmondást írtak elő, de mi valósult meg azokból? Ugyanakkor a papok, püspökök, az egymást követő pápák folyamatosan megszegték ezen elveket, és rengeteget hazudtak. Jézus Krisztus szegénységet és szerénységet, sallangoktól mentes életet és belső jóságot, önfegyelmet hirdetett. Mégis az egyház papjai és maga az intézmény is minden volt, csak nem az általa terjesztett tanok követője, gyakorlója. A pompa, a hatalomvágy, a hazugságok, a semmilyen eszköztől vissza nem riadó pénzéhség mind-mind ellentmondott Jézus tanításainak. Ugyanakkor zavaró lehetett az is, hogy az egyház és különösen a pápaság beleszólt az élet minden vonatkozásába, és annak összes területén otthonosnak hitte magát. Folyamatosan bírálta az embereket és olyan szabályok betartását kérte számon az egyszerű hívők tömegeitől, amelyeket önmaga sem tudott, sőt talán nem is akart követni.
Ezenkívül a Vatikánban túlságosan nagy hatalom összpontosult egyetlen ember kezében. Éppen a „Johanna körüli idők"-et követő pápák törekedtek saját államuk minden befolyását birtokolni. Akkoriban egynémely ilyen indíttatású pápa, köztük például I. Miklós fennen hangoztatta, hogy ő a világ ura. Szerencsére ezt nagymértékben szellemi uralomnak gondolták, miközben azzal áltatták magukat, hogy azért a világi (keresztény) fejedelmeket is ők irányítják.
De nézzük csak tovább, miféle „krimik" is zajlottak a Lateráni-palotában, vagyis az akkori „Vatikánban"?
A hetvenöt éves Hadrianus személyében a pápák hagyományos öltözetét éppen 867 karácsonya előtt egy igen idős férfi ölthette fel, vagyis segítették azt reá! Hadrianus, maga is egyházi származék, apja ugyanis népes családdal rendelkező püspök, és maga Hadrianus is nős, gyermekes főpap volt, amikor pápává megválasztatott...
Úgy látszik, ez akkoriban senkit sem zavart, őt magát pedig a legkevésbé. Felnőtt gyermekei már rég kirepültek a családi fészekből, minden bizonnyal többszörös nagyapa volt, amikor rászakadt a nagy méltóság és a még nagyobb felelősség.
Az ő uralkodása alatt nem igazán vidám idők következtek a pápaság életében. Az egyik itáliai herceg a csapataival Róma ellen vonult és minden különösebb ok nélkül megtámadta a várost. Csupán csak az ott található anyagi javakra fájt a foga. Lambert spoletói herceg meg is valósította tervét, és alaposan kifosztotta a várost. A pápa sem volt képes Rómát megvédeni, ami rögvest megkérdőjelezte az elődje és elődei által nagy hangon hirdetett azon eszmét, hogy ők a világ urai...!
Egyelőre bármilyen nagyuraknak is képzelték magukat a pápák, a kilencedik század második felében még egy sima vidéki herceggel és annak pár ezer martalócával sem tudtak elbánni. Ismét bebizonyosodott, hogy ha nincs a közelben egy erős, baráti világi hatalom, valamely király vagy legalább egy herceg, aki fegyveresen megvédelmezné a pápai államot, akkor az bizony könnyen prédává válhat, összeomolhat.
Most éppen nem akadt védelmező és Róma népe átkozhatta a pápát, aki semmilyen biztonságot nem tudott nyújtani az „Örök Városnak". Ráadásul Hadrianusnak családi gondjai is támadtak. Később éppen ezért talán némi rokonszenvre tarthatott igényt a sokat szenvedett nép részéről, hiszen neki is megvolt a maga keresztje.
Amint pápa lett, egyik lányát odaígérte egy római nemesnek. Aki - mondani sem kell - szívesen benősült volna a pápai családba (!). Nem is volt akadály, csak éppen egy másik fiatalember - aki nota bene püspöki sarj volt! - nem nézhette tétlenül a dolgot. Szemet vetett a lányra (talán nem nehéz kitalálni, miért...) és amikor azt látta, hogy örökre elhalásszák előle a neki olyannyira tetsző ifjú nőt, lecsapott. Egy óvatlan pillanatban fegyveres emberei elrabolták a lányt annak mamájával egyetemben, majd a két hölgyet elvitték a püspök várába, és ott tartották fogva. Bizonytalan értesülések szerint ott aztán egymáséi lettek a szerelmesek, ha ugyan azok voltak? Vagy egyszerű megerőszakolásról volt szó? Ki deríthetné ki azt ma már...? Mindezt persze a pápa, Úgy is, mint valódi papa, nem nézhette tétlenül.
Fogta magát, ő is fegyveres embereket küldött a vár ostromára lányát és feleségét kiszabadítandó. Ez nem ment könnyen, azért a pápa most már saját privát ügyében fordult a császárhoz. Az küldött is erős segédcsapatot, amely aztán betört a püspök várába. Ám mielőtt sikerült volna kiszabadítani a fogoly hölgyeket, a sarokba szorított és talán szerelmét is féltő, de életével nem számoló fiatalember elvágta a két nő torkát, majd fogságba esett.
A császár megkérdezte Hadrianust, mi legyen a gyilkos sorsa. És a pápa valahogyan megfeledkezett a krisztusi elvekről és visszaüzent, hogy szerinte a leghelyesebb lenne az ifjú „püspökút" megrövidíteni egy fejjel. Ami aztán meg is történt. Az egyházi források finoman úgy fogalmaznak, hogy a családi tragédia belátóbbá tette a pápát és visszavont néhány elődei által kiadott egyházi kiátkozást. Amikor pedig egy galliai püspöke fellázadt ellene és többé nem akarta elismerni a római püspök - a pápa - fennhatóságát saját maga és püspöksége fölött, Hadrianus csak annyit tett, hogy az aktuális frank király, Kopasz Károly segítségét kérte. Amelyet nem kapott meg, így hát semmit sem tett az ügyben és a lázadó főpapnak semmi baja nem esett. Mindezek után nyugodtan elmondhatjuk, hogy Hadrianus igazán nem tartozott az erőskezű pápák közé.
Az utódja bezzeg nem hasonlított hozzá. Egészen másféle ember volt, akiben a harciasság és elszántság minden mást legyőzött. Ugyanis VIII. János (872 és 882 között ült Szent Péter trónján) feltehetően pályát tévesztett. Hadmérnöknek és hadvezérnek kellett volna mennie és nem papnak. Ám most, amikor már szintén nem fiatalemberként elnyerte a pápai tisztséget, azonnal megérezte a lehetőséget. A szaracénok fenyegetése elleni védekezésül erődítményekkel vette körül a várost, még az egyik bazilika köré is kisebb védőfalakat emelt. Több ismert és nagy, híres római szentélyt tett várhoz hasonlóvá. Sőt egy kisebb flottát is szervezett, nehogy a mohamedán kalózok Ostiából ismét feljöhessenek a Tiberisen, és így foglalják el a várost.
Már öt egész éve uralkodott, amikor a „tisztább helyzet kedvéért" a pápaságot ellenző római nemesek egy csoportját száműzte a városból. Az elűzöttek persze a frank királyhoz futottak, és segítséget nyerve, bosszút lihegve tértek vissza. A dolog odáig fajult, hogy bármennyire is harcias és katonás egyéniség volt János, egy napon ellenfelei elfogták és bebörtönözték. Túl későn vette észre, hogy szándéka ellenére bevonták a nagy itáliai nemzetségek közötti vetélkedésbe, ahol előbb vagy utóbb mindenkinek színt kellett vallania: ki mellett, és kivel szemben áll? A jelek szerint akkor a pápa rosszul választott.
Nem volt ő olyan ártatlan, mint később próbálták beállítani. Megesett, hogy húsz nápolyi foglyot lefejeztetett, csak azért, mert Nápoly akkori ura nem volt hajlandó szövetségre lépni vele a szaracénok elleni háborúban.
Sok vad érzelmet, indulatot ébresztett mindaz, amit uralkodása tíz évében tett. Végül ugyan kiszabadult a börtönből, kalandos módon megszökött és meg sem állt Franciaországig, ahol a frank király segítségét kérte. Ügyes ember lévén visszanyerte hatalmát és a harcoló felek között afféle döntőbíróként léphetett fel. Ám Egyre szaporodtak azok, akiknek már elegük volt belőle.
Végül az lett a veszte, hogy senkitől sem kapott elég segítséget és így kénytelen volt harácsot fizetni a szaracénoknak, nehogy azok ismét feldúlják Rómát. Valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ekkor már az addig mellette állók sem támogatták. Hát ezért építetett hatalmas közpénzekért erődítményeket, ezért szervezett méregdrága flottát? Most már legközelebbi hívei is csalódtak benne.
A végzetes csapdát számára a családja egyetértésével, segítségével állították fel. Az összeesküvők mérget készítettek, bár talán nem túl nagy szakértelemmel. A gyilkos szert VIII. János borába minden jel szerint valamelyik megbízható hozzátartozója tette, ugyanis csak közülük valakinek volt lehetősége ennyire közel kerülni a gyanakvó pápához. A vérszomjas összeesküvők eközben ugrásra készen a helyszíntől nem messze várakoztak. Csakhogy az elkövető valószínűleg túl kicsi adag mérget kevert az italba, mert múltak az órák és csak nem akart hatni: a pápa a mérgezésnek, haldoklásnak semmi jelét nem mutatta, legfeljebb egy kis rosszullétre panaszkodott... Egy idő után a türelmetlen összeesküvők megunták a várakozást, előrontottak rejtekükből és buzogánnyal szétverték a pápa fejét.
Néhány egyházi forrás állítása szerint ő az első pápa, aki gyilkosság áldozata lett. Ez igen különös vélemény azok után, hogy számosan fejezték be életüket meglehetősen erőszakos módon már korábban is. Annyi mindenesetre bizonyos: nem ő volt az utolsó!
Hiszen az átkozott sorozat tovább folytatódik Mintha csakugyan szembefordult volna a sors a Lateráni-palota lakóival, a következő évtizedekben még sok hasonló szörnyűséges esemény történt.
Innen számíthatjuk a „pápaság éjszakájának" is gyakran nevezett másfél száz éves időszakot, a „sötétség korát" vagy századát (Saeculum obscurum). Amúgy zavaros korszak volt ez Európa életében is. Úgy tűnt, hogy a földrészt minden oldalról idegenek támadják. Északon a vikingek, délen a mohamedánok („szaracénok"), keleten a magyarok. Nagyon sok addig létező államszervezet esik szét, kultúrák hanyatlanak, szokások vesznek el. És ahogyan az ilyen válságos időkben lenni szokott, gyengülnek az erkölcsi szabályok is.
De mindez nem lehet mentség a pápaság életében ekkor bekövetkező eseményekre. Éppen azért, mert erős intézmény volt (vagy legalábbis kellett volna lennie), és mivel elméletileg megbízható erkölcsi alapokon állt. Ha így lett volna, talán egész Európa történelme nem az ismert módon zajlik és más irányban folytatódik. Ha a pápaság példamutatóan erkölcsös, kellően tiszta és határozott magatartást tanúsít, akkor sokan melléállnak, és követői példát is vesznek róla. Akkor példája fénylő csillagként jelenik meg az égbolton, amelyet egész népek is szívesen követnek. Attól nem is szólva, hogy mintája milyen erőt és tartást sugározhatott volna a többi, világi hatalomra!
De mert sajnos nem így volt, hát senki sem menthette meg a pápaságot a csúfos bukások sorozatától.

Ebben a kérdéses másfél száz évben éppen negyvennyolc pápa váltotta egymást Szent Péter trónján. Ám valójában egyik rosszabb volt, mint a másik Kivétel nélkül valamennyien a különféle, hatalomra éhes római, vagy itáliai arisztokrata nagycsaládok, nemzetségek játékszerei voltak Ekkoriban olyan, ma már szinte elképzelhetetlen - és az általunk ismert pápasághoz nem is társítható! - szörnyetegek kerülnek hatalomra, hogy az ember csak bámul. A gyilkos pápák egész sora néz vissza ránk ezen homályos időszakból, olyan cselekedetekkel, amelyektől a hideg futkos a hátunkon.
A mindössze egy esztendőt uralkodó III. Hadrianust hivatalos utazás közben érte a halál. Egyébként nagyon gyanús körülmények között történt a dolog, de sose sikerült kideríteni, hogy valójában gyilkosság áldozata lett-e, vagy természetes halállal halt meg? Mindenestre már 885 szeptemberében történt megválasztásakor kellemetlen meglepetés érte.
Akkori szokás szerint az újonnan megválasztott pápa egyik első teendője volt a kincstár felkeresése. Az ott talált pénzt rögtön elosztotta családtagjai, barátai, hívei között. Olykor erre már csak azért is szükség volt, mert mindazok a bíborosok, akik megválasztásában erőteljesen közreműködtek, igencsak várták az ellenszolgáltatást.
Igen ám, de amidőn az újdonsült pápa előtt kinyitották a kincstárat, ott csak a nagy semmi fogadta. Míg zajlott a pápaválasztás, addig ügyes tolvajok szép csöndesen meglovasították a kincseket!
Az új pápa javára szóljon, hogy erről senkinek sem szólt. Otthonról hozatott annyi pénzt, amennyit az ügyre szánt és azzal ajándékozta meg híveit. Tehette, éppenséggel ugyanis meglehetősen gazdag arisztokrata családból származott. Nem sokat tett az egyházért. Az ő idejében esett szét a Frank Birodalom és újabb részek szakadtak le a keresztény egyházról, részben az ő hibás politikája következtében.
Utódja, Formosus szintén rövid ideig, csak öt évig uralkodhatott, és halála is meglehetősen gyanús körülmények között következett be. Sokan mérgezésre gyanakodtak. Neki viszont megadatott az a kétes dicsőség, hogy „haló poraiban", elhunyta után sokkal híresebb lett, mint életében. Tudta nélkül is nagy vihart kavart. Legfeljebb a túlvilágról nézhette és figyelhette, amint tudatlan és barbár követői - köztük utódja is - miféle szentségtelen játékot űznek földi maradványaival.
Ez időben már az olasz hercegek közül egyre többen vélték úgy, hogy beleszólási joggal rendelkeznek a pápaság ügyeibe. A kor értelmezése szerint az látszott a legegyszerűbbnek, ha valaki uralma alá hajtja Rómát, és akkor - remélték - a pápa is úgy fog táncolni, ahogyan ők fütyülnek. De hát e szerepkörre is sok jelölt akadt. A spoletói, a toscanai vagy friuli hercegek erőteljesen vetélkedtek, miközben hol egyikük, hol másikuk hada dúlta fel az Örök Város nyugalmát és rongálta az éppen uralkodó pápa tekintélyét.
Amikor úgy tűnt, hogy a spoletói hercegi nemzetség szerzi meg a hatalmat a város fölött, kitört a minden addiginál nagyobb fertő. A botrányos életmód lassan elterjedt a hamarpapok körében is. Hiszen a hercegek azt tettek püspökké, akit akartak, pénzért pedig minden cím kapható volt. Ugyanez zajlott le a világi életben is, soha annyi önjelölt, vagy pénzért vásárolt címbirtokos, szenátor, báró, gróf, udvari tanácsos stb. nem szaladgált a római utcákon és palotákban, mint akkoriban. A Vatikán erkölcse is hihetetlenül mélyre süllyedt. Utcalányok uralkodtak a pápai palotákban, de ez sem tekinthető olyan különleges csodának, hiszen ugyanakkor közönséges gazemberek lehettek pápák...!
Senki sem tudta, létezik e még jog és igazság.
És ekkor következett VI. Bonifác, aki nem is akármilyen bajnok volt akkoriban, életében már kétszer is kitaszították az anyaszentegyházból, de azt követően minden alkalommal vissza is fogadták. Magas rangú püspök fia lévén otthonosan mozgott egyházi körökben, így zseniálisan értett hozzá, hogyan vegye rá hatalmas pártfogóit, hogy azok mellé álljanak és kikényszerítsék megválasztását. A püspöki leszármazott azonban nem sokáig örülhetett magas posztjának. Egyházi források szerint alig két hét múlva „belehalt súlyos köszvényébe". Lehet persze, hogy a halálos kór nem köszvény volt. Már csak azért sem, mivel ismereteink szerint e betegség halálos lefolyása azért jóval több időt igényel... Mindenesetre az egyház csak jól járt a halálával.
Viszont utódja még őnála is végzetesebb rombolónak bizonyult.
Az őt követő VI. vagy VII. István (egy régi keletű számozási vita miatt az Istvánokat sok, nem annyira egyházi forrás eggyel kevesebbre számozza, mint az egyháziak, mindenesetre a hivatalos feljegyzésekben az itt tárgyalt férfiú mindenképpen a VII. sorszámot viseli) szintén pap fia volt, ami - mint láttuk - akkori ban nem igazán számított ritkaságnak a magas egyházi méltóságok viselői között. Sőt inkább megszokott dolognak, normális körülménynek tekintették. A papok gyermekei eleve egyházi környezetben nőttek fel, apjuk gyakorta kijárt nekik kisebb (vagy nagyobb) protekciót és máris jól indulhattak ezen a pályán.
István nevéhez olyan dolog fűződik, ami az egyik legkülönösebbnek számít a Vatikán csaknem kétezer éves, és mint láthattuk, már egyébként is eléggé hányatott, pikáns történetében. Ő volt a „hullazsinat" létrehozója és ezzel egyben a legfeketébb krónikákba írta, íratta be a nevét. Manapság már az egyház által szignált pápaéletrajzok is érthetetlennek és sötétnek nevezik az ügyet, és emiatt bizony István személyére meglehetősen neheztelve emlékeznek vissza. Elég, ha azt mondjuk: az egyházi krónikák semmi, de a szó szoros értelmében semmi megemlítésre méltót nem találtak uralkodásában? Merthogy felmentése, vagy tetteinek mentegetése szóba sem jön. Egyértelműen elítéli és elítélte őt mindenki, minden időben.
István ugyanis arra használta fel rövid, alig tizenöt hónapos pápaságát, hogy bosszút álljon régi ellenfelén, aki egyébként időközben már... elhunyt! Egyébként Formosus emelte fel Istvánt magas méltóságba, de ő, ez a pozitív jellem nagyon is engesztelhetetlen lévén bizonyos politikai körökkel szemben, sok ellenséget szerzett magának. Például nem szívelhette a Spoleto hercegeket. Nos, Istvánt pedig éppen az ő támogatásukkal választották pápának. Ilyen előzmények után támadt az az ötlete, hogy „posztumusz bosszút áll" egykori jótevőjén, egyben később megutált ellenségén.
Az, hogy az ellenfél már meghalt, egy csöppet sem izgatta. Tulajdonképpen semmi mással nem is foglalkozott - a krisztusi megbocsátás legnagyobb dicsőségére! -, csak azon törte a fejét majd' egy évig, hogyan is szentségtelenítheti meg Formosusnak még az emlékét is. Végül rájött a megoldásra.
Ekkor kiadta az utasítást, hogy exhumálják elődjét. Formosus alig másfél éve nyugodott vatikáni sírjában, amikor sajátos állapotban lévő maradványait az új pápa utasítására kiszedték a sírból. A csontokat (?) pápai öltözetbe csomagolták, és a trónra ültették. És ekkor az őrült pápa (mert hogy normális lett volna, azt
már egyházi körök sem állítják) valamiféle hihetetlen színjátékot rendezett a halott előtt. Odahívatta a püspököket és formális bírósági tárgyalást rendezett, ahol számtalan vádponttal illették a bűzlő maradványokat.
De itt nem csak az elmebaj játszott szerepet. A „hullazsinattal" sikerült Istvánnak elítéltetnie Formosust és úgymond bebizonyítania, hogy tekintettel szabálytalan megválasztására, tulajdonképpen nem is volt pápa! Így aztán töröltette elődje minden rendelkezését! Hisz ha Formosus mint pápa nem létezett, akkor rendeleteket sem hozhatott - ez világos és logikus következtetés... Nemcsak egyházszervezeti rendeleteit törölték el, de kinevezéseit is érvénytelenítették. A halottnak levágták jobb keze ujjait is -vagy ami addigra azokból maradt- „büntetésül", mivel az egyházi ünnepeken azokkal osztott áldást!
E végtelenül torz és komor színjáték után István úgy döntött, hogy Formosus, mivel nem is volt pápa, nem temethető vissza a Vatikánba. Ha pedig nem volt az, akkor ő névtelen senki, akinek maradványai a Tiberisbe szórandók és így végre nyugta lesz tőle az emberiségnek. A hangzatos szavakkal megindokolt újabb szentségtörő tett is végrehajtásra került. Igaz, először egy tömegsírba temették, de István pár nap múlva mégis úgy döntött, hogy tartsák magukat az eredeti tervhez és a szétrohadt testrészeket a Tiberisbe vetették...
A világi források hallgatnak arról, mi lett ezek után Formosus igencsak megviselt maradványaival. Ugyanakkor az egyházi feljegyzések szerint egy szentéletű remete megtalálta a partra vetett "porhüvelyt" és így Formosus csontjai egy templomba kerültek, ahol hamarosan csodák kezdtek történni. Mindenesetre az tény, hogy az egész eljárás István ellen hangolta a tömegeket, sőt érthető módon az egyházi erőket is. Valahogy kevés híve volt a kétszeres kihantolásnak és a tetem, illetve pápagyalázásnak. Nyilván az a kérdés is megfordult a fejekben, hogy ettől kezdve netán a következő pápák mind efféle módon bánnak el elődeikkel...?
Ezt követően 897 augusztusában jött el a leszámolás ideje. Azok a papok, akiket Formosus szentelt fel, és akik most István különös érvénytelenítő határozata miatt elvesztették volna papi voltukat, egy óvatlan pillanatban megtámadták és elhurcolták a pápát. Mivel meglehetősen széles körű támogatást élveztek, hát senki sem állt ki István védelmében. Ölbe tett kézzel nézték végig, ahogy a fellázadt papok egy rögtönzött börtönbe hurcolták az elfajzott, „istentelen pápát" és ott megfojtották.
Az őt követő pápa nem tartozik a „krimisorba", bár azért ő sem volt mindennapi eset. Romanus a szent emlékezetű I. Marinus öccse - más adat szerint csupán unokaöccse - is valódi pap volt. Mindössze négy hónapig ült a trónon, ennyi időre volt szükség, hogy az egyház minden fórumán végigfuttassák Formosus rehabilitálásának ügyét - hja kérem, a papírok számítottak már akkor is csak igazán. Amit az őrült István tett, azt hivatalosan el kellett rendezni. Ám amint e folyamat befejeződött és mindenki visszanyerte az István által érvénytelenített tisztségeket, javakat és újra érvénybe léptek néhai Formosus rendeletei, akkor Romanusra már nem is volt szükség. A jelek szerint afféle ideiglenes megoldásként szerepelt csupán, és a távozása sem volt szokványos. Négy hónap után egyszerűen „letették hivatalából", vagyis lemondatták, becsukták egy kolostorba és ott halt meg, ma már azt sem tudni, mikor.
Mindenesetre furcsa dolgok történtek, de hát Romanus legalább megúszta élve. Később, ha visszagondolt, talán úgy tűnt neki, nem is történt meg mindez vele? Csak álmodta, hogy egyszer valameddig pápa volt...?
A következő pápa számára azonban nemhogy hónapok, de igazából még hetek sem jutottak. Ugyanis II. Teodor vagy Tódor mindösszesen vagy húsz napig ülhetett a trónon. Ennyi idő alatt jószerével csak arra volt ideje, hogy a szerencsétlen Formosus maradványait harmadszor és remélhetőleg utoljára exhumálják és eltemessék méltó helyére, a Szent Péter-bazilikába.
Mondanunk sem kell, hogy mivel István pápa rendeleteit visszavonták, a spoletói hercegi klán és római szövetségeseik ismét háttérbe szorultak, amit a hercegek nem tűrtek szótlanul. A toscanai grófok, a spoletóiak szövetségesei által is támogatott Sergiust akarták pápának, és néhány püspök segítségével meg is választották. Így egyszerre két, mondhatni legitim pápával bírt az anyaszentegyház. Ezzel együtt Sergius nevét és adatait hiába keressük a hivatalos évkönyvekben, hiszen „pápasága" a rossznyelvek szerint néhány óráig tartott csupán! Aztán máris el kellett menekülnie az Örök Városból. Lóra kapott és meg sem állt addig a vidékig, ahol már pártfogói uralkodtak. (Mellesleg hat év múlva ismét felbukkant, amikor is legális pápa lett belőle!)
Akkoriban a pápák nem sokáig uralkodhattak. A következő királyi segítséggel került hatalomra, de az új főpap épp hogy csak megmelegedhetett trónusán. Annyi ideje azért még volt, hogy hálából császárrá koronázza az illető királyt, ám az uralkodó egy vadászaton váratlanul leesett a lóról, egyenesen a fejére, és meghalt. Mondani sem kell, hogy a császár korábbi ellenfele került hatalomra, akivel a pápa már nem volt olyan jó viszonyban. Ennek dacára mégis sikerült ágyban, párnák között meghalnia. A jelek szerint azokban a nyughatatlan időkben már ez is igen szép eredménynek számított. Mindenesetre IX. János kerek egy évig ült a pápai trónon.
Az elátkozott pápák talán legrettenetesebb korszaka a következő pár évre esett.
A 903 augusztusában megválasztott V Leó igazából nagy rejtély a kutatók számára. Már önmagában az is furcsa, elgondolkoztató hogy egy vidéki plébánost tettek meg az egyház első emberének... A jelek szerint két nagy ellenfele lehetett, akik között egyformán oszlottak meg a bíborosok szavazatai, ezért aztán nem tudtak közöttük választani. Hát egy időre, afféle alkalmi, ideiglenes jelöltként voksoltak rá, gondolván, úgyis hamar meghal, és a bíborosok akkor majd ismét megmérkőznek a hatalomért.

Nos, csakugyan szerfölött ideiglenes jelöltnek látszott nevezett Leó, mert csak alig egy hónapig tudott megmaradni a trónon. Felbukkant ugyanis egy minden hájjal megkent, hihetetlenül ravasz intrikus, bizonyos Kristóf, akit az egyházi krónikák ellenpápaként említenek. Ő már majdnem négy hónapig tartotta magát! Beköltözött a Lateráni-palotába és teljesen úgy viselkedett, mint akit legálisan választottak meg. Annál is könnyebben tehette ezt, mert Leót börtönbe vetette, kenyéren és vízen tartotta, ami a vidéki plébánosnak azért nem lehetett olyan szörnyű, mivel még nem szokhatta meg a pápák dúsgazdag életformáját és hatalmas lakomáit. Viszont a pápai palotaforradalom „hőse", Kristóf sem sokáig örülhetett az uralkodásnak.
A színfalak mögül ekkor előlépett a már jól ismert Sergius, aki hat évvel korábban - pár órán keresztül - már majdnem pápa volt. Sergius természetesen azt állította, hogy akkoriban ő volt a tőrvényes pápa, és mivel még él és időközben le sem mondott, tehát azóta folyamatosan ő az igazi, vagyis így törvényesen most is az. Magyarán, az időközben az egyház élére kerültek vagy onnan eltűntek mind törvénytelen ellenpápák, Szent Péter trónjának hitvány bitorlói voltak!
Mivel mögötte igen befolyásos világi erők álltak, így a börtönben lévő törvényesen megválasztott Leót ki sem engedték, ha nem melléje zárták a csaló Kristófot is. Ekkor aztán igazán érdekes helyzet alakult ám ki, s már maguk a rómaiak sem tudták, egyszerre hány pápájuk is van és pláne melyik az igazi. Éjszakánként olykor botokkal felfegyverzett polgárok csapatai rótták az utcákat, és ha más csoportokra leltek, jókat verekedtek. Leó hívei szívesen páholták el Kristóf embereit, Sergius párthívei pedig mindkét csapatot meg-megkergették.
Így az sem igazán világos hogyan történt az a bizonyos kettős haláleset. Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy hamarosan Sergius is elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen a kétségeknek. Rómában csak egy pápa uralkodhat, jelentette ki. És mivel a három közül ő volt az egyetlen, aki szabadlábon lévén döntéseket hozhatott, megparancsolta, hogy végezzenek elődeivel. Az egyházi források csak annyit említenek, hogy Sergius utasítására megfojtották Leót és Kristófot is. Ám nem hivatalos, ezért talán kevésbé elfogult beszámolók arról számolnak be, hogy Sergius maga ment a börtönbe és Kristóffal ő végzett - ami ismerve természetét és gátlástalanságát, egyáltalán nem tűnik valószínűtlen vagy eltúlzott hírnek. Még azon sem kellene különösebben csodálkoznunk, ha kiderülne, hogy mindkét elődjével saját kezével végzett.
Mindenesetre Sergius idejében kezdődött az a „pornokrácia", amit még az egyházi krónikák is mélyen elítélnek, és nemegyszer éppen e kifejezéssel említenek. A dolog legalább annyira a mélypontja az egyháztörténetnek, mint a korabeli római és európai viszonyoknak. Mert azért ne essünk át a ló másik oldalára, és ne higgyük, hogy ilyen dolgok akkoriban csak a pápasággal kapcsolatosan, és csak Rómában estek meg. Ilyen volt a világ a X. században szerte Európában. Az erőszak, a nemiség, a vér, a pénz és mindenekelőtt a hatalom vonzáskörében, nap mint nap megtörténtek, megtörténhettek ehhez hasonló dolgok, tettek, események bárhol kontinensünkön.
De mint már említettük, azért az erkölcs és a hit fellegvárában az emberek - joggal - ennél jóval többet vártak el. Nem az ő hibájuk, hogy várakozásaikban csalódniuk kellett.
A század eleje elválaszthatatlanul összekapcsolódott néhány roppant ledér nőszemély életével és tevékenységével is. Ez a tevékenység pedig... hm... hogy is mondjuk finoman, a hatalom közelébe került, mi több, azt erősen formálni képes kurtizánok uralmát jelentette Róma és a pápaság fölött.
Rómát akkoriban a pápán kívül a pápai kincstár kezelője, egyben a város katonai parancsnoka, a görög Theophülaktosz uralta. De igazából nem az ő, hanem Theodóra nevű felesége szava számított az államban. Igaz, mivel mindezt csak a velük szemben álló, rájuk fenekedő kortársak állították és írták, ezért óvatosan kell kezelnünk ide vonatkozó ismereteinket. Mindazonáltal bizonyos, hogy Theodórának és lányának, Maróziának nagy szerepe volt a következő évtizedek eseményeiben, harcaiban. Arról nem is szólva, hogy nevezett Marózia állítólag III. Sergius pápa szeretője volt és mi több, szült egy kisfiút, akiből egyébként felnőttként... XI. János pápa lett!
Ettől kezdve hihetetlen nőuralom köszöntött be a pápaság életében, ami már önmagában is erőteljes paradoxon, különös tekintettel arra, hogy a pápák hivatalosan száműzték köreikből a női nemet. Nos, ekkor ezt nem igazán mondhatták el, hiszen valójában Theodóra és Marózia irányította a pápai államot. Mindenki őket szolgálta, és akit nem tudtak arannyal vagy női eszközökkel magukhoz láncolni, a maguk oldalára állítani, azt könyörtelenül, a legkülönfélébb eszközökkel pusztították el.
Sergiust ez a klán juttatta hatalomra, eleve ők hozták őt vissza Rómába és intézték el, hogy megszabadulhasson másik két ellenfelétől. Sergiust 904. január 29-én ültették fel Szent
Péter trónjára és ezzel réges-régi vágya teljesült. Persze azzal nem áltathatta magát, hogy teljhatalmú úr lett, hiszen ott volt Theophülaktosz, és főleg Theodóra és Marózia. Az az édes kis Marózia...!
A korszakot nem véletlenül nevezték már a XVII. században is „pornokráciának". Az elnevezés egyébként Cesare Baronius (1538-1607) bíborostól, VIII. Kelemen gyóntatópapjától és egyben a vatikáni könyvtár vezetőjétől származik. Aki nem mellékesen egyháztörténész volt és sokat foglalkozott ezzel a korral is. Számos olyan adat is rendelkezésére állt, amelyet mi a mai napig sem kaphatunk meg, hisz a világ minden levéltára közül éppen a vatikáni az, amely nagyon sok anyagot szinte örökre elzárt a történészek, kutatók, különösen és elsősorban pedig a kívülálló, az egyházzal nem igazán rokonszenvezők elől.
Nevezik ezt az időszakot még a „kurtizánok uralmának" vagy korának is, és nem alaptalanul. Hiszen valójában e két nő és - ahogyan az ilyenkor lenni szokott - a melléjük csapódott többi könnyűvérű, számító cemende akarata, kénye-kedve irányította Rómát.
No de menjünk tovább Sergius pápa nyomdokain. A kedves olvasó emlékszik még Formosus pápa pokoljárására. Mármint arra, hogy halála után vagy háromszor exhumálták, ide-oda hurcolták gyászos földi maradványait, a folyóba dobták, kihalászták, ünnepélyesen eltemették és végre mindenki azt hihette, immár vége a történetnek és porhüvelye békében nyugodhat. De Sergiusnak a régi időkből még mindig voltak bajai az immár évtizede halott emberrel és még mindig nem nyugodott. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de ismét exhumáltatta a holttestet, és tíz évvel a nagyon is emlékezetes „hullazsinat" után újfent munkához látott. Megparancsolta, hogy vágják le a halott fejét és jobb kezének azt a néhány ujját, amelyek a korábbi amputáció után megmaradtak. Majd megsemmisítette a halott pápa összes rendeletét és a maradványokat ismét a Tiberisbe dobatta. Újra hasonló dolog történt, mint korábban, csak most nem egy remete, hanem egy halász talált rá a szerencsétlen és mondhatni sokat szenvedett maradványokra. Végre Formosus titkos barátainak sikerült Sergius és párthívei elől titokban a Szent Péter-bazilika kriptájába temetni Formosust. Vagy mondjuk így: ami mindezek után belőle még megmaradt.
Sergius teljesen Theodóra uralma alá került. Ha a kifejezés nem lenne totális képzavar, még azt is mondhatnánk, hogy afféle „papuccsá" vált az asszony mellett. Theodóra mindenkin uralkodott, névleges férje pedig aztán igazán nem zavarhatta meg köreit. Az asszony beköltözött a Lateráni-palotába, a pápák hagyományos lakóhelyére és úgy viselkedett, mintha ő lenne a pápa. És igazából valóban ő is volt az.
Két leánya - az idősebbiket szintén Theodórának hívták, a kisebbik pedig a már említett Marózia - is a palotában nőtt fel. Marózia volt a szebb, az élénkebb, az életrevalóbb közülük. Ő tanulta el jobban az anyjától, mire mehet az ember lánya a testével, a kacérkodással, a kemény akarattal - és a férfiak feletti uralommal. Marózia nagyon szép és okos lány volt. Ennek akkor adta első tanújelét, amikor mindössze tizenöt évesen elhatározta, hogy... feleségül megy őszentségéhez, a pápához!
És esetében korántsem egy naiv gyermek ábrándozásáról volt szó. Mondhatni sajnos egyáltalán nem.
A leendő férj és egyben a keresztény egyház feje akkor éppen negyvenöt éves volt. A tizenöt éves, de korához képest igen fejlett testalkatú leányka olyan szép volt, hogy ez a „Lolita" a pápát, mint férfit, teljesen elvarázsolta. Az sem érdekelt senkit, hogy a kislány két éve névleges felesége volt egy spoletói hercegnek. A szerelmesek egymásra is találtak és kilenc hónappal később Sergius már nem csupán hivatalból nevezhette magát olaszul il papának. Papa lett ő a javából, mármint apja Marózia gyermekének! (A fiúból, mint fentebb már mondtuk, később szintén pápa lett. Ez volt az a hihetetlen korszak, amelyről elmondható: Rómában a pápaság apáról fiúra száll...)
Marózia valami okból nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy a csecsemőt az amúgy igen jól hangzó Sergius névre kereszteljék... igencsak vigyázott rá és mindent megtett, hogy egyengesse a kicsi, majd a nagy gyerek, később a fiatalember karrierjét. Így aztán „Sergius" huszonöt éves korában már pápa, hála igen gondos és előrelátó édesanyjának.
Baronius azt is feljegyezte róla - természetesen mérhetetlen utálkozással -, hogy idősebb Sergius pedofil hajlamokat is elárult és mindenféle kétes módon hajszolta a kéjt, a testi örömöket, az élvezeteket.
Már az is csoda, hogy ez a gyűlölettel teli, kegyetlen és árulásra mindig hajlamos, alattomos ember több mint hét évig sikeresen tartotta magát a trónon, s mi több, természetes halállal halt meg! Nem a hozzá hasonló ellenfelek, irigyek merénye végzett vele. Erősen védelmezte őt klánja, amelynek gerincét a három kurtizán: Theodóra és két lánya jelentette. Hát hogyne védték volna foggal-körömmel Sergiust, aki a szó legszorosabb értelmében is családtag volt náluk... !
Ez a hét esztendő az asszonyok számára is elég volt, hogy hatalmukat megszilárdítsák. Méghozzá annyira, hogy Sergius halála után már nem volt szükségük irányítható pápabábura. Két évig egy jelentéktelen kis pap ült a pápai trónon III. Anasztáz néven, aki nem sok vizet zavart és éppen ez volt a szerepe. Amikor meghalt, egy meglehetősen szokatlan nevű ember került a helyére. A 122. (hivatalosan elismert) pápa a longobárd származású Lando volt, aki csupán hét-nyolc hónapig maradhatott a helyén.
Lando sem avatkozott be az eseményekbe. A krónikások erről az időszakról röviden és tapintatosan (?) csak annyit mondanak, hogy a három nő egész Rómából egyetlen nagy bordélyt alakított ki.
Theodóra nagyon örült Lando halálának (felmerül hát a gyanú, hogy a pápa talán mégsem természetes halállal távozott alig hét hónapos uralkodása után...?) és az asszony magához vette egyik kedvenc szeretőjét. Ő ugyanis tíz évvel azelőtt a ravennai püspök egyik jogászának ágyasa lett. A jogász később felbukkant Rómában, jött valamit elintézni, véletlenül összefutottak, aztán irány a hálószoba, és... Mi sem volt egyszerűbb elintézni, hogy az urat azon hamarjában pappá szenteljék, és rögvest kapjon is egy püspökséget! Hiszen jutalmazni kellett homályos - vagy nagyon is világos és köztudott? - szolgálatait... Nos, a lényeg az, hogy Theodóra nem akarta elengedni többé a régi szeretőt. Miképpen tarthatja Rómában a püspök urat? A megoldást nem volt nehéz kitalálnia. Pofonegyszerű a megoldás: csak pápát kell csinálni belőle!
És lőn.
Az új pápa, X. János eleinte naiv volt és azt hitte, majd ő fog itt uralkodni. De a nők hamar tudtára adták, hogy mellékes szerepet szántak neki. Komoly feladatot ő itt csak a mama ágyában kaphat, de azon kívül legfeljebb azt teheti, amit a hölgyek parancsolnak vagy megengednek neki. Éppen 914-et írtak akkor, Marózia húsz- (más források szerint huszonkét) éves volt és csodálatos szépsége ekkor bontakozott ki igazán. A testi szépség csúcspontján járt, ahol csak megjelent, a férfiak csorgó nyállal figyelték, és sokan mindent megadtak volna azért, hogy egy éjszakát tölthessenek vele. Nem kevesen meg is kapták ezt a lehetőséget, hiszen szinte naponta más férfival hált.
Az egyházi forrásokban ilyen szemforgató megjegyzést olvashatunk X. Jánosról: „javára vált a Theophülaktosz-családdal való rokonsága", ami nagyszerű ferdítés. Ha csak nem nevezzük „rokonságnak" azt a sajátos kapcsolatot, amely a ház asszonyához kötötte... Azért csak igyekezett pápaként viselkedni, olykor megállította a szaracénokat is (nagy vereséget mért rájuk) és kísérletet tett a portyázó magyarok megfékezésére is. A nők hagyták, hogy ilyen ügyekkel foglalkozzon inkább, és ne ártsa bele magát a római ügyekbe. János tehát éjszakáit Theodórával töltötte, nappal pedig hadjáratokat szervezett a barbárok ellen és néha még győzött is. Építkezett is és rendbe hozatott néhány régi műemléket.
De közben persze változtak az itáliai viszonyok, és vele nem rokonszenvező királyok kerültek hatalomra, vagyis egyre nőtt ellenségeinek tábora. Egyszer csak azzal vádolták meg, hogy ő játszott össze a „barbár" magyarokkal, akik sokat pusztítottak akkoron Itália északi részeiben. A vád teljesen képtelen volt, hiszen János éppen fordítva, igyekezett felvenni a harcot a magyarokkal (is). Ügyeinek tekintélyes részét egyébként jobbára Péter nevű fivére intézte. Egy szép napon lázadók rohanták meg a pápai palotát. Theodóra és lányai persze gyorsan elrejtőztek, Pétert a pápa szeme láttára kegyetlenül legyilkolták, a pápát pedig az Angyalvárba hurcolták.
Aztán a lázadókról kiderült, hogy a háttérből Marózia vezényli őket. Akkori férje vezette azt a sajátos kivégzőosztagot is, akit a lány küldött anyja szeretője, a fogoly pápa ellen. A katonák berántottak a cellába, az erős testalkatú Jánost leteperték a padlóra, és kezét-lábát megmarkolták. Marózia férje pedig egy nagy párnát szorított a szerencsétlen pápa fejére, majd maga is rádőlt és addig ült ott, míg az áldozat teste többé már nem mozdult.
Theodóra halála után így hát mi sem volt természetesebb, mint hogy Marózia vette át a hatalmat Rómában. A „pornokrácia„ tovább virágzott, sőt még csak tovább erősödött. Ez a korszak végső soron csaknem harminc évig tartott. A rómaiak kesernyés gúnnyal mondogatták, hogy cserélni kellene az ókori római címer feliratát. A római szenátust és népet jelző szerkezet, a Senatur Populusque Romantim ebben az időben inkább így festhetett volna: Senatus et Patricia Romanorum. Vagyis a hatalom csúcsán „Róma szenátornője és patríciusnői" ültek.
Jánossal még nem is végeztek a cellájában, amikor Marózia máris kinevezte a következő pápát. Persze VI. Leó tudta, hogy nem egészen törvényes, amit csinál, hiszen elődje még élt a börtönben, amikor úgymond „hatalomra került". Tudta jól, hol van a helye és igyekezett csöndben meghúzni magát, csak a falak tövében közlekedett, és ha tehette, ki sem mozdult lakosztályából, nehogy a félelmetes nőszemélyek figyelmét felhívja magára. A teljhatalom ekkor Marózia kezében volt. Az új pápa tudta, csak addig kell kitartania, míg Marózia - Sergiustól való - fia felnő és elfoglalhatja helyét. Ám valami mégsem lehetett vele teljesen rendben, mivel 928 decemberében - a híres Luitprand nevű krónikás fogalmazása szerint - megmérgezték, hogy félreállítsák a „fattyú" útjából. Hogy ki adta be neki a mérget, az pontosan nem tudható, de minden krónikás „gyilkosokról" beszél. Az egyházi krónikák viszont szemérmesen csak annyit árulnak el, hogy Leó „meghalt". Ami végül is a száraz tényeket tekintve igaz...
Marózia ezután megint körülnéz a sajátos egyházi „piacon" és eltöpreng azon, kit tegyen meg pápának? Ismét csak és kizárólag tőle függött a dolog. Nos, egy római papot szemelt ki és sikeresen trónra is ültette. Az ekkor a pápai trónra került VIII. István több mint két évig kihúzta, de a jelek szerint aztán neki is „lejárt a szavatossága", vagyis Marózia lefelé fordított hüvelykujjával megadta a jelt cinkosainak. Őt is eltették az útból.
A pápák tehát - tisztesség ne essék, szólván - akkoriban úgy hullottak, mint a legyek. Nem is jelentettek többet, bár a világ távolabbi országaiban az embereknek fogalmuk sem volt arról, mi is történik Rómában? Talán jobb is volt ez így nekik.
Aztán eljött az idő és a negyvenéves Marózia sikerrel trónra segítette fiát. A fiú XI. János néven 931 tavaszán lett pápa és anyja végre boldog lehetett. Valóban nem kis erőfeszítésébe került befejeznie nagy művét, de megtette. Igaz, ezenközben számtalan legális és még több nem törvényes házasságot kötött különféle főurakkal, számtalan szeretője volt és gyermekei is születtek. Amikor egy nős hercegre vetett szemet, fia, a pápa egy szempillantás alatt elintézte, hogy a herceg elválhasson törvényes feleségétől, és anyja végre hercegnő lehessen.
A család nem élt jól, mert hamarosan távoli rokonok és más uralkodóktól támogatott lázadók támadtak a pápai palotára, ahol békés egyetértésben éldegélt eme teljesen züllött és erkölcstelen család. Mert azt talán mondani sem kell, hogy János pápa szinte vérében hordozta anyja feslett életmódját és ezen pápai címe sem változtatott. A krónikák tanúsága szerint nagyon sok rosszéletű nő lepte el akkor a palotát és napirenden voltak a különféle nemi aktusokkal fűszerezett, tarkított orgiák is. Marózia második férje ellen a hölgyemény első házasságából való fia, egy uralkodóherceg lázadt fel és olyan államcsínyt hajtott végre, amilyen csak a nagykönyvben van megírva. A fiatalembernek elege lehetett nemcsak anyjából, de annak szeretőjéből - illegális férjéből - és persze féltestvéréből, a pápából is. Mindenesetre nem aprózta el a dolgot. Egyetlen óra leforgása alatt elfoglalta az Angyalvárat is, márpedig hagyományosan ez volt az a menedék, ahová a pápák baj esetén bezárkózhattak és kivárhatták, miképpen is alakulnak a dolgok...? Sok korábbi pápának az életét mentették meg e falak.
Most azonban más szerepet kaptak. Ugyanis XI. János rövid pápaságának itt szakadt vége. Igaz, még néhány évig élni hagyták, de csak azért, hogy most a másik tábor felügyelete alatt végezze pápai és szigorúan csak vallásos, egyházi teendőit. Többé nem politizálhatott.
Van abban valami rémisztő, ahogyan János az anyjával együtt menetelt felfelé, de éppen akkor omlott össze az egész fáradságosan felépített építmény, amikor úgy látszott, elérték céljukat. A mama Itália királyának felesége lett, a fiú pápa, tehát minden hatalom az övék volt!
Azaz - lett volna. Ekkor jöttek a lázadók és hamarosan véget
vetettek az idilli állapotnak. Azt már csak mellékesen említjük, hogy miután előző férje kivégezte X. János pápát a börtönben, valami fura és rendkívül rövid lefolyású betegségbe esett és meghalt. Senki előtt nem volt titok, hogy Marózia mérgezte meg, hogy ne állja útját és feleségül mehessen a már küszöbön toporgó királyi férjjelölthöz. De hát a halott apa fia nem vette ilyen könnyedén a dolgokat, ezért is szervezte meg az államcsínyt. És ö már mindenkivel le akart számolni, mindenkit el akart tüntetni az útból. Sikerült is neki. A pápai források szerint Marózia eltűnt a történelemből. Ez csakugyan így van, de azt a hivatalos krónikák már csak igen ritkán említik, hogy a fiú börtönbe záratta anyját, aki ezután az Angyalvár pincéjében raboskodott még... nem kevesebb, mint ötvennégy éven keresztül!
Szinte hihetetlen, hogy emberi lény, egy nő ennyit kibírjon olyan szörnyű körülmények között. És mégis így történt. fia, János sem tehetett érte semmit, hiszen őt házi őrizetben tartották. Maróziáról szép lassan mindenki megfeledkezett. Albert fia átvéve a hatalmat, a következő húszegynéhány évben öt pápát emelt fel majd dobott, végül évtizedekkel később ő is meghalt. Az egész családi (?) dráma összes szereplője rég halott volt, amikor végre valaki megkönyörült Marózián. Vagy legalábbis eszébe jutott a rab asszony. Aki akkor már kilencvennégy éves is elmúlott!
Ha valaki azt hinné, hogy a könyörületesség jegyében ekkor végre szabadon engedték, az bizony nagyon téved. A statisztikája mindenképpen imponáló volt, mert...
Mert Marózia egy pápa szeretője, egy másik anyja, a harmadik - nagynénje és egy negyedik nagyanyja volt! Mamájával ketten nyolc év alatt kilenc pápát ültettek a vatikáni trónra. És hogy folytassuk a hideglelős adatsort: a kilenc pápából egyet párnával fojtottak meg, kettőt kötéllel, négytől pedig elvették a hatalmat és haláluk meglehetősen gyanús körülmények között következett be...
Tehát Marózia kilencvennégy éves volt, és a szóban forgó események óta - amelyekért végső soron börtönbe került - már több mint fél évszázad telt el! Tehát ha van egy kis belátás a hatóságokban, az emberekben, akik a nagy- és dédszüleik idején elkövetett gyilkosságsorozat és sok visszaélés szellemi kiagyalójáról ítélkeztek, akkor azt gondolhatnánk, hogy szabadon engedik őt arra a kis időre, amíg az idős asszony élhet. De nem, ők a vénséges, tönkrement, megvakult, beszélni is alig képes, felismerhetetlen emberi roncsot halálra ítélték!
És az ítéletet végrehajtották. Megfojtották.


A sötétség mélyén - XII. János - IX. Gergely (955-1241)

Ami ezután jött, nem sokban különbözött az előző évtizedektől.
Ettől kezdve egy ideig a toscanai hercegek uralták Rómát és nincs sok értelme felsorolni azokat a pápákat, akik ekkoriban „uralkodtak". Az idézőjel itt nagyon is indokolt, hiszen ők szinte semmit sem tehettek. Nem csoda, ha az egyházi krónikákban egynémely akkori pápa neve alatt alig pár sort találunk. Olyan is akad közöttük, akinek a tevékenységéből egyetlen levélen kívül semmi sem maradt fenn. Törvényeket nem nagyon hozhattak, a politika gyakorlásából pedig szigorúan kizárták őket. Egy, a pápasággal szembeforduló régebbi könyvben azt olvashatjuk e korról, hogy a pápák akkoriban „legfeljebb egy-egy imát mormolhattak el", és ebben ki is merült egyházi tevékenységük...
Azért ekkoriban sem volt minden felhőtlen. Még IX. Istvánnak sem sikerült e védőburokban megmaradnia. Az egyik politikai csoportosulás lázadókat küldött rá. A támadók elfogták, és rettentően megcsonkították, többek között levágták az orrát. Ilyen sérülésekkel nem folytathatta pápai működését - ezzel kényszeríttették ki lemondását. Egyházi források azt állítják, hogy István nem élte túl sérüléseit, más leírások szerint viszont kolostorba vonult és ott élt haláláig.
Olyan pápa is volt, aki halála előtt már kinézte kedvencét és rávette híveit: amint lehunyja a szemét, őt tegyék meg utódjának. És így is történt. A „fiú" mellesleg a szó szoros értelmében az volt - vagyis a haldokló pápa fia...
Az eset több szempontból is törvénytelen volt, hiszen akkor már jobbára elfogadták, hogy a püspököknek, bíborosoknak, sőt az egyszerű papoknak, vagy pláne a szerzeteseknek nem lehet feleségük, tehát törvényes utódokkal sem rendelkezhettek. Ez a pápa ez alól is kivétel volt.
Fia tizenhét (!) évesen került Szent Péter trónjára, minden bizonnyal minden idők legfiatalabb pápájaként. Mai fogalmaink szerint még nem is volt nagykorú, amikor 955 decemberében fejére tették a hármas koronát. Vele egyébként a második olyan pápa került trónra, aki megváltoztatta eredeti nevét és az ünnepélyes aktus során új nevet - János - vett fel.
Nevezett XII. János előzőleg egy aranyifjú életét élte, sokat züllött, mulatott és számára semmiféle korlát nem létezett. No de ez még nem lett volna baj, Szent Ágoston is playboy volt a maga idejében, hihetetlen orgiákban vett részt, mégis szentéletű és nagyon bölcs emberré vált. Annál is bölcsebb, mivel sok paptársával ellentétben alaposan kiismerte a „másik oldalt" is és tudta, miről ír, amikor az erkölcstelenséget ostorozta.
Nos, XII. János esetében sajnos nem kellett attól „tartani", hogy személyében második Szent Ágoston került a vatikáni trónra. Még a vallásos források is hangsúlyozzák, hogy a fiatalembernek semmiféle lelki szükséglete nem volt és az egyházi ügyek sem érdekelték. Alighanem akarata ellenére lett pápa. Egyetlen igazán érdekes és fontos tette az volt, hogy 962. február 2-án megkoronázta I. Ottót, akit később nem ok nélkül kapta a Nagy Ottó nevet. Ezzel az aktussal jött létre a Német-római Császárság, amely aztán 1806-ig állt fenn és az egyház után az európai történelem egyik leghosszabb ideig létező intézménye volt. János később összekapott Ottóval, aki visszatérve Itáliába, letette őt trónusáról és helyette mást nevezett ki. Ez a „helyettes pápa", V Benedek művelt és bölcs ember volt, akiről csak jót jegyeztek fel, mégis mindössze 31 napig uralkodott, mivel a hatalmi belharcok áldozatául esett. Előbb börtönbe került, aztán Németországba száműzték, és ott is hunyt el. Utána János újra elfoglalta a szent trónust. Csakhogy egy idő múlva megint visszajött Ottó a hadaival, és Jánosnak menekülni kellett.
De addig legalább igen csak jól élt! És olyan fantáziáról tett tanúbizonyságot, amely elődeire - valljuk be - nem igazán volt jellemző. Mert bár mindegyikük hallott már Caligula római császár emlékezetes tetteiről, de kinek jutott volna eszébe ezer évvel később ismét szenátorrá kinevezni a saját... lovát? János ezt is megtette. De még ez sem minden! Egyszer például, amikor - ki tudja hányadszor - leitta magát a sárga földig, egy közönséges lovásznak magas papi méltóságot ajándékozott, mivel úgy hozta úri kedve. De az sem volt akármi, amikor egy mindössze tízéves kisfiút hirtelen szeszélyből püspöknek nevezett ki!
A pápai lakosztályba csapatostul jártak ki-be a prostituáltak és értékes szolgálataikért egyházi kegytárgyakat kaptak. A lefárasztott leányzók reggelente vihették haza az áldozókelyheket és más (tincseket, beleértve a jókora arany vagy ezüst gyertyatartókat is... János semmit sem sajnált és semmitől sem riadt vissza.
De nála aztán véget is ért a pápák visszafogott viselkedése - politikai téren. Amikor nem sikerült kitágítania a pápai állam határait és ezzel több bevételhez jutnia, Ottóhoz fordult és ezt követően történtek a fentebb vázolt események. János és Ottó kölcsönösen rettegtek egymástól és különösen a másik bérgyilkosaitól. Jellemző, hogy amikor eljött a pillanat és Jánosnak Ottó fejére kellett tennie a koronát, a német császár attól tartott, hogy ekkor maga a pápa veri szét a fejét! Ezért egyik testőre közvetlenül a főpap mögött állt meztelen karddal, amit a magasba tartott, hogy a koronázópap egyetlen gyanús mozdulatára lecsapjon, és inkább ő hasítsa ketté az elfajzott pápa fejét, ha ez szükségesnek látszik... Festői jelenet lehetett!
Mindazonáltal Ottó félelmei közel sem voltak alaptalanok. Mert amikor elhagyta Rómát, János azonnal üzent a görögöknek, magyaroknak és még a mohamedánoknak is - szövetségeseket toborozva Ottó ellen. Pechére a gyanakvó németek elfogták leveleit és így kezükbe kerültek árulása bizonyítékai. Amikor Ottó bosszút lihegve másodszor is megjelent Rómában, János nem várta be a német császárt, hanem a hegyek közé menekült. Azt ugye mondani sem kell, hogy nem távozott üres kézzel. Ami még megmaradt az egyházi kincstárból, azt gondosan magával vitte, ne kelljen nélkülöznie a száműzetésben. Meg volt arról győződve, hogy mint első ízben, úgy másodszor is visszatér, és majd megtanítja kesztyűbe dudálni a németek mellé állt rómaiakat is.
A helyére ültetett VIII. Leó el is menekült, amikor János a németek távoztával ismét felbukkant. Leó meg sem állt Ottó udvaráig, viszont aki hívei közül János kezébe került, annak kitolták a szemét, levágták a fülét és az orrát. Talán csak nem a keresztényi szeretet és felebaráti viselkedés szabályai szerint jártak el?...
Ottó hallván a történteket, immár harmadszor fordult vissza és indult ismét Rómába. De Jánost már nem büntethette meg - megtette ezt valaki más. Minden pápák szégyenére egy féltékeny férj intézte el. A gazdag kereskedő a francia bohózatok unalomig ismert forgatókönyve szerint túl korán jött haza egyik útjáról és a családi ágyban kedves nejét találta egy idegen férfival - ahogy mondani szokták - „félreérthetetlen helyzetben", aktus közben. A feldühödött férj talán nem is tudta, hogy a meztelen férfi, aki rémülten próbál a takaró alá rejtőzni, maga a római pápa... (Dalljuk be, az ember még a sokat látott Rómában és e zavaros időkben sem számíthatott arra, hogy felesége ágyában éppen a pápát találja...!)
A férj felkapott egy nehéz tárgyat és a szó szoros értelmében szétverte vele a buja fiatalember fejét. Eljárását azonban ekkor még nem koronázta teljes siker, mert az áldozat hangosan hörgött. Az indulatos kereskedő erre felkapta a meztelen testet és kivágta az ablakon, feltehetően az emeletről. Ezután már megszűnt hörögni, de lélegezni is. Hogy mi lett a feleség sorsa, arról nem szól a fáma.
Ehhez képest meglehetősen álszentnek tűnik, amikor az egyik (magyarul is olvasható - a szerk. megj.) egyházi kiadású összefoglaló műben egyetlen szót sem találunk minderről, a másikban pedig János halálát a következő mondattal írták le: „Elmenekült és szélhűdésben hamarosan meghalt, mert életmódján változtatni nem tudott". Hát szerintem azért ez nem ugyanaz a történet, márpedig ugyanarról a XII. Jánosról van szó, aki 955. december 16. és 964. május 14. között uralkodott. Az egyházi körök által jóváhagyott szöveg inkább a pedagógia felé megy el - azt sugallja, hogy a fiatal pápának azért kellett meghalnia, mert erkölcstelen életmódot folytatott, pedig az nem halálos! - és az ott olvasható halál helye és módja köszönő viszonyban sincs a valósággal... Ennyit a népszerű és a pontosság szükségességét hangoztató egyházi forrásmunkákról.
Ezt követően 965-ben XIII. János lett a pápa, aki nem mellékesen az ifjabb Theodóra fia volt. Tehát a „nagy" Theodóra kisebbik lányától származott, ugyanis Marózia a nagynénje volt (akkor már föld alatti tömlöcben). Jánost mindenki ismerte Rómában, hiszen papi környezetben, a pápai udvarban nőtt fel és ott több tisztséget is viselt. Egy olyan római főnemesi családhoz, nemzetséghez tartozott, amely akkoriban nagy hatalommal bírt a városban. Ám mivel őt is a német császár ültette a pápai trónra, amely körülmény a rómaiak önérzetét sértette, két hónap múlva Róma fellázadt, a rómaiak megrohanták a palotát, a pápát elfogták és egy cellába zárták.
De nevezett János nem adta fel egykönnyen. Pénzzel elintézte, hogy kiszökhessen és lóhalálában menekült III. Ottó védőszárnyai alá, majd amint eljött a kedvező alkalom, a császár segítségével visszajött és ismét elfoglalta a trónt. Megbüntette az őt elfogókat. Egy részüket megvakították, más részüket felakasztották (nem tudni, kik jártak jobban), a harmadik csoportot pedig száműzték.
János maga is részt vett e tömeges büntetések kiszabásánál, és mint feljegyezték, ő volt az egyetlen, aki nevetett és tapsolt, miközben az embereket megvakították és felakasztották. Több sem kellett a rómaiaknak, igencsak meggyűlölték és csak az alkalomra vártak, mikor szűnik meg az idegen császári haderő védőernyője pápájuk felett. De Ottó is sejtette, mi a helyzet, mert attól kezdve éveken át Róma közelében maradt és rajta tartotta figyelő szemét a városon. A rómaiak pedig csöndben csikorgatták a fogukat, és nem adták fel a reményt, hogy egyszer még elkaphatják átkozott németbarát pápájukat.
Mégis megúszta, előbb jött el érte a halál, mint a bosszúállók.
De János fivére nem akarta kiengedni kezéből a hatalmat, hisz ő is élvezte a németek támogatását.
A következő pápát, VI. Benedeket hosszú viszálykodás után az Angyalvárba csukták. Az egymással vetélkedő politikusok győztes csoportja Bonifác ellenpápát ültette a trónra, akinek első dolga volt cellájában saját kezűleg megfojtani elődjét, ami - mint már láttuk - nem is volt olyan egyedülálló cselekedet azon idők magas köreiben.
Ettől függetlenül Bonifác e tette felbőszítette ellene még azokat is, akik addig vele tartottak. Ezért aztán fogta magát, valamint a pápai kincseket és elmenekült az akkoriban Bizánc birtokában lévő Dél-Itáliába, amely nem tartozott egyházi fennhatóság alá. Szinte hihetetlen, de tíz évet töltött ott, hogy utána visszatérjen,és ismét magának követelje a pápai trónt! Közben persze voltak más pápák is. Ekkor uralkodott VII. Benedek kilenc évig, majd következett XIV. János. Ám Bonifác visszatért keletről és első dolga volt, hogy bebörtönöztette Jánost, majd nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy Jánosnak ételt, italt adjanak. Ezt a fogoly pápa természetesen nem bírta ki és éhen halt cellájában.
Bonifác, két pápa gyilkosa ezt követően majd' egy évig sikeresen tartotta magát a trónon. Személyét az egyház különben ellenpápának tartja, de azért a névsorokban szerepel. Mindenesetre nem sok jót lehet róla elmondani. Amilyen az élete volt, úgy alakult a halála is. A felbőszült népnek hamarosan elege lett belőle, így másodszor is a népharaggal kellett szembenéznie. Ezúttal azonban már nem sikerült elmenekülnie. Elfogták és megölték, rettenetesen megcsonkított testét pedig körbehordozták Róma utcáin és a dühös emberek- ki-ki azzal, ami éppen a kezébe akadt: késsel, karddal, villával, bottal, lándzsával - össze-vissza szurkálták.
Aztán ismét eltelt egy év, XV. Jánossal nem történt semmilyen gonoszság. Utóda V Gergely, aki nem római, nem olasz, sőt egyenesen német volt! Méghozzá nem akárki, hanem a római történelem elmúlt évtizedeiben oly nagy szerepet játszó I. Ottó unokája. Igen kulturált és művelt ember lévén - legalábbis amíg a megválasztását támogató német császár is ott volt - senki sem ellenezte személyét. De amint a németek elvonultak, a Rómát akkor uraló Crescentius patríciusnemzetség úgy döntött, most aztán megmutatják a „barbárnak", ki is az úr Rómában és persze a Lateráni-palotában is!
Az akkor alig huszonnégy éves Bruno, vagyis V Gergely, a császár rokona azonban nem ijedt meg. Viszont az erőszakkal szemben nem sokat tehetett. A Crescentiusok a régi bevált recept szerint lefizették a csőcseléket és némi félrevezető ideológiával nem esett nehezükre az idegen pápa ellen mozgósítani a „népet". Ezért aztán V Gergely menekülőre fogta és Spoletóba szaladt. Onnan két ízben is megpróbált visszatérni, sikertelenül. Ugyanazon erők mindig megakadályozták ebben. Mi több, távollétében a római urak ellenpápát ültettek a Vatikán trónjára: a görög XVI. Jánost (akkoriban minden jel szerint a János volt a legdivatosabb név úgy a pápák, mint az ellenpápák körében...).
A német császár, akinek akkoriban joga volt kijelölni a pápát, e fordulaton igen felbőszült. Visszahozta Rómába Gergelyt, a Crescéntiusok legfőbb hangadóját elfogatta és kivégeztette. Az Angyalvár udvarán fejezték le (minekelőtte a szemeit kitolták és más testrészeit is alaposan megcsonkították). Az ellenpápa is menekülésre fogta, de a német katonák elfogták, és mivel görög volt, úgymond „görög módra" bántak el vele: azaz kitolták a szemét, levágták orrát és füleit. Ilyen állapotban lökdösték aztán a győztes igazi pápa, Gergely elé. Akit a látvány nem hatott meg és nem is ébresztett benne szánalmat. Erre abból következtetünk, hogy nem a felebaráti szeretet alapján bánt a szerencsétlennel, hanem egy szamárra ültette, és úgy vitette körbe Rómában. Lássák csak ellenfelei és a csőcselék is: így jár az, aki szembeszáll a (valódi) pápával!
Gergely néhány későbbi pápa előképe volt. Nemcsak latinul, de németül és franciául is misézett és a maga korában igen széles látókörű, az Angyalvár falainál jóval messzebb látó embernek számított. Gergely 999 februárjában halt meg. Bár sokan állítják, mérgezés következtében hunyt el, mindazonáltal még az is lehet, hogy az akkoriban nem is olyan ritka malária végzett vele.
Nem kétséges, hogy a következő pápa az ezredfordulóval együtt meglehetősen új színt hozott a Vatikánba. Ő emberi értékeivel is kiemelkedett elődei közül., Személyében nevezett II. Szilveszter volt az első francia pápa. s minden korábbi pápával ellentétben igen alacsony sorból küzdötte fel magát, míg a pápai székig eljutott. Igaz, róla is sok rosszat beszéltek, e rágalmak (?) némelyike ma is olvasható rosszakaratú forrásokban. Például hogy állítólag eladta lelkét az ördögnek, s ez segítette a pápai cím megszerzésében. Ez persze nyilvánvaló ostobaság, az irigyei hangja. Ám akkoriban sokan hitelt adtak az efféle szóbeszédnek, különösen akkor, ha a szóban forgó személy nem tetszett nekik. Ám azt is emlegették, hogy egyszer titokban átment Franciaországból spanyol földre, ahol akkor a megszálló arabok - a „mórok" - éltek. A leendő pápa állítólag ott fekete mágiával is foglalkozott. Még egy arab nővel is összeszűrte a levet huzamosabb időn keresztül - suttogták felháborodottan.
Az biztos, hogy azért ő sem volt teljesen makulátlan. Amikor fiatal papként még a rheimsi érsekségen dolgozott az érsek titkáraként, belekeveredett valamibe. Ő volt az az érsek, akit később az egyházi bíróság el is ítélt holmi "tisztátalan praktikák" és állítólagos orgiák miatt... Akkor a titkárát is megfeddték, merthogy valamilyen (nem nagy) mértékben ő is belekeveredett a sötét üzelmekbe, vagy legalábbis tudott róluk és nem jelentette, ott, ahol kellett volna. De egészében véve megúszta a dolgot és ez a fiatalkori botlás nem zavarta későbbi előmenetelét.
Az aurillac-i származású Gerbert jó körökben mozgott. Értett hozzá, hogyan keresse és találja meg a magas rangú urak rokonszenvét. Alacsony származását nagy műveltséggel és kifogástalan viselkedéssel feledtette. Ma azt mondanánk: koraérett gyerek volt, gyorsan és igen sokat tanult - talán emiatt suttogták, hogy ezt a rettentő nagy tudást nem is szerezhette sátánmentes úton, csakis Lucifer kiadós segédletével...
Ugyanakkor meglehetősen könnyelmű ember volt, a kötelességtudás nem volt erőssége és az sem kizárt, hogy ifjú felnőttként a nemi kapcsolatok terén is komoly gyakorlattal rendelkezett. Bizonyos források, fennmaradt levelek arra mutatnak, hogy még feleséggel és gyermekekkel is bírhatott.
Pápai törvényei azonban hajthatatlan szellemben fogantak és elítéltek mindenféle elhajlást. O volt az, aki a lengyel és magyar érsekségek megalapításánál segédkezett és állítólag koronákat küldött a nevezett országok uralkodóinak, hogy véglegesen a keresztség világához csatolja a megtért „barbárokat".
Azt is suttogták, hogy maga a sátán ígért neki három „R"-t. Előbb megkapta Rheimst, majd Ravennát, és harmadikra jött - természetesen - Róma. Az új pápa elítélte a szimóniát, vagyis az elődei által oly sokáig folytatott gyakorlatot, azaz az egyházi tisztségek, méltóságok pénzért való árusítását. Kiállt a szerzetesek azon joga mellett is, hogy maguk választhassák meg elöljáróikat. Például, hogy a kolostorok tagjai maguk közül keressenek apátot, ami akkortájt olyan újdonságnak számított, mintha valaki forradalmi kormányt javasolt volna a királyság intézménye helyett...
Azonban a 999 tavaszán megválasztott pápa uralma sem tartott sokáig. Alig négy évig lehetett a vatikáni állam feje. Mint mondják hirtelen jött betegség végzett vele. Más források viszont egybehangzóan állítják, hogy megmérgezték, hisz nem volt még olyan öreg és korábban egy napot sem betegeskedett, halála tehát meglehetősen rejtélyesnek tűnt kortársai számára. Mivel a pápák bizony gyakorta ily módon "estek el a fronton", így talán nem is olyan valószínűtlen ezen feltételezés. Az egyházi források a halála körülményeit nem említik, és azt sem, milyen különös módon jelölte ki saját temetkezési helyét a közelgő halálát érezve. Meghagyta: a koporsóját tegyék egy ökrösfogatra, aztán hagyják, hadd menjenek az állatok, majd ahol megállnak, ott helyezzék a földbe a testét. Így is történt, a római ökrök elindultak, de nem mentek messzire (kivételesen lusta példányok lehettek). Merthogy a lateráni szentély előtt fékezték le a kocsit, ott is került sírba a francia pápa.
A következő (?) pápáról, VIII. Benedekről az egyházi források csak jó dolgokat említenek meg. Még azt is sugallják, hogy bár inkább hadvezér volt, királyként uralkodott, hadak élén hódított, de az egyházon belül is rendet vágott, például nagy büntetések terhe mellett tiltotta meg a papok nősülését. De ezt elsősorban azért tette, mivel a papok nősülése az egyházi vagyon szétaprózódásához vezetett volna. Mindenesetre a vatikáni krónikák erélyes és éleslátó embernek nevezik.

Érdekes azonban, hogy sehol egyetlen szót sem találni a "másik Benedekről", vagyis a pápa igazi arcáról, jelleméről, hajlamairól.
Az az ember, aki valóban nagyformátumú államférfi volt, életében egészen aljas kis ösztönöknek engedett teret. Beavatottak azt suttogták róla, hogy elődjét eltette láb alól, s így került a trónra. Egyházon belül azzal vádolták, hogy megszegte a gyónási titkot, hogy egyszerre két "unokahúgot" - azaz szeretőt - tartott maga mellett és velük gyermekeket is nemzett. És e dolgok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Se szeri, se száma azon további (valós vagy valótlan?) vádaknak, amelyekkel püspöktársai illették őt pápává választása előtt, sőt, még trónra kerülését követően is. A legenyhébb állítás szerint számos házasságtörést követett el, de ugyanúgy gyanúsították gyilkosságok kivitelezésével is. Zsinatot hívtak össze, hogy tisztázhassa magát a feljelentések alól. Benedek azonban nem jelent meg bírái előtt.
A tudósítások szerint ő volt az első, akinek a „tapogatószékbe" kellett ülnie, hogy megállapítsák, valóban férfi-e az új pápa...? Nos, férfi volt, méghozzá olyan, aki sem a nőket, sem a férfiakat nem kímélte. Benedek ugyanis mindkét nemet kedvelte, és valósággal hajhászta az élvezeteket. Fékezhetetlen vágy hajtotta, és az ember nevű élőlény számára adatott rövid életben mindent ki akart próbálni.
Az őt hamarosan (egy rövid, XIX. János nevével fémjelzett közjáték után) követő IX. Benedek már kisfiúkorától kezdve szintén kipróbált minden kipróbálhatót. Beleértve a biszexuális életformát, sőt az állatokkal történő közösülést is. Amúgy több sajátos rekordot állított fel: úgy tudni, hogy legalább 12, legfeljebb 15 éves lehetett, amikor a pápai trónra került, másfelől pedig három különböző időszakban tette ezt!
Az első szakaszban 12 évig volt pápa (1032-1044), másodjára 1045 tavaszán másfél hónapig, harmadszor pedig 1047-48-ban alig nyolc hónapos időtartamig. E tény már önmagában is jelzi, hogy különféle kalandos dolgok történhettek közben úgy személyével, mint a pápasággal. Mindenesetre azt is mesélték róla, hogy volt némi köze a sátánizmushoz, sőt állítólag az akkor már üldözött boszorkánysághoz is. Később szentté avatták, annak dacára, hogy nem akármilyen egyházatyák írták róla, hogy uralkodásának mindhárom szakasza az erkölcstelenség diadala volt az egyházon belül. Mindenesetre e körülmény figyelemreméltó és elgondolkoztató.
Az ő idejében megszűnt a törvényesség Rómában és a pápai államban egyaránt. Az alvilág uralta az utcákat, a becsületes emberek számára pedig nem sok babér termett. A pápa minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy nőket és férfiakat hajszoljon ágyába. Ami ma már szinte hihetetlennek tűnik: a Lateráni-palotában (aminek szerepét ma a Vatikán játssza) homoszexuális orgiákat rendezett, méghozzá olyan külsőségek között, amelyek alig elképzelhető pompáról árulkodtak. Nem véletlen, hogy a fiatal, de máris velejéig romlott pápát már huszonéves korában, mise közben akarták eltenni láb alól - ám a tervezett merénylet nem sikerült. Ellenfelei 1044-ben több eséllyel indultak őt megdönteni, és lázadást szerveztek, amelyben persze ismét a toscanai grófok vitték a főszerepet. Benedek elmenekült, de később rokonai és a vele szövetséges főurak segítségével visszatért, ám pár hetes uralkodás után ismét menekülni kényszerűlt. Ezenközben a pápai trónon rosszabbnál rosszabb ellenjelöltek váltották egymást. Voltaképpen egyiküknek sem volt sok köze ahhoz a papi állapothoz és lelki gazdagsághoz, amelyet a katolikus egyház vezetőjének rangja megkövetel.
A korabeli állapotokat jól jellemzi, hogy egyik utódjának Benedek saját maga adta el a pápai címet! Gátlástalan módon ez a huszonéves fiatalember meghirdette a pápai trónt „ki ad többet érte?" alapon. Ma úgy mondanánk: a posztra licitet írtak ki. És csakugyan akadt egy férfiú, aki nagyon sok pénzt ajánlott fel érte. Mivel Benedek unta már a „papi hivatást" és egy csodaszép, mellesleg rokon hölgyet kívánt feleségül venni, úgy döntött, elég volt már a pápaságból, hiszen annyi más érdekes dolog akad az életben!
Az üzlet létre is jött, senki sem tudta, miféle rút megállapodással a háttérben. Benedek lemondott és utódja VI. Gergely néven ült a trónra. Nem maradhatott sokáig, diadalmas korszaka mindössze alig fél évig tartott. Ám ezenközben Benedek, az „eladó" semmibe vette a „vevő" követeléseit, nem költözött ki a Lateránipalotából, hanem ráadásul ott - horribile dictu! - bordélyházat rendezett be!
Hát, ha egyszer erre volt igénye, szüksége...?
Amikor aztán fény derült a sajátos pénzügyi aktusra, az egyházi emberek nagy bajba kerültek. Mit kell ilyenkor tenni? Persze VI. Gergelyt megfosztották pápai címétől, Benedek viszont mindent letagadott és nem találtak ellene semmi bizonyítékot. Henrik német király, aki az akkori szokás szerint mintegy „felügyelte a pápákat", abban látott kiutat, hogy miután Benedeket elcsapta, egy harmadik, amúgy bajor jelöltet kapott elő és azt Kelemen néven gyorsan a trónra ültette. Gergely pedig megúszta az esetet, mert miután látták, hogy az előző ellenpápák szokásaival ellentétben nem igyekszik visszaszerezni trónját, hanem csendben meghúzza magát, inkább békén hagyták. Viszont a bajor Kelemen nem úszta meg oly könnyen. Bár a korábbi életrajzokban azt találjuk, hogy valamely betegség vitte el, 1942-ben a maradványait modern tudományos eszközökkel is megvizsgálva kiderült: bizony őt is megmérgezték.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha a hatalomba harmadszor is visszatért Benedek, de aztán az ő uralmának is vége szakadt. Néhány közömbös pápa után következett a minden korábbitól eltérő viselkedésű IX. Leó. Nem ok nélkül lett belőle is szent. Roppant szerény és nagy tudású emberként ötéves pápasága alatt egy vándorbottal a kezében bejárta egész Európát. A vándorpápa rekordját a megtett kilométerek tekintetében csak II. János Pál döntötte meg a huszadik század végén. Ám ne felejtsük: Leó a kilométerek, mérföldek ezreit saját lábán, gyalog járta be. Ott volt minden egyházi központban, minden zsinaton felszólalt és sokan megkedvelték bölcsességéért. Útja során 1052-ben megfordult Magyarországon is.
Mindez nem óvta meg őt attól, hogy a dél-itáliai területeken hatalomra jutott normannok ne nyugtalanítsák a pápai államot. Leó maga állt a normannok ellen indult sereg élére, de csatát vesztett és a pápa hadifogolyként került a normannok börtönébe. Kilenc hónapig ült ott, mígnem kiszabadították. Mégsem telt el az idő hiába, mert a börtönben az őt felkereső normann vezéreket sikerült meggyőznie arról: amennyiben államot kívánnak alapítani Itáliában és Sziciliában, akkor jól teszik, ha elismerik a pápa fennhatóságát. És azok elfogadva érvelését engedtek neki.
De szabadulását már csak néhány hónappal élte túl.
Teltek az évtizedek és a pápaság intézménye ismét megingott. A később szentnek tartott VII. Gergelyt az ellenfelei az oltár elől hurcolták el. Ő szembeszállt a német császárral és veszített, más értelmezésben győzött. Az európai kereszténység körében nagy port vert fel, hogy egynémely pápa teljesen maga alá kívánta sorolni a világi hatalmakat. A pápák már nem csak a királyi, államok közti vitás ügyek döntőbírái akartak lenni, hanem a királyok főnökei is! Ez persze már sok száz éves törekvésük volt, de addig ez nem volt ennyire világos és egyik pápa sem vitte ilyen messzire, ilyen kenyértörésre a dolgot, mint nevezett Gergely. Gergelytől a béke beköszöntéig még vagy százharminc évnek kellett eltelnie, de ezt persze akkor még senki sem tudhatta. A lakosság nagyobb része viszont azt várta, hogy nyugodjanak meg már végre a kedélyek, és kevesebb vér folyjon Róma utcáin. Nem is beszélve Európáról.
Gergely egyik utóda, III. Viktor nem egykönnyen adta meg magát a bíborosoknak. Megválasztották ugyan, de majdnem egy teljes évig habozott, hogy elfogadja-e a posztot Jobban érezte magát a kolostorában, míg végre elment Rómába. De pár nappal később az ilyenkor szokásosan felbukkanó ellenpápa elűzte, ami ismét elvette a kedvét a magas hivataltól. Akkoriban szinte mindig két pápa volt az előző halála után - egyet a német-római császárok, egyet pedig a normannok támogattak és sokszor az győzött és ülhetett „jogerősen" a lateráni trónra, aki erősebb és több, vagy gazdagabb és befolyásosabb hívekkel rendelkezett, akik sokszor a vérüket is ontották egy-egy pápáért vagy ellenpápáért. Nevezett Viktor például pápaságának alig másfél éve alatt valósággal ide-oda ingázott Monte Cassino, a híres kolostor és Róma között. Ha az ő párthívei kerekedtek felül, Rómába ment és pápa volt, ha meg elűzték, meg sem állt a hegyvidéki kolostorig és kivárta, míg hívei ismét legyőzték az ellent, és őt az Örök Varosba hívták. De minden alkalommal sokáig kellett neki könyörögni, míg engedett. Felöltötte a pápai öltözetet és indult Rómába, hogy hamarosan lóhalálában véres testőrök között meneküljön vissza kedvenc kéziratai közé...
De olyan menekülésben is volt része, amikor Rómából egyedül, szerzetesnek öltözve egy szamár hátán iszkolt. Így legalább senki sem bántotta, hisz nem ismerték fel...

Nem sokkal később II. Gelasius pápa sem mondhatta, hogy sokat unatkozhatott volna. Igazából őt „menekülő pápának" is nevezhetnénk, hiszen ama rövid idő alatt, amit elvileg a trónon töltött, folyamatosan menekülnie kellett ellenségei elől. Gelasius majdnem pontosan egy évet kapott a sorstól a pápaságra. Már megválasztásakor sem volt éppen fiatal, galambősz öregúrként kapta a magas méltóságot. A konklávé különben teljes titoktartás mellett zajlott le, nehogy a német császár beleszólhasson. Ó ugyanis még mindig azt hitte, csak az lehet pápa, akinek személyére ő az áldását adja. Maga Gelasius roppant meglepődött, amikor megszámolva a szavazatokat, kiderült, hogy őrá esett a választás. Talán sejtette, hogy senki más nem vállalná, ezért akarják őt...? Egyébként előkelő római patríciuscsalád tagjaként került előbb szerzetesi kolostorba, később a Vatikánba. Mindenesetre felállt és tiltakozott: ő aztán igazán nem akar pápa lenni, hadd maradjon inkább a pápai kancellária vezetője, amely tisztet évtizedek óta közmegelégedésre látta el.
Ám a beszédét már nem mondhatta el. A konklávé szabályait megsértve az egyik római főúr, bizonyos Frangipani a fegyveresei élén betört oda és hallva, hogy „felsőbb engedelem nélkül" merészeltek pápát választani, elkapták az öreget.
A pribékek ügyet sem vetve a szent helyre, valamint annak szellemére, az idős papra vetették magukat, leütötték és megrugdalták, majd megkötözték és börtönbe, azaz a főúr egyik házának vártornyába hurcolták.
Másnapra híre kelt az eseménynek, s a római nép fellázadt és körülvette a Frangipanik házát. Kiszabadították a pápát, akiről kiderült: a szelíd lelkű emberke azért van olyan bátor, hogy most már csak azért se mondjon le. Elfogadta a kihívást. A verés, amit kapott inkább dacos haragot ébresztett benne. Ami mellesleg nem éppen a legalkalmasabb lelkiállapot egy első napos pápa számára, de ott és akkor ez nagyon is szükséges volt számára, hogy elvállalja a megtisztelő feladatot. Más körülmények között és más testi, lelki állapotban alighanem inkább megfutamodott volna.
Annyira szent ember volt, hogy megbocsátott ellenfeleinek és elkezdte uralkodását. Ez persze nem tartott sokáig, olyannyira, hogy még meg sem koronázták ünnepélyesen, amikor a Frangipanik által idejében riasztott V. Henrik császár bevonult hadaival Rómába. Azért jött, hogy az ő engedélye nélkül választott pápát elűzze. Ez sikerült is és Gelasiusnak éppen csak, hogy sikerült kicsúsznia üldözői kezéből. Kalandokkal és elmondhatatlan veszélyekkel teli menekülés után egy városban talált menedéket.
Rómában ezenközben a császár ellenpápát nevezett ki. Az illető spanyol papot és diplomatát közönségesen csak Szamár Móricnak hívták, ami arra enged következtetni, hogy nem lehetett valami nagyon okos ember. Mégis a császár segítségével három évig tartotta magát Közben persze Gelasius a biztonságos távolból kiátkozta őt is, a császárt is, és minden melléjük szegődőt. Ez valahogy nem rázta meg a rómaiakat és továbbra is kitartottak az ellenpápa mellett. Ezért aztán Gelasius, amikor visszajött, először csak zarándoknak öltözve magányosan, esélyeit latolgatva kóborolt az utcákon. Pechjére felismerték és a csőcselék megagyalta. Elmenekült, de még mindig nem adta fel, a város környékén bujkált. Néhány nappal később pedig a Frangipanipribékek találtak rá, ők is ellátták a baját, de az ő karmaikból is sikerült kiszabadulnia. Nem sokkal később a mezőn dolgozó asszonyok leltek a szalmakazalban rejtőzött és már csaknem éhen halt pápára. Segítettek rajta, majd elindult északra, háta mögött hagyva a hálátlan Rómát.
Végig gyalogolt Itálián, eljutott Bécsbe, majd Franciaország felé vette az irányt és a több szempontból is híres, új eszmei irányt mutató clunyi kolostorba érve, megpihent. Egy évvel és öt nappal azt követően, hogy Rómában pápává választották, nagyon örült, hogy egy darócruhában, a kolostor padlóján végezheti. Ott lehelte ki a lelkét II. Gelasius pápa.
Ismerünk egynapos pápát is!
Amikor 1124-ben II. Celesztint megválasztották (ma ő a hivatalos listákon ellenpápaként szerepel), ő huszonnégy órán belül le is mondott tisztségéről. Ugyanis előzőleg a Frangipanik emberei felkeresték és egyértelműen közölték vele mi lesz a sorsa, ha ellenkezik, és azon melegében ráparancsoltak a bíborosokra, hogy kit is kell megválasztaniuk, ha élni akarnak... Celesztint szabályosan választották meg, de még nem került sor felszentelésére, így hát nem is tartják pápának. Végül is mindegy, mert ha-marosan úgyis meghalt, talán éppen a Frangipanikkal folytatott vitatkozás hevében szerzett sérüléseitől...
Persze azokban években, napirenden volt, hogy tíz-húsz bíboros itt vagy ott összegyűlt és vagy a saját feje szerint, vagy valamelyik nagyúr - király?, császár? - utasításra pápát választott. Ekkoriban ez gyakorta megesett. A skízmák, vagyis az egyházszakadások már olyan gyorsan követték egymást, hogy a leginkább beavatottak is elveszítették a fonalat. Gyakran még azt sem tudták, hány pápa is tisztelendő egyszerre? És melyiket kik választották, kinek az utasítására? No és közülük ki lehet vajon az igazi...?
Fogas kérdések voltak ezek akkortájt. Normannok, németek, frankok, longobárdok hol egymással, hol egymás ellen neveztek ki, emeltek fel pápákat. Így aztán nem csoda, hogy gyakorlatilag ugyanazon a napon is egynél több pápát választottak. Például II. Ince 1130. február 14-én ült pápai trónra. És II. Analdét vajon mikor...? Igen, nyert a kedves olvasó: ő szintén 1130. február 14-én ... Csakhogy az egyiket az egyik, a másikat egy másik római templomban összeült bíborosok választották meg. Ma már könnyű azt mondanunk, hogy X volt az igazi, és Y az ellenpápa, de ezt akkor senki sem tudhatta bizonyosan. Még elképzelni is nehéz a sokszor évekig tartó zűrzavaros helyzetet és mindazon dolgokat, amelyek ebből eredtek. Mert hiszen a pápák püspököket szenteltek fel, egyházmegyéket osztottak híveiknek, jó pénzért számos tisztséget eladtak, irányelveket adtak ki, tilalmakat hirdettek meg, szerzetesrendeket hoztak létre stb. Vagyis egy-egy ilyen pápaválasztás után évekig minden rendben ment, egészen addig, míg az utólag ellenpápának minősített vezetővel nem végeztek, és jött a következő - bizakodva, hogy ő már legális pápa -, aki természetesen visszavonta az ellenpápa összes rendeletét. Minden tettét meg nem történtté nyilvánították, minden adományát semmisnek tekintették. Még azok a papok is elvesztették hivatásukat, akiket egy ilyen pápa által kinevezett püspök szentelt pappá ...!

Már az is csoda, hogy az egyház ezt túlélte, és nem is egy alkalommal...!
Azon is fennakadtak egyesek, hogy a másodiknak megválasztott és sokáig igazinak hitt (később ellenpápának nyilvánított) Pietro Leoni, vagyis II. Anaklét igazából egy zsidó ükunokája volt, de természetesen nagyon is keresztény ember. Ez azonban nem akadályozta meg ellenfeleit, sőt olykor vitapartnereit sem abban, hogy a pápát „gettóból jöttnek" csúfolják. Többen azért álltak a másik pápa mellé, mert nem akarták szolgálni a „zsidó pápát". Anaklét hívei elüldözték Incét, aki előbb külföldön, majd inkább Pisában tartózkodott és ott igyekezett uralkodni. Anaklété lett Róma, aki erős normann „hátszéllel" maradt a vatikáni trónon. Persze róla is köztudott volt, hogy a húgával és más nőrokonaival szokott hálni, sőt eleve a pápai lakosztályba is egy, minden tekintetben őt szolgáló ismert prostituálttal költözött be. Az sem volt különösebb titok, hogy olykor fiatal, csinos apácákat rendelt be a lakosztályba „szolgálattételre", majd megerőszakolta őket.
Alig egyéves uralkodás után, 1144 márciusában meglehetősen különös, de mindenképpen erőszakos módon fejezte be életét az addigi pápa, II. Lucius. Ehhez tudnunk kell, hogy Rómában már régóta egyre erősebbé vált a követelés, hogy a város állítsa vissza az egykori fényes köztársaságot. Ez olykor időszabosan meg is valósult. Lucius idején is köztársaság volt Rómában, amit sem a világi, sem az egyházi hatóságok nem ismertek el. Haladó vonása volt ennek a félig nemesi, félig-meddig polgári köztársaságnak, hogy az egyházi befolyás csökkentését követelte. A köztársaság vezetői azt akarták elérni, hogy a papok és általában az egyház csak és kizárólag lelki ügyekkel foglalkozzon.
Nem tetszett ez persze a vallásos köröknek, s még a köztársaság egyházi átok alá vétele is szóba került. Amikor aztán kitört az ellenségeskedés, utcai harcokba torkollott, amelyekben maga a pápa is részt vett. Egy alkalommal ő is harcba szállt a Capitoliumot megszálló tömeg ellen, de ez nem volt jó ötlet. Mert abban az „ütközetben" kővel dobták meg és sérüléseibe rövidesen belehalt.
II. Celesztin nem ellenpápa volt, a mai hivatalos névjegyzékben csupa szépet és jót találunk róla. Valami oka azonban mégis csak lehetett, hogy a korabeli források őt valóságos szörnyszülöttnek tartották. Brutális, kegyetlen, szadista állatként ábrázolják, aki feltalálóként a tüzes trón szellemi atyja. Egy ellene szegülő grófot a pápai pribékekkel lefogatott és izzó vastrónusra ültette, fejére izzó koronát húzatott. A szerencsétlen főúr természetesen nem élte túl „megkoronázását".
Nem sokkal később angol pápa került Szent Péter örökébe. Az egyetlen angol pápa, azaz IV. Hadrianus előélete is valóságos kalandregény. Tizenévesen koldusként kezdte, majd egy rendbe belépve komoly karriert futott be, végül idős korára pápának választották. Mire idáig jutott, a római népnek is elege lett a klérusból és a pápákból. A papok nemcsak feslett életmódjukkal és szembeszökő gazdagságukkal tüntettek, de fékezték az Örök Város köztársasági törekvéseit is. Így aztán az újonnan megválasztott Hadrianus pápát a dühös tömeg be sem engedte a Lateráni-palotába. Őszentsége kénytelen volt a bazilika mellett egy szerény kis lakásban tengődni. Feljegyezték, hogy ez nem tetszett neki, hiszen ennyire szó szerint azért nem akarta követni jézus szegénységét.
Aztán mikor egy szép napon leszólták az utcán egyik kardinálisát, ez remek ürügyet szolgáltatott Hadrianusnak arra, hogy tiszteletre tanítsa a lázadozó városi népet. Egyházi átokkal sújtotta Rómát, vagyis attól kezdve elhallgattak a harangok, a papok nem miséztek, nem áldoztak, nem gyóntattak, senkit sem oldoztak fel bűneik alól. Nem kereszteltek és nem temettek, vagyis teljes egyházi „szolgáltatási sztrájk" vette kezdetét. Ám a rómaiakat ez nem nagyon izgatta, legalábbis eleinte. Később azonban kényszerítették a város szintén lázadó szenátorait, menjenek el a pápához és könyörögjenek neki. Hadrianus engedett, de azzal a feltétellel, hogy adják ki neki a legfőbb lázadót, akit kivégeztetett. Mindenesetre jó és hatásos színre lépéssel mutatkozott be.
Utódja is hasonló eszközökkel élt. A történelembe III. Sándor huszonkét éves uralkodása harcokkal és véres gyilkosságokkal írta be magát. Már a megválasztása napján is vér folyt a Szent Péter-bazilikában. Egymásnak estek a vitázó felek és a fegyverek is előkerültek. Ráadásul nem is egy ellenpápa jelent meg a porondon, bár Sándor remek uralkodó volt. Személyében az első igazi jogász és reformer ült a trónon, mégsem volt könnyű dolga. Végül Róma népének kivételével mindenki elfogadta őt. A pápa így uralkodása hosszabb részeit vidéki városokban töltötte. Még temetését is zavargások kísérték az Örök Városban.
Tulajdonképpen több szempontból is a XIII. század tekinthető a középkor csúcspontjának. A pápák hatalma az előző századokhoz képest magasra hágott. Szinte minden európai országban uralkodó vallássá lett a kereszténység, még ott is, ahol nemrég a „barbárok" terpeszkedtek. A régi ellenfél, az úgynevezett Német-római Császárság viszont erejét vesztette és egyre kisebb súllyal szerepelt a földrész politikai életében.
Ugyanakkor ez volt a korszak, amikor a demokratikus eszmék ismét összecsaptak a monarchiákkal. Jelentős szabadságharcok zajlottak, amelyek során az egyház természetesen a szabadság eszménye ellen foglalt állást. Hiszen az egymást követő pápák maguk is elsősorban uralkodók voltak. Így nem csodálható, hogy a pápák az államok, a királyok, a császárok, a központi hatalmak mellett tették le a garast, mivel azonos állameszményt képviseltek. Sőt, természetellenesnek tartották a köztársasági törekvéseket. Aki lent van, örüljön, hogy él, és ne követeljen magának ennél többet.
Ennek ellenére Itália a polgári szabadságjogok fészke (tűzfészke) volt akkoriban. Minden közösség, kis- és nagyváros parázs politikai viták színtere, és a szabadságjogokért küzdő emberekben egyre fogy a hatalmasokkal szembeni türelem. A nép az ókori szabadságot, a köztársaságot tartotta mintának, és ezt az államformát szerették volna ismét viszontlátni. Róma idővel a mozgalom központja lett. A város lakói ugyan engedik a pápáknak, hogy uralják a világot (vagy legalábbis, hogy azt képzeljék), de a Tiberis partján jogaikat nem ismerik el.
Akkoriban korszakos jelentőségű volt III. Ince pápa regnálása. Sokan elismerték képességeit és azt, hogy uralkodásra termett bölcs diplomata. Ő már-már csaknem elérte azt, amire a pápák mindig is vágytak, vagyis az összes nyugat-európai keresztény uralkodó úgymond vallási elöljárójának tisztjét. Az ő idejében kezdett valóra válni az egyetemes pápaság eszméje. Érdekes, hogy bár még az egyházi források is kivételes képességű embernek és a legnagyobb pápák egyikének tartják, ámde szentté sohasem avatták Vajon miért? Hiszen nála sokkal rosszabbak lettek, lehettek szentek.
Nem véletlenül nyerte el a „második államalapító" címet. Bár a módszereiről kevés szó esik, tudjuk, hogy ha úgy látta jónak egyik-másik szomszédjának földjét elkobozta és a pápai birtokhoz csatolta. „Aki rendet rak, bepiszkolja a kezét", szokta mondogatni Ince. Pápaságának tizennyolc éve alatt sikerült rendet tennie Rómában is, a vetélkedő arisztokrata családok között is békét teremtett. Ugyanakkor folyamatosan felhívta az uralkodók figyelmét arra, hogy ők is a pápa alattvalói, és Rómának engedelmességgel tartoznak.
Tény, hogy Ince kihasznált minden alkalmat, még a háborúkat, esetleges orgyilkosságokat is, hogy mindig az egyház mellett állókat segítse hatalomba. Ezen felül betegesen szerette a drágaköveket és mindenre kapható volt, hogy ilyen szépségekkel gyarapíthassa csodás gyűjteményét.
Nem sokkal később egyik utódja, IX. Gergely még nála is harciasabban képviselte a pápák teljhatalomeszméjét Frigyes német császárral hosszú éveken át folytatta később háborúvá fajuló vitájukat Az egyházi és a világi hatalom - mindkettő természetesen Isten nevében - hadba szállt egymás ellen és komoly csatákban ontották a keresztények vérét... Mindketten bőségesen követtek el árulásokat, aljas cseleket, bármit, hogy árthassanak a másiknak. A világ döbbenten figyelte, mi történik. Amikor például a pápa nem hallgatta meg Frigyes békeajánlatát, a császár előbb elvette tőle Szicíliát, aztán seregével benyomult a pápai államba. Szorult helyzetében jutott csak Gergely eszébe, hogy van itt valahol egy régi ajánlat, amelyet most már tanácsos lenne elolvasni, mit is javasol a császár?
Mondhatni természetes, hogy Gergelyt a köztársasági érzelmű rómaiak elkergették a városukból, így hivatalát Perugiába tette át. Ám az Örök Várost sújtó nagy természeti csapás - egy hurrikán árvízzel tetézve - megmutatta a rómaiaknak, hogy vissza kell hívniuk a pápát. Ami meg is történt, de mivel hamarosan eretnekeket kezdett égetni a város terein, a nép ismét szelíden eltanácsolta őt Rómából. Ettől kezdve még több mint tíz évig ment ez a játék, a pápa visszajött, aztán megint elromlott a viszony, fellázadtak, menekülnie kellett, egy idő után megenyhültek iránta, szép dolgokat ígért, visszaengedték, hogy aztán ismét elzavarják. Ne feledjük, addigra minden itáliai városnak önkormányzata és bizonyos fokú önállósága volt akkor is, ha arisztokraták, királyok, fejedelmek uralták - egyedül csak Róma népét fosztották meg ettől, mivel városuk a pápa tulajdonának számított.

A pápa 1239-ben éppen visszaszerezte Rómát, de csak a szövetséges császár hadainak segítségével. Ekkor meg attól kezdett félni, hogy Frigyes ráteszi a kezét a városra, hát miután a baráti seregek elvonultak, gyorsan kitagadta az egyházból a császárt.
Válaszul Frigyes felbőszülten utasítást adott katonáinak, fogjanak le minden főpapot, és ha lehet, kapják el a pápát is! De Gergely kibújt a csapdából, nem sikerült őt elfogni. Mindketten roppant csúnyán beszéltek egymásról, és véleményüket írásban is terjesztették. Végül a császár volt az okosabb, aki engedett. De mire kibékültek volna, a pápa őfelsége közreműködése nélkül is meghalt.
Ez azon a nyáron történt, amikor Magyarországot és egész Kelet-Európát feldúlták a tatárok. A jelek szerint Nyugaton ezzel sem foglalkozott senki, Batu kán és hordái távoli veszélyt jelentettek csupán. Rómában pedig új pápát kellett választani.

Közjáték: a konklávé

Szakítsuk meg egy kis időre a pápák és tetteik sorát. Ejtsünk pár szót arról, hogyan is zajlottak le a pápaválasztások? A konklávé intézménye egy-egy pápaválasztás idején - még manapság is - a közfigyelem központjába kerül. Mi most csak néhány, ehhez az intézményhez kapcsolódó nevezetesebb, történelmi szokást és eseményt idézünk és mutatunk be.
A conclave latin szó, azt jelenti, „kulccsal", kulcs alatt. Egy időben ugyanis szokássá vált, hogy a bíborosok, vagyis az erre kijelölt és felemelt püspökök jobbára maguk közül választják ki a pápát. Nyilván nem ok nélkül jutottak oda egy idő után, hogy jobb, ha az ilyesmit a bíborosok a maguk zárt körében végzik, minden külső befolyástól mentesen. Ezért vagy maguk a bíborosok zárkóztak be, vagy a mielőbbi eredményt türelmetlenül váró világi hatóságok zárták be őket kolostorba, palotába, vagy várba.
Így volt ez a tizenharmadik század közepén is, ahol történetünket félbeszakítottuk. Róma vezére, Orsin főkapitány és szenátor, valamint számos úr megelégelve az előző pápa állandó háborúit és félve attól, hogy ha sokáig üresen marad a pápai trón, akkor ellenséges seregek támadják meg a várost, úgy gondolták jobb, ha mihamarabb megválasszák az új pápát. Ám az is tudnivaló volt, hogy mivel a bíborosok között igen nagyok az ellentétek, így egyhamar nem várható eredmény.
Nos, Orsini úgy gondolta, valamiképpen mégis gyorsítani kellene ezt a folyamatot. Ő volt az első tehát, aki kulcsra zárta azt a tíz bíborost, aki pechjére akkor éppen Rómában tartózkodott. Közölte velük: addig innen ki nem jönnek, míg meg nem választották a pápát. Az sem volt persze véletlen, hogy egy olyan, a korábbi harcokban sérült, gyakorlatilag romos palotába záratta őket, ahol semmilyen kényelemre nem számíthattak. Mivel ráadásul csak romlott élelmiszert kaptak -,,Orsin penészes kenyere" világmárka volt akkortájt -, hát nem csoda, hogy a bíborosok száma hamarosan kilencre csökkent, egy ugyanis belehalt a konklávéba. Ám a maradék bíborosok így is két hónapig (!) vitatkoztak és senki sem engedett a huszonnyolcból. De amikor már csak férges kenyeret és romlott vizet kaptak kintről, valóban döntésre kényszerültek. Ráadásul a halottat sem akarták elvina az őrzésükre kirendelt katonák, így az majdhogynem oszlásnak indult a jelenlétükben. Ahányszor eső esett, az a csatornából szennyvizet sodort be. Csoda, hogy élve megúszták a sajátos választást. Végül megtörtek és 1241. október 25-én kijelölték maguk közül az egyiket, akit „egyhangúlag" pápának nyilvánítottak.
Akinek van érzéke a fekete humor iránt, az most jót nevethet: az új pápa tizenhat napos uralkodása után elhunyt! Ugyanis annyira megviselte a romok között kenyéren és vízen töltött két hónap, hogy elvitte őt a halál. A maradék nyolc bíboros éppen azért választotta a nagyon öreg és beteges férfit, hogy kiszabaduljon fogságából. Aztán amint beiktatták IV. Celesztint, a rosszat sejtő bíborosok hanyatt-homlok sietve eltávoztak a városból... Így aztán a következő pápaválasztásra várni kellett egy darabig.
Kicsit előre szaladva az időben, íme még néhány mazsola a konklávék történetéből.
Nem sokkal később egy másik konklávét a viterbói bíbornoki palotában tartottak. Itt még külön hálóhelyük sem volt az uraknak, a mennyezeti gerendákhoz szögelt lepedők választották el egymástól a „szobáikat". Rájuk zárták az ajtókat és újfent közölték velük: addig innen ki nem léphetnek, míg nem választják meg az új pápát. Sürgető tényezőként csak kenyeret és bort kaptak, semmilyen más étek nem juthatott be a falak közé. Amikor pedig ennek ellenére sem született gyors döntés, a bort megvonták tőlük, és vízzel helyettesítették. És amikor ez sem segített, világi parancsra elbontották a palota mennyezetét és fedelét. Így nappal a forró meleg, éjjel a hideg hatott rájuk „sürgetően"...
A bíborosok sem voltak restek és ők meg bosszúból kiközösítették a helyszínül szolgáló város, Viterbo lakosságát. Azok csak nevettek, ők bizony kibírják imák, misék, gyónás, keresztelők nélkül is, de a bíbornokok mind odavesznek, ha nem sietnek.
Nos, nem siettek. Három évig szavazgattak és tárgyalgattak maguk között, mígnem sikerült megegyezniük az új pápa személyében!
Hogy még erősebb legyen bosszújuk, olyan embert választottak, aki nemhogy nem volt ott közöttük, de akkor éppen nem is tartózkodott Európában. A majdani X. Gergelyre szavaztak, aki akkor a Szentföldön, mint keresztes lovag és pap vitézkedett. Már csak röpke hét hónap kellett, hogy az urat értesítsék az örömteli eseményről, és ő hazahajózzon. Sok viszontagság után érkezett meg Itáliába és sietett Rómába.
Néha még ennél is jobban tetten érhető, hogy az akaratuk ellenére bezárt bíborosok (akkor még nem szokták meg, hogy a konklávé az eleve ilyen intézmény) bosszúból a leglehetetlenebb személyeket javasolták pápának. Így például IV. Miklós elhunyta után ismét két évig (!) tanácskoztak, majd nem valamely teológust, nagy egyházatyát, diplomatát vagy más, egyházi körökben közismert főpapot választottak ki maguk közül, hanem egy, a vad hegyek között élő remetét...
Olyasmiről is tudunk, amikor éppen a bíborosok bezártságát használták fel saját céljaikra a megválasztandó pápák vagy azok kortesei. Hiszen pontosan az elzártság miatt nem szivároghatott ki, miben is mesterkednek, milyen eszközökkel törnek a trónra. Amikor pedig a bíborosok elszéledtek, a megválasztott pápa ellen már senki sem lázadhatott fel. Amikor Rodrigó Borgia jelölése került terítékre, ő és emberei nyíltan megkérdezték a bíborosokat: ki mit kér cserébe a szavazatáért? És birtokokat, várakat, százezres összegeket és nagy hivatalokat ígértek egy-egy voksért.
Később aztán szokássá vált és minden választás alkalmával elrendelték a konklávét. Ezzel egyben azt is biztosítani szerették volna, hogy a választó bíborosokat semmilyen külső hatás ne zavarja. Mint a fenti példákból láttuk, a külvilág azért ilyenkor is gyakorolhatott hatást, nem is szólva a belső aknamunkáról. Például 1559 szeptemberében valakik kiszedtek néhány téglát a bíborosokat a világtól elzáró falból, így a négy hónapos elzártság alatt elég sok hír bejutott, de gondolom, kifelé is ment bőven. Pár évvel később, 1565-ben már erre sem volt szükség. Ekkor már csak pár hétig tartott a szavazás, valamint a belső torzsalkodás, alkudozás.
Az is megesett, hogy egyik-másik résztvevő szándékosan becsapta bíborostársait. Mivel egyre elterjedtebbé vált a szokás - ami a későbbi századokban állandósult -, hogy a résztvevők önmaguk közül választanak pápát és azt ott helyben mindjárt ki is hirdetik, akadtak ravasz egyének, akik ezt kihasználták. Érdekesen alakult például V. Sixtus megválasztása, amelyet az a fortély előzött meg, hogy ő, vagyis a később megválasztott bíboros... mankókkal, sántikálva vonult be a konklávéra. Roppant betegnek tettette magát, mint aki már alig él. Ezzel elérte a célját: hiszen a bíborosok nem tudtak dönteni a két legerősebb jelölt között, akik közel egyforma számú szavazatot kaptak. Végül, hogy ne húzzák tovább az időt, hát kiválasztották azt a társukat, akiről messzire lerítt, hogy már nem húzza sokáig. Ha pedig hamarosan meghal, akkor majd folytatják a huzakodást a két erős jelölt között. A nevető harmadik Sixtus lett, aki megválasztása után látványosan eldobta mankóit, visszatért életkedve és egészsége. A társai akkor jöttek rá a cselre, de már késő volt, a választás megtörtént. Sixtus ugyan állítólag még papolt valamit arról, hogy a jó hírre csodálatosan meggyógyult, de ezt aligha hitte el bárki is.
Nem sokkal később ismét pápát kellett választania a bíborosok gyülekezetének. E konklávén két hónapig ültek a főpapok, kintről pedig Fülöp spanyol király követe gyakorolt nyomást rájuk. Bejuttatott listája hét nevet tartalmazott. Üzenete pedig egyszerű volt: ezek közül kell választani, mert ha nem, akkor nagy bajba kerülnek az urak. A bíborosok védekezésképpen ismét egy nagyon beteg (ezúttal valóban beteg) embert választottak, aki novemberben pápa lett, de karácsony után már el is hunyt. A tizenhetedik század elején azért már sokkal több bíboros volt. Az 1605-ös első konklávén 62 bíboros vett részt. Itt már nyilván jobban megoszlottak az érdekek is. Ekkor azon háborodtak fel néhányan, hogy olyan jelöltek is kaptak szavazatot, akik még nem voltak... húszévesek sem! Ugyanis hála az előző pápáknak, bizony nemegyszer gyerekeket neveztek ki bíborosoknak, érseknek, kardinálisnak, holott a kánonjog (egyházi jog) alapján húszévesnél fiatalabb ember nem választható meg pápának. Bár tudunk olyan esetről, amikor ez is megtörtént... Történtek egyéb fura dolgok is. Az 1623-as konklávéra érkező bíborosok többsége a Rómában akkoriban még gyakori maláriában szenvedett. Ráadásul forró nyár volt, az idő és a betegség sürgette a bíborosokat. De mire döntöttek volna, közülük nyolcat el is vitt a kór. A zárt termekből szinte naponta vittek ki egy-egy halottat, a többiek pedig tovább alkudoztak. Végül az győzött, aki a legegészségesebb, legerősebb volt közöttük és így a betegség nem hatott rá.
Még később alakult ki az a szokás, hogy a sikeres választást követően fehér vagy fekete füstöt bocsátottak ki a megfelelő vatikáni építményből, ahová élelmiszert is eleget vittek be, majd az egyetlen bejáratot a szó szoros értelmében befalazták. Amint megjelent a fehér füst, ami örömteli pozitív eredményt jelzett, a falat kibontották. Addigra odabent a megválasztott bíborost beöltöztették a készenlétben álló (háromféle méretű: kicsi, közepes és nagy) ornátusba, majd egy erkélyre kilépve közölték Róma népével és a világgal („urbi et orbi"), hogy „habemus papam", vagyis „van pápánk".



Középkori játékok -  IV. Kelemen - VIII. Ince (1265-1492)

A tizenharmadik századi pápák és a kortárs uralkodók egyike-másika között időnként valóságos háború bontakozott ki. Ebben minden megesett: a nyelt csatáktól kezdve addig, hogy flottákat és szárazföldi seregeket küldtek egymás ellen, vagy hogy több száz fős „különleges alakulattal" akarták elraboltatni egyik-másik pápát, hogy azok ne csak Rómából, de még Itáliából is eltűnjenek, és idegen királyok messzi földjén keressenek maguknak menedéket, de ha lehet, inkább még ott se. Kiátkoztak császárt, királyt, sőt egész országokat. Volt pápa, aki az egyik nagy keresztény császár ellen hirdetett keresztes hadjáratot, amely nemzedékeken át tartott, és a csatabárdot kiásók már - sem a pápa, sem a császár - nem voltak az élők között, amikor utódaik még mindig háborúztak.
Akadtak királyok, akik nem engedték be országukba a pápákat, miközben a pápák viszont kiterjesztették az inkvizíció hatalmát szerte Európában. Kezdetét vette a rémület korszaka, amely miatt később - nem minden alap nélkül - nevezték ezt az időszakot „sötét középkornak".
Egy francia lovag és királyi jogász felesége nem is sejtette, hogy a majdani pápával osztja meg ágyát. A hölgy halála után az özvegy férfi érdeklődése a vallás és az egyház felé fordult, pap, majd püspök lett, később bíboros és 1265-ben pápává választották IV. Kelemen néven.
Nem sok öröme telt benne (sem) a hívőknek. Rómát nem látta, harcolt császárokkal, és az emberek nem kedvelték. Talán nem ok nélkül, de maga a nagy művész, Lucas Cranach egyik metszete is hóhérnak ábrázolta, amint pallosával lesújt áldozatára. A képen ábrázolt személy történetesen egy francia herceg volt, akinek életét IV. Kelemen megmenthette volna, kiszedve őt Anjou Károly nápolyi-sziciliai király karmaiból. Bizony, mint e történetből is kiderül, a hetvenéves pápa nem az emberszeretetéről volt híres. Hagyta elveszni a herceget, ahogyan egyébként hagyott meghalni más tízezreket is a pápai állam vélt, vagy valós érdekei nevében.
Az ő halálát követte a leghosszabb, már említett csaknem hároméves konkláve. Végül is X. Gergely került trónra, akit ez az esemény annyira boldoggá tett (később maga az egyház is boldoggá avatta őt, de persze az már egy másik történet), hogy az általa kezdeményezett zsinaton attól kezdve kötelezővé tette a konklávék intézményét. A három évet azonban ő is kicsit hosszúnak tarthatta, legalábbis az általa kihirdetett rendelet erről tanúskodik. Gergely törvénye értelmében a pápaválasztókat tökéletesen el kell szigetelni a külvilág híreitől és hatásaitól. Az első három napon át egy nyaláson kaphatnak napi háromszor étket, de a harmadik napot követően - ha még mindig nincs eredmény - már csak napi egyszeri étkezést kell biztosítani a „lustálkodó" bíborosoknak... A nyolcadik naptól kezdve pedig már csak kenyeret és vizet kaphattak, és ettől kezdve a bíborosok jövedelmét Róma elkobozta azokra a napokra,, amit odabent töltöttek még ezután is. Mindez nyilván igen ösztönözte a résztvevőket a gyors döntésre.
A legidősebb emberek sem emlékeztek már arra, hogy valaha is becsületes ember ült volna a pápai trónon, hát végre elmondhatták: elődeihez képest Gergely valóságos szent férfiú volt, sok jó törekvéssel és szándékkal, amelyek közül néhányat meg is tudott valósítani. Mindenki sajnálta, hogy csak öt évig uralkodhatott, mielőtt a halál elragadta földi világunkból.
Eltávozása után rögvest kiderült, hogy nagyon okos rendszabályokat hozott a konklávéval kapcsolatban: mert bezzeg az ő utódját már egyetlen nap alatt megválasztották!
Egyik utódja, bizonyos XXI. János (aki nem tudni, miért választotta ezt a számot, hiszen előtte senki - sem pápa, sem ellenpápa nem - viselte a XX. János nevet) a „szokásosnál" is furcsábban vesztette életét. A testi épségét féltő pápa Viterbóban székelt, mivel Rómában alaposan fenték rá a fogukat a polgárok. A látszólag biztonságot nyújtó távolság azonban nem kímélte meg őt a tragikus haláltól. Egy napon - 1277. május 20-án - a fogadótermének leomló mennyezete temette maga alá.
Egy másik pápa, nevezetesen IV. Márton, annyira jellegzetes franciabarát politikát folytatott (nota bene a Magyarországon is ól ismert Anjou uralkodócsalád nyomására), hogy be sem juthatott Rómába, a polgárok egyszerűen becsukták előtte a város kapuit. A szicíliai elégedetlenek pedig 1282-ben megrendezték a róluk elnevezett vecsernyét, mi több, felajánlották országuk koronáját a pápának! E komoly ajánlatot el kellett volna fogadnia, ám akkor elveszíti pártfogóját, a francia Anjou királyt. Hát Márton pápa inkább kiátkozta az egyébként hithű keresztény lázadókat. Márton elvakultan franciapárti lévén nem látta, nem akarta látni a dolgok tényleges okát. Amikor aztán keresztes hadjáratot hirdetett Szicília visszafoglalására, már senki sem vette őt komolyan. Már maga a vatikáni kúria, az államügyeket intéző legfőbb tanács is nyilvánosan gúnyolta tehetségtelenségét.
Javaslom, ugorjunk most egyet az időben, és ne is álljunk meg az úgynevezett „Celesztin-manőverig". Az új pápa megválasztása, annak élete, majd pápasága fordulatokban annyira gazdag, mintha hőse valamely színes kalandregényből lépett volna elénk. A konkláve akkor már két éve (!) tartott, de az összegyűlt tízegynéhány bíboros még mindig nem tudott megegyezni. Annyiféle uralkodói, római patríciusi és egyéb politikaí érdek feszült egymásnak, hogy hiába teltek a napok és a hetek. A bíborosok sajátos bosszút eszeltek ki hát megbízóik és a nagy reményekkel várakozó hatalmasok ellen. Hírét vették, hogy él valahol az itáliai hegyekben egy öreg remete, nagyon szent ember, és őt választották, nevezték ki pápának.
Pietro del Morrone mint parasztember tizenegyedik gyermeke került kolostorba, de mivel kedvelte az egyedüllétet, hát remeteközösségeket szervezett, majd élükre állt, végül pedig teljesen egyedül élt a hegyek között. Közösségének egyházi rend kereteit adta és hogy ennek szabályait a pápával is megerősíttesse, gyalog ment Itáliából a franciaországi Lyonba az akkori pápa székhelyére. Már csak erre való tekintettel is megkapta az engedélyt. Élete vége felé - nyolcvanon túl! - egy hegyi barlangban élt teljesen magányában. Nos, őt választották meg pápának.
Érte mentek, ami már önmagában nem volt egyszerű feladat. Alig találtak rá, valóságos expedíciót kellett indítani a vad, lakatlan hegyekbe. Ha nem segítenek a környékbeli kecskepásztorok, sohasem bukkannak rá, olyan rejtőzködő életmódot folytatott. Az aggastyánt ezután nagy nehezen meggyőzték, és a városba hozták. És lám, bármilyen furcsa, de a nagy hatalmú Anjou Károly király sem ellenezte a választást. Ugyanis ő már tudta, hogy a világtól addig elzártan élő, semmihez sem értő öregembert majd szépen irányíthatja, és e reményében nem is csalatkozott. A remetét V. Celesztin néven beiktatták és csakugyan az Anjou-ház bábjává vált. Hisz fogalma sem volt arról, mi miért, és hogyan történik a világban...
Bábsága abból a körülményből is kiderült, hogy engedte magát rábeszélni és Róma helyett az Anjouk fővárosába, Nápolyba helyezte át székhelyét. Az általa kinevezett kardinálisok és környezetében mindenki kivétel nélkül francia, egyben Anjou-barát volt. A szerencsétlen remete, aki még latinul sem tudott jól, teljesen elveszettnek érezhette magát a számára oly idegen világban. És valóban elveszett. Hisz senkinek sem tudott nemet mondani, mindenkiben a jót kereste, mi több, meg is találta. Számára mindenki jó ember volt és minden kérést teljesített. Ez lett a veszte.
Pár hónapig bírta csak cérnával, aztán megkérdezte egyik bíborosát: lemondhat-e? A ravasz bíboros azt felelte, hogy erre már volt példa a pápák között. Ez pedig hazugság volt, de a remete ezt nem tudta. Hát bejelentette, hogy lemond és elvonul a külvilágtól. Hogy, hogy nem, a lemondást elfogadták és az új pápa véletlenül éppen az a bíboros lett, aki a jó tanácsot adta neki... Ám az új pápa nem merte szem elől téveszteni Celesztint, hisz maga tudta a legjobban: ha mégis meggondolná magát, visszajöhet, és ismét jogot formálhat a trónra (akkor már az ő trónjára...!), mert a Vatikán nem ismeri a lemondás fogalmát. Ezért a remetét még másfél éven át megpróbálta figyeltetni embereivel.
Az ügynökök azonban nem végeztek valami jó munkát a bíboros - illetve most már VIII. Bonifác néven törvényes pápa! - számára, mert az öreg, ki tudja, mi módon (ez máig nem derült ki), veszélyt érezve elszökött és bevette magát a hegyek közé. Hol itt, hol ott vélték őt látni egy öszvér hátán. Átment az egész félszigeten, majd az északi partoknál szerzett egy csónakot, hogy átevezzen Dalmáciába (!), ami már az akkori időkben sem számított kis
teljesítménynek egy nyolcvanon felüli idős embertől. De a vihar visszavetette az önként lemondott Celesztint a partra és az új pápa őt követő, nyomában loholó emberei végre elkapták.
A tudatlan öreg még akkor is azt hitte, hogy csak biztonságos helyre viszik, ahol nem érheti baj, amikor egy pápai várbörtön cellájában kötött ki. De még itt is veszélyt jelentett a szerencsétlen aggastyán, míg csak élt. Nos, nem sokáig tartott a dolog. Két év sem telt el azóta, hogy a pápai követek elcsalták őt a remeteségből, a kedvenc kis barlangjából és az öreg remete, expápa már halott volt. A nép, amely kedvelte őt, lázadásban tört ki, a hívei törtek zúztak, és Bonifácot gyilkossággal vádolták. Hol azt mondták, megfojtatta a szent öreget, hol meg azt, hogy egy szöget veretett a koponyájába, és abba pusztult bele. A hivatalos forrásokban - ahol mindennek ellenére „normális", törvényes pápának ismerik el a remetét - azt olvashatjuk, hogy Celesztin halálát „vérmérgezés" okozta... Hogy mi mérgezte meg őt vagy a vérét, arról pedig nem esik szó.
Az utód, VIII. Bonifác hibát hibára halmozott. Azt kell mondani, ritka az olyan pápa, aki annyi diplomáciai és egyéb baklövést követett volna el, mint ő. Az ő uralkodása lezárta a pápaság feltétlen tekintélyének korszakát. Ezzel együtt elröppent az az álom is, hogy a pápák afféle felettesei lennének a világi uralkodóknak, vagyis szinte a világ urainak képzelhetnék magukat.
Bonifác számos ballépése óriási zűrzavart teremtett akkoriban az egész világon, az Atlanti-óceántól Magyarországig, Északtól Délig. A pápai állam ellen lázadókat megsemmisítette. Egész olasz városokat pusztított el a föld színéről csak azért, mert azok vele szembenálló főurak birtokai voltak, ilyenkor az ottani templomokat sem kímélte...
A legnagyobb ostobaságai közé sorolható, hogy egyik püspöke letartóztatása miatt összetűzött a francia királlyal. Róma egyházi kiközösítéssel fenyegetőzött, Szép Fülöp francia király pedig leválasztotta országát és egyházát a pápai hatalomról. Ez már hatalmas veszteség lett volna, hiszen Franciaország volt az egyház leghűségesebb (és leggazdagabb, akkor éppen legerősebb) „leánya". Bonifác nem tanult a dologból, maga elé idézte a királyt, hogy majd Rómában megleckézteti, és kihirdette újabb bulláját, miszerint minden emberi lény engedelmességgel tartozik a pápának, Krisztus földi helytartójának.
Válaszul Párizsban pert indítottak a pápa ellen, számos egyházi személy jelenlétében olvasták fel a vádiratot, amely tele volt bűneivel, és egy sem volt köztük hazugság... Attól kezdve, hogy állatokkal közösült, egészen addig, hogy meggyilkoltatta elődjét, a szerencsétlen hegyi remetét.
Bonifác hatvanévesen lett pápa, de előtte szerte Itáliában ismerték nemegyszer perverzitásba hajló nemi hajlamát. Sok lány és asszony fordult meg ágyában. Mi több, egy krónikában azt is ország-világ elé tárták még élete idejében, hogy egyszerre volt szeretője egy asszonynak, valamint annak leányának is. Ez a dolog akkoriban igen nagy felháborodást keltett, ma már nem igazán tudható, miért is volt a történet ilyen felkavaró hatással az emberekre.
De megjelent a bíróság előtt egy fiatal cipészsegéd is, akit egyszer cipőkkel küldtek az akkor még bíboros úr palotájába, ahol a későbbi pápa szeretőjévé akarta tenni a gyanútlan fiút. A rémült segéd csak úgy menekült meg, hogy torkaszakadtából segítségért kiabált. A majdnem pórul járt cipész mellett más beidézettek is beszámoltak Bonifác egyéb homoszexuális kapcsolatairól, sőt arra is akadtak tanúk, hogy a pápa kisgyerekeket rontott meg. Bonifác persze nem volt hajlandó a bíróság előtt megjelenni, az egész tárgyalást bohózatnak minősítette. Sőt előkészítette a Szép Fülöp kitagadását tartalmazó okiratot.

Ezt már nem várták meg a franciák. A pápa akkor éppen Anagni városában tartózkodott. Egy nappal a bulla kihirdetése előtt, miután leszállt az est, egy francia párti „kommandós" csoport hatolt be a pápa ideiglenes rezidenciáját védő erődítménybe. A katonák felgyújtották a citadellát és elfogták a pápát. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ott helyben leszúrják. Aztán „jobbat" találtak ki, és a gyors kivégzés helyett inkább nyilvánosan megszégyenítették őszentségét, majd bezárták. Ezután, mint akik jól végezték dolgukat, módszeresen kifosztották a palotát
Mivel nem ölték meg, Bonifác kombinálni kezdett: tehát tartanak tőle. Ezért éhségsztrájkba kezdett. Miután három napja
n evett, fogvatartói nem tudták, mit tegyenek. Párizs messze volt, mire odaér a hír és visszaér az utasítás, a pápa rég halott. Akkor aztán királyukra és rájuk száll a büntetés, az álmoskönyv szerint a pápát meggyilkolni azért nem sok jóval kecsegtetett. Hát inkább szabadon engedték. Bonifácot hamarosan diadalittas hívei vették körül, és Rómába vitték.
De már nem menthették meg. A félelem benne maradt, kiűzhetetlenül. Magányosan élt egy palotában, senkit sem engedett a közelébe, ha lépteket, vagy pláne lópaták csattogását hallotta, páni félelemmel menekült, azt hitte, ismét egykori támadói közelednek. Az őrület szépen elvette józan eszét és néhány hónap alatt bele is halt félelmébe. A hivatalos krónika ugyan elegánsan megkerüli a gyilkos pápa halálának igazi okát, helyette ezt olvashatjuk: „a kiállott izgalmak hamar sírba vitték". Hát így is lehet mondani, ez vitathatatlan.
Ezután jött az a korszak, amit az avignoni pápák idejének is neveznek a történészek, és amelyet a korabeli pápák és hívő keresztények a Bibliára utalva sokkal inkább „babiloni fogságnak" neveztek. A kort mindennél jobban jellemezte a pompa, a korrupció és a nepotizmus. Ekkor a tizennegyedik század évei peregtek a történelem homokóráján.
A késő középkori válságkorszak második fele már „belóg" a reneszánsz pápák időszakába, vagyis átér a tizenhatodik század elejére. Addigra a válságból lassan kilábaló nyugati kereszténység arculatot váltott. Már nem csak a királyok és a nagyurak jelentették a hatalom egyetlen forrását, támaszát. Erősödött a polgárság, valamint a pénz, az anyagi javak egyre nagyobb részét kereskedők és bankárok birtokolták. Jelentős vagyonokat halmoztak fel pór származású emberek is. A humanizmus, majd a reneszánsz persze jobbára csak a műveltek vékony rétegét érintette meg, a tömegek továbbra is úgy éltek, hogy hétköznapjaik szabályait és kereteit a vallásos hit és az egyházi intézmények jelölték ki.
A korszak elején a pápák továbbra is erős francia befolyás alatt álltak. Ennek eredményeként egy tizenegy hónapig elhúzódó konklávé végén már francia pápát választottak, aki Avignon francia kisvárosba tette át székhelyét. Nevezett V. Kelemen franciabíborosként választatott meg, és már beiktatása is tragikus volt. Leomlott az a templomfal, amely előtt álltak az előkelő vendégek. Tizenkét bárót temettek el a romok, a trónörökös herceg és a király megsebesült, utóbbi egész életére nyomorék maradt. A pápát ledobta a lova, a fejéről leesett a tiara (pápai korona), amit persze rossz jelnek tartott mindenki. Ő maga azt fájlalta a legjobban, hogy a koronáról leesett nagy gyémántot soha többé nem találták meg...
Kelemen rendkívül beteges és gyenge akaratú ember lévén, bábként forgott mások kezében. O volt a király cinkosa a templomos lovagok ellen indított undorító perben, ahol sok száz embert kegyetlen kínzások után végeztek ki. Sok vádlottat nem is a király, hanem a pápa személyesen ítélt el. Ma már tudjuk, hogy az egész eljárás valójában klasszikus koncepciós per volt.
Kelemen minden unokatestvérének bíborosi címet és birtokot adományozott és a pápaságot teljesen alávetette a francia érdekeknek. Rómát nem is látta soha. Bár Kelemenre kígyót-békát kiáltottak az olaszok és alighanem ők találták ki, hogy ágyasokat tartott - pedig olyan beteg volt, hogy alig állt a lábán -, mindenesetre egyik előkelő barátnője szintén nagy hatást gyakorolt rá. Ezért, aki kérni akart valamit a pápától, jól tette, ha a hölgyhöz fordult. Befolyásolhatósága és túlzott franciabarátsága következtében V. Kelemen a pápaság egyházi és állami tekintélyén sokat rontott.

Talán ennek is tudható be, hogy halála után ismét évekig tartott, míg új pápát sikerült választani. Az elhúzódó folyamat során az olaszok és a franciák között a szó szoros értelmében vérre menő küzdelem tört ki, csak úgy hullottak az emberek. A franciák soha többé nem akarták visszaengedni a pápákat Rómába, mondván maradjanak csak francia földön, szolgálják Franciaországot! És a pápák tették is a dolgukat rendesen...
A nőket illetően V. Kelemen egyik utódja azonban már sokkal előrelátóbb volt, egyszerűen megadóztatta azokat a papokat, akik szeretőt tartottak. Ha az adót kifizették, ezzel szeretőjük és viszonyuk mintegy elfogadottá vált. De a pápa később túl mohóvá vált és a cölibátusban élő papokkal is kifizettette az adót az év elején, mondván: az év folyamán - soha nem lehet tudni - hátha szert tesznek szeretőre...
Egy másik pápa elfogatta ellenpápa-vetélytársát, majd négy évig kenyéren és vízen tartotta egy dohos cellában, végül utasítást adott, hogy végezzék ki.
Fél századdal később úgy látszott, vége szakad az avignoni „rabságnak". Az 1360-as évek végén V. Orbán pápa legyőzve a franciák ellenkezését, úgy döntött, „hazamegy" a sosem látott Rómába. Több mint húsz hajóból álló flottát küldtek eléje Marseille-be az olasz városállamok. Három bíboros makacsul Avignonban maradt, nyolc tartott a pápával, heten pedig szárazföldi úton haladtak az Örök Varos felé. Amikor hetekkel később a menet bevonult Rómába, az ünnepélyes ceremónia leginkább egy csatából megtért dicsőséges sereg érkezésének tűnt. A nép szűnni nem akaró rivalgással ünnepelte a menetet. Nem csoda. A Szent Péterbazilika akkor már 63 éve nem látott pápát, a rómaiak így igencsak örültek a jeles eseménynek. A történeti hűség kedvéért azért jegyezzük meg, nem csupán lelki okokból. Hiszen az új pápával vagy kétezer sok pénzt költő püspök és más főpap jött a városba, és a város visszanyerheti régi fényét!
Az üdvözlőbeszédet a nagy költő, Petrarca tartotta.
Csakhogy az érkezők arcára hamarosan ráfagyott a mosoly. A pápák hajdani palotái ugyanis romokban hevertek. Mindent felégettek az elmúlt évtizedekben, rablók fosztották ki a romokat is, már amit még nem gyújtottak fel. Avignonban a bíborosok és mindenki luxuskörülmények között élhetett, itt viszont elképzelhetetlen kényelmetlenség, sőt nyomor várt rájuk.
A pápa ugyan maradt, de sok bíboros megfutamodott. Viszont a rómaiak hamar megbánták, hogy visszahívták a pápát. E visszatérés a függetlenségükbe került, mint azt hamar megérezték a saját bőrükön. Orbán drákói rendszabályokat vezetett be, megkurtította a szabadságjogokat. Majd hamarosan meghalt.
A következő pápák sem laktak Rómában, vagy ha oda is helyezték székhelyüket, inkább másfelé éltek. A folyton lázadó, büszke rómaiak városa időnként egyenesen veszélyesnek tűnt. Csak XI. Gergely tért vissza végleg a városba. Ő 1387-ben nagy tervekkel érkezett, de mire hozzáfogott volna azok megvalósításához, elragadta a halál. Nem sejthette, hogy őutána kezdődik a meg, nyugati egyházszakadás. És mindjárt Szent Péter trónjára elmebeteg kerül...
Mivel a tömeg azon a tavaszi napon vagy rómait, vagy legalábbis olasz pápát követelt - és fegyveresek vették körül a Vatikánt -, hát a nyomás hatására a konklávé a hatvanéves nápolyi születésű Bartolomeo Prignani érseket választotta meg. Akkor még senki sem sejtette, hogy őexcellenciájával valami igencsak nincsen rendben.
A mosolygós és alázatos főpap csak addig tűnt ilyennek, míg meg nem választották. Amint beiktatták és már senki sem vehette el tőle a pápai hatalmat, hirtelen kimutatta karmait. Olyan megvető stílusban beszélt a főpapokkal, hogy azok eleinte szóhoz sem jutottak. Mintha nem is ezt az embert választották volna meg néhány nappal korábban. Olyannyira maga ellen fordított mindenkit, hogy a bíborosok elhagyták Rómát, és egy vidéki városban kiáltványban tették közzé: mivel Orbánt külső erőszak hatására választották meg, az aktus nem érvényes és most új pápát választanak. Ezt követően tizenhárom bíboros VII. Kelemen néven új, francia pápát nevezett ki.
Ez az egyházszakadás majdnem negyven (más források szerint ötvenkettő) évig tartott és igen sok kárt okozott a kereszténység ügyének. Az ellenpápák visszamentek Avignonba, a többiek hol Rómában, hol más olasz városokban töltötték napjaikat. Mindkét pápa meg volt győződve arról, hogy megválasztása törvényes volt, és nemhogy lemondtak volna, amint sokan követelték mindkettőjüktől, hanem komoly, nagy tömegeket megmozgató háborúkat indítottak egymás ellen. E harcokban különféle nemzetiségű hadseregek, gazdag főúri családok és befolyásos uralkodók is részt vettek!
Orbán senkivel sem bánt jól. Hogy valami nincs rendben az elméjével, csak később kezdték gyanítani. Ráadásul mivel kedvelte az alkoholt is, sokáig azt hitték, csak a bor beszél belőle. Amikor már fennhangon híresztelték, hogy gyámság alá kellene helyezni, kitört belőle a harag. Tizenegy ellene szövetkező bíborost börtönbe vetett és meghagyta az őrségnek: a foglyok sem enni, sem inni nem kaphatnak. A börtönablakok előtti erkélyre ült ki és ott evett-ivott, és hallgatta a szerencsétlenek gyötrelmes szenvedéseit, akiket még élő állapotukban elkezdtek felfalni a férgek.
Aztán szembeszállt a nápolyi királlyal is, aki hadsereget indított ellene. Orbán egy vidéki várba menekült, amelyet öt hónapig védett is. Közben a két pápa kölcsönösen kiátkozta egymást és egymás híveit, így gyakorlatilag az egész egyház a kiközösítés állapotába került, amire azelőtt még nem volt példa. Egész országok és uralkodóik álltak az egyik vagy másik pápa mellé. Egyházi krónikák is beszámolnak arról, hogy Orbán hat bíborost kegyetlenül megkínoztatott, ötnek pedig igen gyanús és rejtélyes körülmények között veszett nyoma.
Érdeméül hozzák fel, hogy törődésének hála keresztelkedett meg Európa utolsó pogány népe, a litván.
A vár ablakán a pápa különféle válogatott átkokat kiabált ki az ostromlókra, s ekkor már sokak számára gyanússá vált a viselkedése. Végül pár zsoldos társaságában sikerült kijutnia a körülvett várból, és néhány magas állású egyházi személyt, prelátust is magával vitt. Az egyiket útközben leszúratta, mint egy disznót, a többieket pedig folyamatosan kínozták. Menekülés közben aztán Orbánon kitört a jól látható elmebaj. Legyilkoltatta a vele tartó bíborosokat, másokat zsákba varratva a tengerbe dobatott, egyes szerencsétleneket pedig élve a földbe temettek
Visszajutott ugyan Rómába, de - finoman szólva - ott már senki sem örült neki. Nagy ellenállást ébresztett ottléte és hamarosan eltették láb alól. Minden bizonnyal megmérgezték, bár ez nem bizonyítható. E körülmény lehetőségét mellesleg a hivatalos egyházi életrajzírók sem zárták ki.
Mindenesetre utódai sem voltak sokkal különbek nála. IX. Bonifác olasz volt és értelmes ember, de mivel ő is kiátkozta Kelement, hát a nagy válsághelyzet továbbra sem oldódott meg. Néhány forrás nem átallotta őt gyilkosnak nevezni, azon felül is minden rosszat elmondtak róla. Ez utóbbiak sajnos igazak voltak, a korrupciót Bonifác hihetetlen mértékben növelte. Úgy megemelte az egyházi adókat, hogy a polgárok csak nyögve tudtak fizetni. Arcátlanul kötötte üzleteit, minden egyházi javadalom kapható volt azok számára, akik az igen magas árat megfizették érte. Nem feledkezett meg unokaöccseiről és egyéb pereputtyáról sem. Ő ismerte el hitelesnek a kereszténység nagy ereklyéjét - Jézus fitymáját.
Olyan királyok és királynők is akadtak, akik időnként „pápát váltottak" és amellé álltak, aki valamely vitás ügyükben éppen a avulnia döntött. Ez persze gyakorta csupán pénzkérdés volt. Szinte bármelyik főpap bárki mellé letette a voksát, amennyiben az ügyfél megfelelően megfizette ezért. Persze az így elért eredmények is vitatottak voltak. Ráadásul a dolog folytatódni látszott, mert a „nyugati" pápa, Kelemen halála után az ottani bíborosok megválasztották utódját, akit szintén nem ellen-, hanem valódi pápának tartottak Ekkor a válság már kezdett emberöltőkre duzzadni.
Megválasztásuk alkalmával mindegyik pápa megesküdött, hogy ha a másik lemond, ő is megteszi azt, és ekkor majd harmadik pápát választanak a bíborosok (emlékezzünk, ezt egyszer régebben szabályként is kimondták), de persze egyik sem tartotta be a szavát. Még egy sajátos „pápák csúcstalálkozóját" is tervezték, ami döbbenetes látvány lehetett volna a kortársak számára, ha és amennyiben létrejön.
Ott volt például a „római" pápa, VII. Ince, aki gyakorta szembekerült a több szabadságjogot követelő római polgárokkal, amely alkalmakkor a szembenállók aztán kölcsönösen irtották egymást. Megesett, hogy tíz-húsz embert akasztatott fel, vagy vágatott össze karddal egyik vagy másik oldal. Az is megtörtént, hogy a pápa szeme láttára ölték meg saját udvartartásának embereit, mire ő is hasonló kegyetlenséggel válaszolt. Volt, hogy hónapokig táborozott a város falain kívül, mert a rómaiak - pápa ide, vagy oda - egyszerűen nem engedték be a városba, a Vatikánba! Végül afféle száműzetésben, vidéken halt meg.
De ez még nem minden. Mert eljött a korszak, amikor egyszerre nem kettő, hanem... három pápa „irányította" az egyházat!
Merthogy végül is az egész helyzetet ellenző egyházi emberek, királyaik támogatásával összegyűltek, mindkét addigi pápát letették hivataláról és választottak egy harmadikat, mondván: ő, és csakis ő az egyetlen, az igazi, mindenki más hamis trónbitorló!
Az ekkor megválasztott „igazi" V Sándor volt, aki ma - íme a sors iróniája! - ellenpápaként szerepel a hivatalos névsorban.
A káosz tetőfokára hágott. Itália, Anglia és a skandináv országok szerint az egyetlen igazi pápa XII. Gergely. Korzika, Szardínia, Spanyolország, Skócia és Franciaország egy része szerint pedig a valódi pápát XIII. Benedeknek hívják. A többi ország a harmadik, utoljára megválasztott V. Sándort támogatta. Egyébiránt a pápai trónra jutást neki sem adták olcsón. Bizalmas körben maga mesélte: „Mint püspök gazdag voltam. Bíborosként szegény lettem, pápaként pedig koldus vagyok." Amivel nyíltan bevallotta, hogy az említett posztokat pénzért, sok-sok pénzért vásárolta meg. Hát igen, a bíborosok drágán mérték szavazataikat.
Hamarosan kiderült, hogy kár volt annyi pénzt kiadni. Merthogy Sándor alig vonult be Rómába, hogy átvegye a „megérdemelt" hatalmat, egy bíbornoktársa megmérgezte. Akit aztán mintegy hálából (?) a többiek gyorsan megválasztottak az elhunyt pápa helyére.
Az illető érdekes figura volt, mondhatni kalandos élet állt mögötte már eladdig is. Baldassare Cossa, akit XXIII. János néven ismerünk (mára őt is ellenpápává fokozták le), korábban kalóz volt a Földközi-tenger sokat látott vizein. Aztán katona, majd egyetemi diák. Élete kisiklott, ám befolyásos családja nagy egyházi tisztséget vásárolt neki. Hamar rájött, hogy a bűnbocsánatcédulák árusítása (aki fizetett, annak az egyház elengedte bűneit, bármilyenek is voltak azok, a szegény, aki nem tudott fizetni, az pedig a pokolba került...) sokkal jobb üzlet, mint a kalózkodás. Többet hoz a konyhára és nem is olyan veszélyes mesterség. Különösen, ha az ember maga is egyházi személy... A bevételekből hamarosan bíborosi címet vásárolt. Két pápaválasztáson is részt vett, önmagát ajánlotta az urak figyelmébe, de csak a második alkalommal tudott annyi pénzt előteremteni, ami jelentősen megnövelte az értékét a szavazók szemében.
Mint pápa, első dolga volt elintézni, hogy Zsigmond (többek között magyar) királyt válasszák meg német-római császárnak, ezzel megszerezte a császár támogatását, aki őt ismerte el egyedüli jogos és törvényes római pápának. A volt kalóz igazán tudta,
kell az embereknek. Mindenkinek azt adta, amire vágyott, ;serébe aztán feltétel nélküli támogatást kapott.

Sokra viszont nem ment, mert az olasz kisállamok sorra fellázadta k ellene és mivel már az elsővel sem tudott leszámolni, hát a többiek összefogtak és elpáholták hadait. Tehetetlen dühében János a védtelen római polgárok közül akasztatott fel sokakat, mire a római nép is ellene fordult. Amikor aztán az ellenséges hadak bevonultak a városba, a pápa lóháton menekült el. Kétségbeesett sürgetésére Zsigmond császár azt felelte: megvédi őt, ha beleegyezik, hogy összehívjanak egy zsinatot, amely véget vet a három pápa uralmának. A szorult helyzetben lévő pápa persze úgy tett, mint aki belenyugszik a döntésbe.
Ezen a híres-nevezetes konstanzi zsinaton csaknem harminc bíboros, harminchárom érsek, három pátriárka vett részt és a háromból két pápa is képviseltette magát. A harmadik, János személyesen is eljött, hogy közvetlenül irányíthassa az eseményeket.
Nos, ha János azt hitte, kirúgják két vetélytársát, és őt megerősítik, kissé tévedett. Az egybegyűltek erősen megrótták mindazért a sok aljas tettéért, köztük gyilkosságért is, amit azelőtt követett el, hogy pápa lett volna. Ekkor már sejtette, hogy baj lesz. Hiszen a közhangulat is ellene fordult, tehát másnap őt is kirúgják... Ezt nem várta meg.
Béresnek öltözve 1415 márciusában megszökött Konstanzból, remélve, valahol majd csak menedékre lel. De a szökése felbőszítette az egyházi és világi hatóságokat, üldözésére indultak és el is kapták. Még szerencsésnek mondhatta magát, hogy csak a pápai hivatalt és szabadságát veszítette el. Életfogytiglani várbörtönre ítélték. Igaz, három évvel később nagy váltságdíjjal kimentette magát, ám utána már nem sokáig élhetett. Mindenesetre olyan pompás síremléket faragott neki Donatello (a firenzei dóm keresztelőkápolnájában látható), amelyet minden bizonnyal nem érdemelt ki a volt kalóz és gyilkos...
Joggal tehetnénk fel a kérdést: ha ilyen emberek válhattak az erkölcs őrének szerepét betöltő intézmény fejévé, akkor mi történhetett más uralkodóházakban? Ha e hír megnyugtatja a kedves olvasót: sajnos bizony ott sem folydogáltak a dolgok másképpen. A legszörnyűbb, hogy a pápaság és vezetői lesüllyedtek a „civil" királyok, trónbitorlók, hatalomra éhes urak, megvesztegetésekre specializálódott ügyeskedők szintjére. A hétköznapi kegyetlenség szerves része volt ennek a világnak. Senki sem csodálkozott vagy szörnyülködött, ha valahol módszeresen megcsonkított halottat, de akár élőt is találtak. Mindezt az akkori élet velejárójaként tekintették. Tehát elmondhatjuk, hogy a pápai állam semmiben nem különbözött a többi országtól, mint ahogy a pápák sem voltak jobbak vagy gonoszabbak más királyoknál, hadvezéreknél, váruraknál, rablóvezéreknél. Sőt azt kell mondanunk - bár ez nyilván rosszul esik azoknak, akik e történelmi ténnyel nem szívesen néznek szembe -, hogy a keresztény hitet felvállaló, sőt azt lépten-nyomon hangoztató pápák nem voltak jobb uralkodók az Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt élő legvadabb pogány vezetőknél.
Mindemellett a pápaság történetének jelentős korszakain áthúzódott egy belső küzdelem is, amelyet a „konciliarizmus" és a pápák közti harcnak is nevezhetünk. Az első azt jelentette (volna), hogy a zsinatok határozzák meg a pápák irányvonalát, tevékenységét, szabnak határt tetteiknek, mi több: irányítják azt. Ez a maga idejében még szinte demokratikus iránynak is mondható szemlélet sohasem tudott győzni. Mind a mai napig, sok száz éven át a pápák sikerrel küzdöttek azért, hogy egyeduralkodóként tevékenykedhessenek. És bár a zsinatok felsőbbségébe vetett hit olykor rövid időre győzni látszott, a valóságban sohasem diadalmaskodott.
Ugyanakkor persze mindenki mindig mindenhol nagy hangon szónokolt az egyház egységéről, a közös elvek szükségességéről. Sokan tettek is ezért valamit, de ezeket' a jó szándéktól vezérelt személyek általában nem a pápák között keresendőek. Az itt tárgyalt évszázadokban majd' minden pápa a „reformok" hirdetésével lépett trónra, hogy aztán többségük szépen, csöndesen megfeledkezzen ígéreteiről. Sokak szerint ma is ez a helyzet. Véleményük szerint elérkezett az idő, hogy a pápaságot végre a modern, XXI. század követelményekhez igazítsák.
De a jelen kérdéseiről térjünk inkább vissza a múltba.
A konstanzi zsinat ugyan az ellenkezőjét bizonyította: elképzelhetetlenül hosszú idő óta ez volt az első eset, hogy a zsinat leszámolhatott a pápákkal. Mind a hárommal, egyszerre. De ez is csak a pápáknak „köszönhető". Túl sokan voltak egy időben, túl szemtelenül intézték dolgaikat, ezért mindenki szembefordult velük Ám azokban az időszakokban, amikor csak egyetlen pápa volt, aki elég erősnek bizonyult akaratát keresztülvinni még a zsinatokon is, nos ilyen pápával szemben e gyülekezetek nem sokat tehettek. A csapdahelyzet azóta is fennáll: valakik valaha túl nagy hatalmat adtak egyetlen ember kezébe, és azóta nem sikerül ezt a hatalmat korlátozni, csökkenteni. Pedig mindenki pontosan tudja, milyen nagy szükség lenne erre.
Ismét elkalandoztunk eredeti történetünktől, pedig az még kezel sem ért véget a rendhagyó konstanzi „brainstorminggal".
A nevezetes zsinat után 1420. szeptember 28-án, szombaton visszatért Rómába a megválasztott pápa is. Ő, mármint V Márton legális pápa volt, akit teljesen új módon neveztek ki. Konstanzban a jelenlévő húszegynéhány bíboroson kívül a keresztény egyház „öt nemzetét" alkotó testület harminc képviselője is részt vett. Így is három napig tartott, míg egy olasz püspököt választottak Márton napján - innen kapta nevét az új pápa.
Márton tehát visszatért Rómába, haddal visszaszerezte az időközben elveszített pápai birtokokat firenzével és Bolognával együtt. Amúgy ő is reformokat ígért, amelyeket nem valósított meg. Persze többféle reformot követeltek „alulról jövő kezdeményezésként" is. Elsősorban nem is az egyház szervezeti változtatásai lebegett sokak szeme előtt, hanem inkább a bíborosok és főpapok életmódjának „megreformálása". Ezt valóban sokan szerették volna, bár még jó ideig hiába.
A zsinatok és a pápák közti súrlódások gyakoriak voltak, ezért a pápák ritkán hívtak össze ilyen tanácskozást. Az ellenpápák kora is végéhez közeledett. Ennek dacára mégsem látszott a Vatikán helyzetének egyenesbe kerülése.
A Márton után következő IV Jenő például egyenes ember lévén - korábban szigorú szerzetesrendnél tanult Velencében - rájött, hogy elődje a római Colorma főnemesi család tagjaként az egyházi javak tekintélyes részét saját családjának adományozta. Jenő egyszerűen visszakövetelte mindezt a Colonnáktól, akiknek persze eszük ágában sem volt teljesíteni a pápa „kérését". Ehelyett hosszan tartó zavargásokat idéztek elő a városban. Jenőnek egy ideig sikerült uralnia a helyzetet, mígnem eljött a nap, amikor a fegyveres lázadók már túl közel kerültek hozzá, s menekülnie kellett fehér pápai habitusában egy folyami bárka fenekén lapulva. De ellenfelei észrevették, és a parton lovagolva vették üldözőbe, majd többször lőttek is rá. A hajó kis híján elsüllyedt, Jenő kétségbeesetten lapított és nyilván imádkozott. Végül sikerült kijutnia a tengerre és onnan a pápa vidéki birtokaira menekült. A harc váltakozó szerencsével folytatódott.
Nem árt tudni, hogy a dolog a tizenötödik század közepén zajlott, amikor a török már nyomult a Balkánon. Jenő uralkodásának idejére esett Hunyadi több hadjárata, a szerencsétlen kimenetelű várnai csata is. Jenő is nagy harcokat vívott az utasításait nem teljesítő zsinattal. Ez utóbbi arra hivatkozott: a zsinat fölötte áll a pápának, ahogyan azt Konstanzban leszögezték. E kérdésen aztán sokáig elhuzakodtak. Eközben a török elfoglalta Európa egyhatod részét.
A zsinatok becsületére legyen mondva, nagyon harciasan szálltak szembe az egyházat belülről rágó férgekkel: a szimóniával, korrupcióval, nepotizmussal, anyagi haszonleséssel stb. A baj csak az volt, hogy erejük - akár a tenger hullámaié - még sokáig megtört a nyakas pápák sziklaellenállásán.
Olyan idők is jöttek - éppen Jenő alatt -, hogy már ellenzsinatok is keletkeztek. Ezeken a pápákhoz hű, őket bántani a világért sem akaró főpapok gyűltek össze. Természetesen mindegyik zsinat csak magát tartotta illetékesnek, az egyetlen igazinak. Az egyik zsinat 1438-bari - legálisan - megfosztotta pápai tisztjétől Jenőt és helyette másik pápát választottak. A történelem utolsó ellenpápája a Felix nevet választotta magának. Felix akkor közel hatvanéves herceg volt, aki felesége és fia halála után a vallás felé fordult, szerzetesrendet alapított, afféle szent ember hírébe került. Ideális jelöltnek látszott, hogy a fényűző és a zsinatnak nem engedelmeskedő Jenő helyett kerüljön a vatikáni trónra. De hát a legnagyobb keresztény országok nem ismerték el őt, így tízéves hiábavaló harc után bölcsen lemondott.
A reneszánsz kor pápái közül a legtöbbet kétségtelenül a Borgia-család egyik másik sarjáról tudhatunk. A kérdéses kor szí kavalkád volt, amelyben Róma hihetetlen dolgokat élt át.
Akik korábban azt hitték, hogy sem a pápa, sem a világ nem képes őket bármivel is meglepni, most csodálkozva dörzsölhették a szemüket: tán csak nem álmodnak...
Nem álmodtak, sajnos egyáltalán nem.
Utólag persze mindenki okos. Jobb lett volna Róma kapuit a törökök előtt megnyitni, mintsem beengedni a Borgiákat! - jajongtak később az érintettek. Amíg egyáltalán megszólalhattak. Valóságos invázió volt ez. A Spanyolhonból odaszármazott Borja -olaszosan Borgia (ejtsd: bordzsa) -család első tagja a pápai trónon a már régóta felfelé törő, egyházi körökben jól ismert Alfonso volt, aki aztán III. Kallisztosz néven került a pápai névsorra. Vele még nem lett volna baj, rendes ember volt. Viszont, mivel csak a saját fajtájának hitt, bevitte az egész családot az egyházi körökbe, rangot, pénzt adott nekik. Hamarosan nem lehetett olyan hivatalt találni Rómában, ahol ne az ő hívei ültek volna. Az unokaöccsök, fivérek, nagybácsik még a pápai erődök parancsnoki tisztjeit is megkaparintották. Minden fontosabb poszton Borgiák és bizalmi embereik álltak, amikor 1458-ban a pápa váratlanul ágynak esett. A Borgiák megijedtek. Mi lesz, ha nem közülük kerül ki az új pápa? Mindnyájan vehetik a kalapjukat, esetleg az így szerzett vagyontól is megfosztják őket? Sejtésük igaznak bizonyult, a pápa még csak haldoklott, amikor a Borgiáknak menekülniük kellett. A római Orsini-család fegyveresei üldözték el őket. A Borgia-palotákat feldúlta a haragos tömeg, de a Borgiák tudták: visszajönnek még! És bár harminc évet kellett erre várniuk, csakugyan eljött az ő idejük.
A következő pápa mindenki meglepetésére II. Pius lett. Aki előtte költő és író volt, méghozzá igen szabad szájú erotikus versek és rablóregények szerzője. A hivatalos életrajzokban az egyházi kötődésű szerzők szemérmesen csak valamiféle "ifjúkori botlásokat és kilengéseket" emlegetnek. Nem világosítják fel az olvasót arról, hogy Enea Silvio Piccolomini, miközben szegény parasztgyerekből a század egyik legműveltebb humanistájává képezte magát és királyok barátja, pápák diplomatája, befolyásos embere vált belőle, végül papi személy, igencsak kedvelte a nemiséget is. Nemcsak sokak által olvasott sikamlós történeteket vetett papírra az ilyen ügyekről, de maga is kereste a hölgyek társaságát. Számos külföldi útján, mint követ, közelről tanulmányozta a helyi szexuális szokásokat. Ez olyan jól sikerült neki, hogy egy skót nő gyermeket is szült neki, másutt valóságos orgiákban vett részt a jövendő pápa. Mindenesetre azt okvetlenül hangsúlyoznunk kell, hogy eközben szerfölött jól érezte magát. „Titkos emlékiratai" annyira nem voltak titkosak, hogy nyomtatásban is megjelentek, sőt, nem is egyszer. A szerző is terjesztette művét. Több nőtől született gyermeke, velük azonban általában később már nem találkozott. Mire ugyanis lezajlott a szülés, az Európát keresztül-kasul járó fürge diplomata, titkár és minden ügyek intézője már hetedhét határon túl járt. Piccolomini úr élete első évtizedeiben hódolt a homoszexuális szerelemnek is, amiből egyértelműen következik, hogy az élet és a szerelem számos oldalába, mondhatni „fenékig" belekóstolt.
Hogy nem volt kifejezetten realista, az abból is látható, hogy pápaként levélben szólította fel a török szultánt: keresztelkedjen meg... Ez nevetséges álmodozás volt. Ő is azt hitte, Európa csak keresztény lehet. Élete vége felé több súlyos kór kínozta, és még a hatvanat sem töltötte be, amikor bevégezte földi pályafutását. Egy keresztes hadjáratot akart vezetni a török ellen, el is utazott abba a tengeri kikötőbe, ahol tudta szerint a pápaság pénzén felállított nagy hajóhad várta... De a hajók nem voltak sehol, a pénz elúszott kézen-közön, a pápa pedig „belehalt nagy bánatába", mint írták akkoriban.

A helyére a velencei Pietro Barbo került, aki eleinte napokig töprengett, vajon a Márk vagy a Formosus nevet válassza-e, majd közölte, hogy mégis inkább Pál lesz. II. Pál uralkodása elején ünnepélyesen megígérte, hogy folytatja a törökellenes harcot, megreformálja a Vatikánt. Ezenkívül három éven belül összehívja a zsinatot, huszonnégy bíborosnál többet nem nevez ki, és nem kaphat egyházi méltóságot harminc évnél fiatalabb személy, aki nem rendelkezik teológiai vagy jogi végzettséggel. Ezen felül pedig legfeljebb egy unokaöccsét nevezi ki bíborossá. Ehhez képest három nappal megválasztása után mindezt visszavonta és éppen az ígéretek ellenkezőjét cselekedte. Jó kis „belépő", nemdebár?
Primitív emberként a papi pályára nagybátyja, Jenő pápa irányította. A humanistákat, a szellem embereit ingyenélőknek tartotta, fel akarta oszlatni a Vatikáni Akadémiát, és a köznép kedvét kereste. Jól érezte magát a hozzá hasonló egyszerű emberek között

Nem szolgálta népszerűségét az sem (rengeteg gúnyvers jelent meg róla), hogy homoszexuális és szadista volt, aki gyakran látogatta a kínzókamrákat élvezni a meztelenül szenvedő emberek látványát. Állítólag a szívrohama is akkor következett be, amikor egy fiatalkorú fiúval éppen nemi aktusba bonyolódott.
Utódjáról, IV. Sixtusról sem sok jót mondhatunk el. Ő is jobbára ugyanazt tette, mint elődei, vagyis a rangok és vagyonok elsősorban a rokonok kezébe jutottak (egyik ekkor felemelt unokaöccse lett később II. Gyula pápa). Nagy pártfogója volt a római prostituáltaknak, nem válogatott a politikai és egyéb eszközökben. A pápai udvar fényessége vetekedett bármilyen más királyi vagy császári udvar pompájával. Sixtus hihetetlenül nagy méretű és sokoldalú szolgáltatást nyújtó bordélyházakat emeltetett Rómában, amelyek a legkényesebb igényeket is képesek voltak kiszolgálni. Mellesleg az utcalányok is neki adóztak heti rendszerességgel, évente ebből egyes források szerint csaknem 30 ezer aranyat söpört be őszentsége...
Amúgy pedig olyan biszex volt, aki közeli rokonait sem kímélte. Állítólag a húgaival is együtt élt, és egyiktől gyermeke is született, akit később, amikor már pápaként megtehette, szintén egyházi rangra emelt, akárcsak a többi távoli és közeli rokonát. De jó pénzért bármelyik pap megvásárolhatta nála a jogot, hogy nővel háljon, és élettársat, „kvázifeleséget' tartson. Ő és unokaöccsei szervezték meg az emlékezetes firenzei merényletet Medici herceg ellen egy templomban, éppen mise alatt, ami aztán rengeteg kellemetlen, botrányos dolgot eredményezett a későbbi években is. Aki pedig csak annyit tud róla, hogy ő építtette a Sixtus-kápolnát, ezt a csodálatos műremeket, ne feledje, ugyanaz az ember adta áldását a Spanyolországban sok ezer ártatlan ember halálát okozó inkvizíció működésére is.
Mint azt a hivatalos krónikában finoman megfogalmazták, ilyen életút után nem csoda, ha „1484-ben bekövetkezett halála nem keltett szomorúságot..." Hát hogy szomorúságot nem keltett, az bizonyos, sőt egyenesen szent.
Már csak azért is biztosak lehetünk ebben, mert a római nép dühödten kifosztotta az összes olyan palotát, amit Sixtus kedvencei kaptak adományként és elüldöztek mindenkit, akit ő emelt magas rangra. A Borgiák is itt voltak, bíborosokat vásároltak meg és biztosak voltak benne, hogy most már végre eljön az ő idejük, és ismét közülük kerül ki a pápa. A „katalán klán" azonban ezúttal is elszámította magát. Ellenfeleik több pénzzel rendelkeztek, több szavazatot vásároltak meg. ilyen előzmények után görög eredetű, de római-nápolyi hercegi család sarja lesz a következő pápa VIII. Ince néven. Felszentelése előtt tömérdek törvénytelen gyermeke volt, akik némelyikét most - hatalomra kerülése után - már jó eséllyel házasíthatta össze a legjobb családok sarjaival. A nászok révén szerzett új rokonok, például a Mediciek gyermekeit is felkarolta. Ő csinált bíborost a tizennégy éves kis Mediciből, akiből később aztán X. Leó pápa lett... Jól működött hát a „kéz kezet mos" gyakorlata.
Határozatlan és nemtörődöm, ámde roppant barátságos ember volt, szórta a pénzt (egyszer még a pápai koronát, a tiarát is zálogba csapta). Gyengekezűségére a legjobb bizonyíték, hogy miközben ő Rómában dőzsölt, a város körüli utakat egyre pimaszabb banditák tették veszélyessé.
Ince csinos férfi volt, de már kora ifjúságától a „szodómia" bűnébe esett, vagyis enyhén szólva nem ragaszkodott csak a nőkhöz. Akkoriban sok heterónak voltak homoszexuális kapcsolatai, sokszor éppen a hivatali előmenetel, a kapcsolatok, a pénz érdekében és sok hoszexuálisnak volt családja és gyermekei is. Annyira nem határolódtak el egymástól ezek a dolgok, mint később, és a társadalmi elvárások sem voltak annyira kemények Ince javára szól, hogy mind a tízegynéhány gyermekét nyilvánosan elismerte, nevére vette. Gyermekei is gyermekeket nemzettek, ezúttal már törvényeseket és a pápa alig ötvenkét évesen már egyik lányunokája esküvőjén ropta a táncot... Ince tétlenségbe és örömökbe feledkezett, mint írták bírálói, csak az élvezeteknek élt és nagyon szerette a pénzt. Amit ha megkapott, azon is újabb élvezeteket vásárolt.
Talán akaratlanul, talán célzatosan, de Ince egyengette a Borgiák útját a hatalom felé. Többüknek adott püspöki, sőt bíborosi címet. Mindezek után már senki sem csodálkozott azon, hogy Ince után az évtizedek óta „küszöbön toporzékoló" Borgiák végre elérhették céljukat.


A gyönyör és a halál orgiája - VI. Sándor - IX. Pius (1492-1878)

Talán nem is túloztak azon borúlátók, akik Vl. Sándor, azaz Rodrigo de Borgia trónra lépésekor azt jövendölték, hogy „íme megnyíltak a pokol kapui". Már az előzmények sem voltak igazán derűsek. Elég, ha arra gondolunk, hogy az előző pápa halála és az új beiktatása között eltelt 16 nap alatt hozzávetőlegesen 230 gyilkosság történt Rómában. Minden párt a maga jelöltjét akarta a trónra juttatni, ezért aztán meglehetősen kegyetlenül számoltak le az ellenpártok embereivel. És persze pénzzel is operáltak. Végső soron ma már úgy mondanánk, hogy gyakorlatilag árverést írtak ki Szent Péter trónjára:
-Ki ad többet érte...?
És jöttek az ajánlatok. A jelöltek és a mögöttük álló királyok több százezer aranynak megfelelő összegekkel dobálóztak. A 23 választó bíboros között csak öten utasították vissza az ajánlatokat: a palotákat, tisztségeket, birtokokat, amelyeket az egyes jelöltek kínáltak szavazatuk fejében. Tizennyolcan nem voltak ilyen finnyásak, a jövőjüket alapozták meg ott és akkor. Az egyik bíboros viszont csak teljesen jelentéktelen összeget kért a szavazatért, ámde ráadásul egy apróságot: tölthessen csupán egy éjszakát Rodrigo de Borgia (később Vl. Sándor pápa) akkor még csak tizenkét éves, de szerfölött eleven és nagyon szép, már-már nőies lányával. Az üzlet megköttetett.
Úgy tartják, minden új pápaválasztásnál jelen van a Szentlélek. Hát igazán nem irigyelhetjük Őt, hiszen egy ilyen összejövetelen sok keresnivalója nem igazán lehetett... Tény, hogy Rodrigo mindenkinél többet ajánlott a bíborosoknak, és azok többsége, hogy, hogy nem, mindenesetre éppen reá szavazott.
Tehetős, sőt igen gazdag ember volt Rodrigo. Többek közt azért is, mert előzőleg már négy pápa mellett is fontos tisztségeket töltött be. Fess férfi lévén a nők imádták - ma úgy mondanánk, „döglöttek" érte - és ez később, pápa korában sem sokat változott. Voltak régi, kipróbált szerelmei, köztük olyan is, akit többször férjhez adott, majd elválasztott, és közben a hölgy neki szült gyerekeket. Megesett, hogy a későbbi francia királyok mintájára „hivatalos" metresszt, udvara által is elismert uralkodói szeretőt tartott. Külön regényt lehetne írni legismertebb fia, Cesare kalandjairól, aki a női ágyakban, valamint a csatatereken vívott nagy harcokat, majd apjával osztozott néhány nőn, végül a vérbaj tette tönkre. fiatalon, egy harci csetepatéban esett el.
Nehéz elválasztani, mi az igazság és mi nem a Sándor pápáról beszéltekben és írtakban. Mindenképpen bizonyos azonban, hogy a legszörnyűbb pápa volt mind között, ugyanis cinikusan, mosolyogva követte el szörnyűségeit, miközben ráadásul rokonszenves és odaadó is tudott lenni. Alapjában véve nagyon művelt, reneszánsz ember volt, olyan, akitől nem idegen az a három dolog, ami körül szinte az egész korszak forgott: a vér, az arany és a nemiség.
Lucrezia lánya is megérte a pénzét. Azon túl, hogy állítólag az apjával, sőt a fivérével is együtt járt, pontosabban feküdt számtalanszor, férjhez adták, majd elválasztották. E házasságok apja politikai érdekei szerint alakultak, a lányt senki sem kérdezte. Az is megesett, hogy Sándor távollétében a Vatikán ügyeinek irányítását a lányára bízta, aki ilyen alkalmakkor teljhatalommal rendelkezett. Képzelhetjük milyen arcot vágtak még Sándor hívei is, nem beszélve a vetélytársakról és ellenfelekről? Asszonyi állat parancsolgat! Felfoghatnánk ezt akár a női egyenjogúság korai esetének, ha nem tudnánk, hogy a lánya egyben a szeretője is volt a pápának.
Gyakorlatilag alig található a bűnök és szégyentelen cselekedetek listáján olyan dolog, amelyet a pápa, vagy gyermekei el ne követtek volna. Néha úgy tűnik, egy évszázadig ült a vatikáni trónon, holott mindössze tizenegy évről volt csak szó. De mennyi minden történt ez idő alatt!
Ellenfelei természetesen hergelték ellene a hatalmasokat, ami tekintettel a pápa életmódjára, nem is volt olyan nehéz. A francia király például hadat küldött Róma ellen, de nem sok sikert aratott. Aki a pápa ellen szólt, mint például a firenzei Savonarola, hamarosan máglyán találta magát. Vagy leszúrták egy sötét utcán, netalántán megmérgezték. Hiszen ez volt a méreg kora, nemcsak Itáliában, de szerte Európában. Úgy hullottak tőle az emberek, akárcsak a legyek. Már nemcsak a magasabb körökben dívott ezzel eltenni láb alól az ellenfelet vagy a még mindig élő örökhagyót, de királyokat, politikai ellenfeleket, trónkövetelőket és másokat is szorgosan kezeltek méreggel. Kedvelt, divatos eszköz, fegyver volt a Vatikánban is.
Természetesen Sándor is lendületesen árusította a hivatalokat és az 1500-as „szent év" Rómába tóduló zarándokai is rengeteg bevételt jelentettek. Ámde a pénz sohasem volt elég, hiszen a pápa és emberei, valamint a háborúk rengeteget emésztettek fel. Sándor, minden útjában állót, egyszer s mindenkorra el akart távolítani. Hogy családtagjainak egész államokat, kisebb királyságokat adhasson, ezért a római mágnáscsaládok vezetőit, nagy uradalmak birtokosait tucatszámra mérgeztette meg.
Mindeközben a nemi orgiák, kicsapongások vég nélkül folytak. Sándor nem csak családtagjaival és szeretőivel élt együtt, de ha valahol meglátott egy kivételes szépségű nőt, azt is udvarába, és ágyába hozatta. Közben vagyona is nőtt. Elképesztő méretű birtokokkal rendelkezett nem csak Itáliában, de számos nyugati országban.
Az Örök Városban több mint ötvenezer prostituált dolgozott éjjel-nappal. A sok megforduló idegent rajtuk kívül a zsebmetszők, haramiák, rablók és orgyilkosok is fosztogatták, vagy éppen ölték. Ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy a „tapogatószék" bevetése Sándor megválasztásakor csupán formalitás volt. Legalább ezer római nő bizonyíthatta volna, hogy az újdonsült pápa bizony férfi, mégpedig nem is akármilyen.
És ez a sajátos bizonyítási eljárás egyre csak folytatódott. Mit sem számított, hogy ezenközben elmúltak Sándor-Rodrigo hatvanas évei és betöltötte a hetvenet is. A nőkön, valamint a vagyonon túlmenően valószínűleg más dolgok is izgatták nevezett férfiút, csak éppen ideje nem maradt a művelődésre, a tudományokra, a művészetekre. Legalábbis messze nem annyi, amennyit szeretett volna. Annyi gyereke és egyéb kielégítendő rokona volt, hogy egyszer állítólag azt mondta (Boccaccio idézi): „E sok rokonnak tíz pápaság sem lenne elegendő." De azért tette, amit tehetett, s a kincstár tartalmának nagyobb része rendszeresen rokonai zsebébe vándorolt.
Otthon minden este nagy mulatságokat rendezett, persze rengeteg kurtizánnal, az éjszakát pedig valamelyik szeretője lakosztályában töltötte. Útjait pedig félmeztelen nők sokasága kísérte.
A közbiztonság olyan volt, amilyen... - már szóltunk róla fentebb. Talán azért is, mert az elfogott gyilkosoknak a pápa nevében felajánlották: ha jelentősebb összeget fizet, úgy futni hagyják őket. Azok persze általában fizettek. Kimentek az utcára és tovább gyilkoltak, már ha anyagilag megérte nekik. És bizony sokszor megérte. Sándor más módszerekkel is pénzhez jutott: a bíborosi tisztségeket jó pénzért eladta X-nek és Y-nak, majd egy idő után megmérgeztette paptársait és így azok tisztsége ismét megüresedvén, máris felajánlhatta azokat a várakozók sorában legelöl álló, legtöbbet kínáló jelölteknek. Akiket aztán egy-két év múlva szintén megmérgeztetett és így tovább, a végtelenségig...
Az sem volt ritkaság, hogy valamelyik főpap szép összeget fizetett azért, hogy megtarthassa szeretőjét, feleségét. Ilyenkor Sándor engedélyezte, hogy az illető vele lakjon. Olyan papról is tudunk, aki homoszexuális szeretőjét a főpap saját természetes fiaként tartotta házában a pápa engedélyével...
Élete vége felé is szerelemmel csüngött Lucrezia lányán, féltékenységi rohamokat kapott, ha a hölgy eltávolodott Rómától és folyton figyeltette, mit művel. Ez nem jelentett akadályt abban, hogy közben szinte naponta más és más nővel feküdjön le. Talán érthető, hogy az egyházi krónikák Sándor férfiúi teljesítményéről, tevékenységéről és tévútjairól általában igen mélyen hallgatnak, vagy csak nagyon homályos utalásokat tesznek e vonatkozásban. Pedig lenne mivel „dicsekedni".
Aki szembeszállt vele vagy családtagjaival, vélt vagy valós érdekével, azt gyorsan, rövid úton megölette. Ilyesmi megtörtént a pápai lakosztályokban is. Az emberi éleinek akkor Rómában annyi értéke sem volt, mint egy hangyának.
Ha csakugyan igaz, hogy Sándor vérfertőző kapcsolatban élt lányával, akkor minden bizonnyal ő volt az egyetlen pápa, aki három nemzedék asszonyaival hált. Mert hát saját lánya anyjával, sőt korábban annak anyjával, a balkézről való anyósával is szerelmi kapcsolata volt!
Az sem számított akkoriban ritkaságnak, hogy akár templomokban is öltek. A Szent Péter-bazilika is sok gyilkosságot látott. A hit, mint olyan, leomlott és romokban hevert, és nem csak Rómában, de szerte Itáliában. A távolabbi országokban az emberek szinte hinni sem akarták, hogy ennyi rettenetes dolog megeshet a „szent városban". Jellemző, hogy éppen az ármány nagy barátja, Macchiavelli dicsérte imígyen Sándort: a vallásos hit átváltása hitetlenséggé nagyban köszönhető az egyház papjainak, azok között is elsősorban a pápának. Merthogy Macchiavelli, a politikai cselszövés elméleti megalapozója és szavakba öntésének mestere, az ateizmust tartotta az elérendő, elérhető felsőfoknak. E szempontból Sándor valóban korszakalkotó úttörőmunkát végzett. A tömegek ugyanis, hála a Borgia-pápa fáradtságot nem ismerő, áldozatkész tevékenységének, kételkedni kezdtek a vallás tanaiban és kitapintható volt az egyháztól való elfordulás.
Számtalan hiteles beszámoló maradt fenn hivatalosan jelen lévő szemtanúk tollából arról, hogy a pápa miféle bacchanáliákat, tömeges orgiákat rendezett a Vatikánban. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy meztelen nők tucatjai táncoltak a pápa előtt, aki különféle trükkökkel „dobta fel" a jelenlévők hangulatát. Majd szeretkezőversenyt rendeztek és az a férfi nyerte az első díjat, aki a legtöbb nőt tette a magáévá egy adott időn belül... Nos, hát így múlatta akkoriban az időt a keresztény egyház feje.
De ez nem csak egyszeri alkalom volt, és még csak nem is olyan különleges. Estéről estére húsz-harminc válogatottan szép és ügyes kurtizánt szállítottak be a Vatikánba a bíboros urak és a pápa közvetlen környezete számára. Tudvalévő volt, hogy egy kisebb hárem is tanyázik a palotában, hogy napközben vagy bármikor készenlétben legyenek. Talán fölösleges is megjegyeznünk, hogy VI. Sándor őszentsége igen nagyétkű férfiú lehetett.
Természetes, hogy sokan törtek az életére, de mindig megúszta. Azaz majdnem mindig. Az az egy alkalom pedig, ahol rosszul járt, persze egyben az utolsó is volt.
Az eset 1503 augusztusában történt, midőn a fiával együtt vendégségbe hívták és ott megmérgezték. Fia túlélte, de Sándor hamarosan meghalt. A méreg és a hőség hatására teste feldagadt és emberi méreteket meghaladóan duzzadt tovább. Mérhetetlen bűzt árasztott, mert egy ideig senki sem mert hozzányúlni. Alig élő fiának azonban volt annyi ereje, hogy gyorsan kifossza a pápai kincstárat és eltűnjön, miközben a nép az utcákon örömünnepet ült. Az emberek a pápa halálhírét hallva boldogan daloltak, sőt sírtak és kacagtak. Kitörően csapott fel a felszabadult öröm. Ezenközben a rettenetes, megfeketedett, duzzadt holttest tovább bomlott. Nagy pénzért találtak csak olyan embereket, akik hajlandóak voltak hozzányúlni és elvinni. De nem fért bele a koporsóba, szája nyitva volt, nyelve megduzzadt és minden testnyílásán bűzös folyadék csordogált.
Azt is mondhatnánk, utolérte a fertő, amelyben tobzódott, vagyis halála méltó volt életéhez.
A nevével fémjelzett szörnyű időszakot sokan szerették volna elfelejteni. De ez aligha sikerülhetett. A vonakodva összegyűlt konklávé olyan embert akart megválasztani, aki végre rendet tud teremteni. De ismét nem értettek szót s azért - hogy időt nyerjenek - az öreg és beteges III. Piust választották meg. Aki teljesítette is e reményeket, mivelhogy megválasztása után már csak alig három hétig élt, majd udvariasan elhunyt és többé nem állt útjában a bíborosok döntésének. Azok pedig éppen erre számítottak. Addigra ugyanis kirajzolódtak az erővonalak és a csöndes kis árveréseken eldőlt a szavazatok sorsa. Olyannyira, hogy Giuliano della Riovere, IV. Sixtus unokaöccse már mindent előkészített, mindenkivel megbeszélte a teendőket. Ez volt talán a legrövidebb konklávé, merthogy még az ajtókat sem kellett bezárni. Mire elfordult volna a kulcs a zárban, máris szinte egyhangúan megválasztották a szavazatokért legtöbbet ígérő Riovere urat, vagyis II. Gyulát. Jegyezzük meg: ugyanez az ember két évvel később bullát adott ki, amelyben szinte megátkozta azokat a pápajelölteket, akik pénzért merészelnek bíborosi szavazatokat vásárolni...! Ráadásul szemforgató módon azt a passzust is bevette rendeletébe, hogy aki megvesztegeti a konklávét, azt megfosztandó pápai méltóságától!
Igaz, ami igaz, ő sohasem hagyta magát megvesztegetni Sándortól. Mi több, annak pápasága idején emigrációba kényszerült.
Csak az a baj, hogy múltja nem sokat jelentett számára. Trónra kerülvén pontosan úgy viselkedett, mint elődei. Könyörtelen uralkodója volt államának, nemhiába kapta a „Rettenetes" melléknevet. Erős kézzel vezette be törvényeit, érvényesítette akaratát. Már szinte egész Itáliára kiterjesztette a pápai államot és erőssé tette azt külföldön is. Óriási beruházásokkal építészeti remekek egész sorát hozatta rendbe, s a Vatikán jobbára az ő idejében lett olyanná, amilyennek ma ismerjük. Nem csak háborúkra ment hát el a rengeteg pénz. Ő volt az 5-ös számjeggyel kezdődő század (1500...), a cinquecento legbőkezűbb mecénása.
Bizonyos tekintetben a Borgiákat utánozta. Neki is volt három törvénytelen lánya, akiket politikai szempontok alapján házasított ki. Méghozzá az egyiket az egymással és a pápákkal századok óta vetélkedő Orsini-család, a másikat pedig a pontosan ugyanolyan erős Colorma-család tagjává tette. Így több oldalról is biztosította magát. Közben egyik háborúból a másikba vonult és maga vezette a sereget, bátran aprította az elébe kerülő ellenfeleket. Ugyanakkor ő tette le az új, máig látható Szent Péter-bazilika alapkövét, amelynek felépítésére rengeteg pénzt fordított. Korának embere volt minden gyengeségével és hibájával együtt.
Sok jel szerint - biszexuális lévén - nagy hatást gyakorolt a fiatal, férfiakat kedvelő Michelangelóra is. Hogy homoszexuális kapcsolatokat tart fenn férfiakkal, azt széltében-hosszában beszélték Rómában. Királyok és hercegek, akik bejárással rendelkeztek a Vatikánba és jól tudták, mi zajlik a falak között, nemegyszer jelentették ki: Gyula bűnös ember. Majdhogynem ateista, aki a szeretkezésen kívül enni és inni is nagyon szeret - no persze böjt idején különösképpen. Számlájára írtak nem csak elcsábított és megbecstelenített nőket, de ugyanúgy csinos fiatal férfiakat is. Gyakorta papokat sem engedett ki karmaiból. Eltűrte, sőt elvárta, hogy a római bordélyházak adót fizessenek a pápának.
Amúgy állítólag a szifilisz végzett vele, ami életmódját ismerve nem is lenne csoda. Akkoriban kezdett terjedni ez a betegség, az Újvilágból „importálták" a spanyolok, így jutott Nápolyba, majd aztán a francia zsoldosok elterjesztették Európában. Ha Gyula olyan szentéletű lett volna, ahogyan őt a mai egyházi krónikák ábrázolják, aligha kaphatta volna meg ezt a csak az 1500-as évek elején elterjedő kórt. Vagyis az akkor vált ismertté, amikor ő már javában Szent Péter trónján ült...
A háborúkról szóló egyik mondás szerint: „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk." Ezt persze elsősorban politikusok hangoztatták, gyakorolták, sőt - máig - gyakorolják is. Nos, a tizenhatodik század elején, amikor a protestáns mozgalmak születtek, valaki azt is kijelentette. „A vallás túl komoly dolog ahhoz, hogy azt a pápa kezében hagyjuk." Kevesen gondolnak arra, hogy a keresztény egyház szétszakadását, a protestáns egyházak keletkezését - amit Róma csapásként élt meg és máig is annak tart - elsősorban, vagy talán kizárólag, saját magának köszönheti. Soha nem született volna meg számos olyan kezdetben kis szekta, később nagy egyház, mint a református, az evangélikus vagy bármelyik másik későbbi, ha a pápák és a papság másképpen viselkedik. Igazából tehát ők maguk szülték meg saját ellenzéküket, melyet aztán később ellenségüknek tekintettek. A hihetetlen pompát kedvelő és kegyetlen szórakozásoknak hódoló, embertelen pápák és a Vatikán idézte elő, robbantotta ki ily módon a vallásháborúkat. Ezzel idézve elő a keresztény világ mai megosztottságát.
Ez vádiratként hangzik, pedig csak egyszerű, száraz ténymegállapítás. Remek példa arra, hogy néhány, látszólag oda nem tartozó dolog, magatartásforma, követett irányelv vagy éppen irányelvek hiánya kezdetben kicsi, majd egyre nagyobb kedvezőtlen változást hoz létre. És legyen valamely intézmény, szervezet - bármilyen erős is -, ha belülről bontják és rongálják, előbb-utóbb bizonyosan szétesik. Nos, ez történt az egyházzal is. És tegyük hozzá: megérdemelte a sorsát. Sajnos...
Gyula halála után ismét megüresedett a vatikáni trón. Ekkor történt az a pápaválasztás, amelyen egy magyar jelölt számára is elérhető közelségbe került a pápai cím és hatalom. Bakócz Tamás esztergomi érsekről van szó. A konklávé azonban végül is a harmincnyolc évesen már harmincéves (!) egyházi karcert maga mögött tudó Medicit, Lorenzo il Magnificót, a legnagyobb firenzei uralkodó és művészetbarát kisebbik fiát választotta meg. A Leó néven ismertté vált pápát már gyermekként egyházi pályára szánták. Ő is betartotta a kor szokásait, és a tisztségeket pénzért árusította és minden rokonát magas polcra helyezte. Sok gyermeke volt neki is, de nem tartózkodott a férfiaktól sem. Legfőbb céljának a szórakozásokat tartotta és úgy vélte, hogy számára a pápaság Isten nagyszerű ajándéka, és ha már így alakult, akkor ezt a lehetőséget ki is kell használnia.

Nos, ő aztán ki is használta alaposan! Elsősorban nem a hetero-, hanem inkább a homo-vonalon jeleskedett. De idővel aztán fattyakat is nemzett. Fő célja az volt, hogy az idegen hatalmakat távol tartsa Itáliától. Egyébként minden létező vezető posztra, vidéki trónra családtagjait ültette. Háborúi azonban nem jártak sikerrel, sőt ellenkezőleg, sok területet vesztett el. Nem csoda, hogy nőtt az elégedetlenség, a bíborosok egyszer össze is esküdtek ellene. Egy orvos segítségével akartak végezni Leóval. Amikor besúgták neki, mi készül, az összeesküvőket elfogatta, vezetőjüket kivégeztette (az orvost is felnégyelték) és helyettük Leó új bíborosokat nevezett ki. Az új főpapok természetesen mindenben neki engedelmeskedtek. Egyik csatájában az ellenség kezébe került, de megszökött és visszajutott Rómába. Egyszóval Leó nem sokat unatkozott.
Bíborosi kalappal próbálta megvesztegetni a lázadó Luthert, aki azonban nem állt kötélnek. Leó nagyszabású terveket dédelgetett, már át akarta rajzolni nem csupán Itália, de szinte fél Európa térképét is. Erre azonban kevésnek bizonyult nemcsak az ereje és ügyessége, de az a nyolc év is, amelyet eltölthetett a pápai trónon.
Mindenki fennhangon beszélte kalandjait az általa megrontott fiatal káplánokkal. Képes volt egyetlen estén kiadni 100 ezer aranytallért fényes bálra, vacsorára, tűzijátékra, zenekarra és persze szeretőkre. A lakomákon olyan nagy tortákat hoztak be, amelyekből meztelen férfiak ugráltak elő. Olykor a Sándor rendezvényeit utánzó álarcos bálokon hiányos öltözetben mutatkoztak az előkelő vendégek és néha a pápa is, nem is szólva az odacsődített női és férfi prostituáltakról. Nagykövetek helyszíni beszámolóiból - tehát első kézből - tudjuk, hogy orgiái nem sokkal maradtak le a nagy előd, Sándor hasonló „bulijai" mögött.
Persze az is igaz, hogy igen nagy építkezések folytak akkoriban - alakulóban volt a reneszánsz Róma - és azt se felejtsük el, hogy ez is rengeteg pénzbe került. Olyan sokba, hogy azt ma már el sem tudjuk képzelni. Tény, hogy II. Gyula még sok pénzt hagyott a kasszában, de Leó távozásakor a kincstár már gyakorlatilag üres volt
Utána ismét új kor következett. A nyugati keresztény egyház - mint a hivatalos krónikák írják - a hitszakadás állapotába került Ennek vezető vonala volt az a könyörtelen harc, amelyet a pápaság viselt a reformáció ellen. Ez a háborúság sok esetben éppen olyan könyörtelen volt, mint az inkvizíció küzdelme az eretnekek ellen (a két folyamat részben össze is kapcsolódott) vagy ahogyan az európai hódítók irtották az amerikai indiánokat. Itt senki sem könyörült a másik fél emberein, vagyonán, hitén, eszményein.
Az 1521-es konklávén két nagy párt feszült egymásnak és mivel nem tudtak megegyezni, pápát viszont mindenképpen „szolgáltatniuk" kellett, hát egy, a választáson jelen sem levő és senkit nem zavaró, senki útjában nem lévő hollandus püspököt javasoltak. Ő volt az egyetlen holland származású pápa a Vatikánban. Alig másfél évig élvezhette hatalmát. Az egyébként utrechti asztalos (vagy hajóács) fia, Adrian Florens Dedal a pápai trónra VI. Hadrianus néven került. Meg kell mondani, hogy a római népet nemcsak meglepte, de haragra is gerjesztette az a körülmény, hogy az új pápa holland. Annyira hihetetlennek tartották a dolgot - létezik, hogy nem olasz ember a pápa...? -, hogy dühükben kövekkel dobálták meg a konklávéról kivonuló bíborosokat. Mellesleg egészen 1978-ig ez volt az utolsó eset, hogy nem olasz pápát választottak.
Szűkmarkúsága miatt nem kedvelték őt a reneszánszkor nagy művészei sem. Ugyanis amint kiderült, hogy Leó rengeteg adósságot hagyott maga után, ő inkább ezeket fizette ki. Felfüggesztette a nagy építkezéseket és sok művészt is szélnek eresztett. Persze nem kellett sokáig várnia, hogy azonnal északi barbárnak, műveletlen embernek kiáltsák ki őt, aki pedig annak előtte a francia király nevelője is volt. A bíborosok már régen megbánták, hogy pápát csináltak abból az emberből, aki ezt a feladatot ennyire komolyan veszi...! Mert hát Hadrianus villámgyorsan kivágott mindenkit a Vatikánból, akinek nem volt ott dolga, és csak azért hozta a nagy fizetést, mert valamelyik elődje oda kinevezte. A rokonok úgy repültek, hogy a lábuk sem érte a földet. Nőtt hát az elégedetlenség, bár a nép egy része csöndes somolygással figyelte, ahogyan a „barbár" rendet rak a városban, amelyet ő azelőtt még csak nem is látott, soha fel sem keresett.
Persze késő volt már, túl késő. Szegény Hadrianus bármit is tett, hogy visszatérítse a lázadó híveket a protestantizmus útjáról, bármilyen javulást ígért, sem Luther, sem mások nem vették, nem vehették őt komolyan. A kár már sokkal nagyobb volt annál, semhogy ígéretekkel, szavakkal helyrehozható legyen. Ráadásul ilyen rövid idő alatt Hadrianus nem sokat tehetett. Tény az is, hogy uralkodása csak rövid szünetet jelentett és miután valamely betegség elvitte (avagy megmérgezték ellenfelei, mint azt sokan feltételezték), a pápaságnak is nevezett pompázatos és kegyetlen középkori színjáték zavartalanul folytatódott tovább.
A jelek szerint a pápák nem igazán tanultak egymás sorsából.
Jóllehet lett volna rá alkalmuk, legalább annyira, mint a királyoknak. Pedig már annakidején, a tizenhatodik században is a pápaság volt a legrégibb intézmény a Földön, az egyetlen olyan egységesnek ugyan nem nevezhető, de makacsul létező szervezet, amely eladdig legalább ezerkétszáz éves múltra tekintett vissza. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, különösen az utolsó évszázadokban megválasztott pápák sorsában látni néha ijesztő azonosságokat A megválasztásuk körülményei, a pompa, a mulatós és erkölcstelen életmód, és sokszor a haláluk is döbbenetesen hasonlított egymásra. Mégis mind úgy viselkedtek, mintha mindegyikük az első, a legelső és példa nélkül álló lett volna a vatikáni trónon. Talán ennyire kivételes lényeknek hitték magukat?
Az 1534-ben megválasztott III. Pál (Alessandro Farnese) is úgy gondolta, bármit megtehet. A pápaságot megelőző élete - összesen hatvanhét év - igen szerencsésen alakult. Nővére az a Juta Farnese volt, aki VI. Sándor mindenható szeretőjeként segített öcsikéjén is. Alessandro Farnese így aztán hamarosan püspök, majd huszonöt évesen bíboros, és pontosan úgy élt, mint társai, azaz egyéb elfoglaltsága mellett rengeteg törvénytelen gyermeket nemzett. Később ezek közül kiválasztotta azt a hármat, akiket a magáénak ismert el. Állítólag megválasztásának körülményei még a legenyhébben szólva sem voltak tiszták. Pápaként bőven osztogatta a bíborosi fejfedőket, s rokonai mind, kivétel nélkül magas egyházi tisztséghez jutottak. Csak érdekességképpen említem, hogy a legfiatalabb bíborossá emelt rokon 14, a legidősebb pedig 18 éves volt...
Később az unokái is erre a „sorsra" jutottak. Akarták, nem akarták, az egyház magas rangú tisztségviselői lettek, hatalmas fizetéssel, valamint persze felelőség és feladat nélkül.
Akkoriban azt is beszélték Rómában, hogy Farnese bíboros úr megmérgezte saját édesanyját és egy másik rokonát, akik az örökösödési sorrendben megelőzték (volna) őt, s vagyona tekintélyes részéhez így jutott. Több húgával is szerelmi viszonyt folytatott, majd testvérgyilkosságot is elkövetett. Ez esetben egyik „szerető" húgával végzett.
A további, akkor keringő - meg nem cáfolt - hírek szerint Farnese bíboros a reneszánsz főpapok tizenhatodik századi életét élte, mondhatni teljes sebességgel. A Borgia-pápa mintájára vérfertőző viszonyba keveredett saját lányával, Constanziával, és hogy e kapcsolatot semmi se zavarja, az ifjú hölgy férjét - egy Sforza-nemest - méreggel tette el láb alól.
Mint pápai diplomata, nuncius, sokat utazott Európa-szerte. Így aztán szerelmi élete és feszült figyelme nem korlátozódott csupán saját családjára. Korabeli feljegyezés szerint egyik útja során Farnese úr saját titkárának öltözve csábított el egy vonzó nőt, akinek házasságot ígért majd teherbe ejtette az asszonyt. Aztán hetekkel később bíborosként jelent meg előtte, jelezve: bizony ilyen körülmények között ő ugyan el nem veheti a hölgyet feleségül... Majd otthagyta a síró nőt, aki kis híján öngyilkos lett.
Később azon húgát, akivel ő is gyakran szeretkezett, a pápa szeretőjévé tette. Egyébként ez időben a római hivatalos (?) névjegyzékben szereplő negyvenötezer prostituálttól rendszeres adót szedett a pápai udvar nevében, ámde a pénzt az utolsó garasig a saját zsebébe süllyesztette. Kettő, vagy - más források szerint - három olyan külföldi bíborost, akik valamely ügyben nem értettek vele egyet megmérgeztetett.
Meglepő módon azonban pápaként ő végre az egyház megújulását szolgáló valódi reformokat is bevezetett. A hivatalos életrajzok e körülményt szorgalmasan ki is domborítják, miközben tapintatosan hallgatnak fentebbi csínyjeiről. Ő átkozta ki VIII. Henrik angol királyt és megtiltotta, hogy angol földön katolikus szertartások szerint tiszteljék az Urat. Ugyanakkor keményen harcolt a protestánsok ellen, és szabályos háborút viselt törvénytelen fiai ellen. Hihetetlen, hogy mennyi háború és tömeggyilkosság szárad az ő és rokonai lelkén. Rómában is inkvizícióval üldözték a más hitűeket és gyakorlatilag mindenkit, akit bárki eretnekséggel, boszorkánysággal vádolt meg.
Ezenközben III. Pál nagy lendülettel építette a Vatikánt, restauráltatta a régi palotákat, fejlesztette a könyvtárat és rengeteg új rendeleten munkálkodott. Belátta, hogy a kereszténység igen nagy bajban van és megöregedve, amikor már csökkent férfiúi étvágya és nem is volt annyira vérszomjas, mint korábban, egyre többet foglalkozott egyháza megreformálásával. De azért a szerelmi életről sem feledkezett meg, bár ekkor már inkább a szodómia felé fordult. Utcán felszedett tizenéves kamasz fiúkkal örvendeztette meg magát, akiknek nemegyszer magas egyházi tisztséget adományozott. Nem volt ritkaság, hogy fiatal szeretői hamarosan bíborosi kalapban feszíthettek. Azt is beszélték, hogy olykor összehívta ezeket az ilyen (és efféle) szolgálatokért kinevezett ifjú embereket, hívott hozzájuk még tízegynéhány másik római homoszexuálist és ő maga karosszékben elterpeszkedve figyelte, amint azok orgiaszerűen egymással kapcsolatot létesítettek...
Mellesleg a reformok iránti odaadásában nem más fejeződött ki, mint az egyház önvédelme saját romlottsága ellen. Az új rendeletek szellemisége gyorsan terjedt, és mint fentebb már említettük, ezt az örömteli folyamatot ő indította el. A kor kétszínűségére jellemző, hogy a III. Pál által életre hívott vizsgálóbizottság is azt állapította meg, hogy minden rossz oka a papság felső vezetőinek erkölcstelen életvitele, anyagiassága, vérszomjassága, valamint az a törekvés, hogy a pápaságot minden földi hatalom és tekintély fölé helyezze. A megállapítások pontosságával nem is volt baj, a kezelésre azonban még várni kellett. - Ezen már mit sem segített, hogy halála előtt párnappal a pápa belátta hibáit és nyilvánosan „meggyónt" népének. Hisz nem az összes „hibáját" vallotta be és bánta meg, csupán a nepotizmusát fájlalta. A vérfertőzésekről, nemi kilengésekről mélyen hallgatott, mint ahogy a saját kezű gyilkosságok se kerültek terítékre...
Az őt követő III. Gyula friss pápaként szintén élete vége felé járt már és tetteiben követte elődeit. Mindene volt a színház, a szórakozás, a mulatozás és még bikaviadalt is rendeztetett a Szent Péter téren (!). Az ő idejében is sok neves művész tevékenykedett Rómában és a Vatikánban, élükön Michelangelóval. Ezenközben a pápa vadászni járt, nagy összegekben fogadott a szerencsejátékokon, számos rokonát nevezte ki bíborossá, talán csak azért, hogyne csak idegen arcokat lásson maga körül. Ő is a magáévá tett egy tizenöt éves fiút, akit aztán később bíborossá emelt, de előbb rávette saját bátyját, hogy adoptálja a gyereket és így már, mint „unokaöccsét" ajándékozhatta meg a magas tisztséggel. Ugyanezt a fiút férfivá éretten, kettős gyilkosság elkövetésért lecsukták, de az már egy másik pápa idejében történt. Mellesleg a pápa környezetében egyre-másra születtek az olyan gyerekek, akik döbbenetesen hasonlítottak rá... Nem vitás, komoly karrier várt minden olyan gyerekre, „akinek atyja a szentatya", amint azt a rómaiak kesernyés gúnnyal mondogatták.
A következő pápa, II. Marcellus tulajdonképpen nem tett semmi rosszat. Egyrészt mert egészen más, meglepően másféle ember volt, mint elődei, annak ellenére, hogy maga is a Vatikánban dolgozott már a két előző pápa alatt is. Másfelől pedig pápaként mindösszesen három hetet élt meg.
Rokonainak megtiltotta nemcsak az egyházi állások betöltését, de még azt is, hogy egyáltalán betegyék a lábukat Rómába. Az emberek a szemüket dörzsölték, jól látnak? Ilyen is lehet egy pápa...? Ráadásul hihetetlen sokoldalúsága, kézügyessége más szakmákra, pályákra is alkalmassá tette volna. Rajzoló, vésnök, könyvkötő, szobrász, kertész, csillagász, építész, történész lakott benne. Megreformálta a naptárt és eredeti keresztnevét, a Marcellót is megtartotta, jelezvén: pápaként sem akar más lenni, másképpen élni, mint addig. Nevét igazán Giovanni Palestrina „Marcellus pápa miséje" című szerzeménye őrizte meg.
Csaknem nyolcvanévesen került a trónra 1555-ben IV. Pál, mégpedig ötvenéves püspökségi tapasztalattal a háta mögött. Egyházi berkekben otthonosan mozgott. Nagy tudású és igen fanatikus ember volt. Egy fiatalkori megrázó spanyolországi élménye hatására élete végéig gyűlölte a spanyolokat, őket az emberiség szemetének tartotta, és ebbeli véleményét nem is rejtette véka alá. Aszkétikus életű ember lévén, saját szerzetesrendet alapíttatott és kolostorokban is élt. Ma azt mondhatnánk, hogy tökéletes diktátor volt kívül és belül, annak minden ismérvével együtt. Minden és mindenki gyanús volt számára és mindenkitől tartott. Csak a saját családja társaságában érezte magát biztonságban, így aztán ő is egyike volt az igen-igen rokonbarát pápáknak. Igaz, ő is szeretett volna reformokat bevezetni, de ezeket a maga sajátos módján látta és az egyháznak nem sok hasznára váltak volna. Az inkvizíció kedvelt eszközére esküdött, mint huszadik századi elvbarátai a titkosszolgálatra és a rendőrségre. Megháborodott elméjével az eretnekek elleni perekben nemcsak a vádlottakat, hanem a tanúkat is kínpadra vonatta. Kiadta a tiltott könyvek listáját, az úgynevezett indexet, amelyre még a Biblia egyes részeit is felvette!
Mai szemmel nézve biztosan nem volt teljesen normális, sőt némely döntésében az aggkori elmegyengeség csalhatatlan jelei is felfedezhetőek. Mindenesetre jellemző, hogy amikor a keresztény világban elterjedt halálának híre (1559), a hívek mindenfelé örömmámorban úsztak, és nagy mulatságokat rendeztek. Rómában a nép felszabadult zavargásokban tört ki, felgyújtották az inkvizíció palotáját, a pápa temetését pedig kevés számú hívének a legnagyobb titokban kellett rendeznie, nehogy az ellenséges tömeg a Tiberisbe dobja földi maradványait.
Ugorjunk egy kicsit ismét az időben, egészen V. Piusig, aki 1566-ban került trónra és már fiatalon beavatták őt az inkvizíció munkájába. Mindenütt amerre csak járt, módszeresen irtotta az „eltévelygőket", s rendre meggyűlölték őt. Gyakorta kénytelen volt elmenekülni a reá támadó haragvó emberek elől. Egy alkalommal megfenyegették, hogy ha még egyszer meglátják, kútban végzi földi pályafutását.
Elődje a római inkvizíció élére nevezte ki, de látva ügybuzgóságát és az azt követő hatalmas népharagot, inkább messzi tájak ra küldte. Ilyen előzmények után valóban furcsállható, hogy az egyház pápává, majd szentté avatta!
Élete egyetlen igazi sikerét 1571-ben könyvelhette el, amikor összehozta a törököket legyőző Szent Ligát és annak flottáját, amely aztán a lepantói csatában nagy vereséget mért a mohamedán birodalomra. Egyébként született, meggyőződésesen vérszomjas személyiség volt. Királyokhoz írott leveleiben eleve azt követelte, hogy az összes eretneket húzzák karóba, mindent öntsön el a vér. A szenvedés és fájdalom és halál legyen osztályrészük azoknak, akik elhagyták az igazi hitet.
Álljatok bosszút az Úrért! - kiáltozta és írta az az ember, akinek a békét és szeretetet mindenekfelett hirdető jézus Krisztus földi helytartójának kellett volna lennie.
Voltaképpen minden téren ellentmondott a krisztusi elveknek, miközben oly nagy kereszténynek tartotta magát (hogy még szentet is csináltak belőle az utódok, akik ezzel nyilvánvalóan jóváhagyták elveit, cselekedeteit...) Pius pápa eltökéltségére jellemző, hogy még a prostituáltakat is kiűzette volna Rómából A teljesen kiszolgáltatott örömlányokkal úgy kegyetlenkedhettek a feladattal megbízott katonák, ahogy csak akartak. Végül odáig fajultak a dolgok, hogy a római nemesek és előkelők kérték a pápát, hagyja békén a „közjónak oly fontos szolgálatokat végző" lányokat. Mindenért büntetett, a legegyszerűbb dolgokért is nyilvános megvesszőzés, kínzás, halál vagy száműzetés járt. És persze nagy híve volt egykori kedvenc munkaadójának, a szent inkvizíciónak. Mérhetetlen szorgalmában lecsapott a papságra is. Amely pap környezetében nőket találtak, azt megbüntették. Alig telt el egy kis idő, Pius kénytelen volt visszavonni ezen rendelkezését. Ugyanis kiderült, hogy attól kezdve a nemiséget nélkülözni nem képes papok tömegesen tértek át a szodómiára, vagyis a férfiszerelemre. A lepantói győzelemről még csak annyit: V. Pius sem lehetett teljesen rendben elmekórtani szempontból, ugyanis a nagy győzelem után egyszerűen kihirdette „urbi et orbi" (Rómának és a világnak), hogy a győzelem egyes egyedül egyetlen embernek köszönhető és az a személy természetesen nem más, mint ő maga, a pápa...
Mindenesetre valóban elindított néhány nagyon is szükségesreformot. De talán csak nem azért a tettéért avatták szentté, mert a prostituáltakon kívül a zsidókat is gettóba záratta? Ez utóbbiaknak még megkülönböztető jelzéseket is kellett hordaniuk a ruhájukon, hogy mindenki tudja: ők a megvetett faj, vagyis a zsidóság tagjai.
Persze hiába igyekezett oly sokat, ha utóda, XIII. Gergely lerombolta. a művét. Gergely maga is fattyú lévén igencsak szeretett élni, mulatni, nevetni. Már trónra kerülése előtt is sok szetetőt és még több balkézről való gyermeket szedett össze. Rá is azt mondták: fölösleges a „tapogatószékbe" ülnie, vagy száz római hölgy letenné az esküt, hogy neki „ott" mindene megvan, nem is akármilyen, igazi férfi ő. Egyébként hivatalos nyilatkozata szerint folytatta elődje művét a reformok terén. Ezzel aztán véget is ért ebbeli törekvése.
A vatikáni krónikák szerint azért élt - meglehetősen - szabad(os) életet, mert csak negyvenéves korában választotta a papi hivatást és addig csupán egyetlen fia született. A nem hivatalos krónikák mást mondanak ugyan, de ezt most hagyjuk. Gergely hetvenéves korában ült a pápai trónra. Nagy nemzetközi tevékenységet fejtett ki, követeket küldött minden országba, kezében tartotta az ügyeket. Azt vallotta, hogy a magasabb célok érdekében bármely eszköz bevethető. Az ő uralkodása alatt „loptak el, illetve toldottak be tíz napot" a világ történelmébe. Vagyis a naptárkiigazítás miatt ekkor 1582. október 4-e után október 15-e következett. Amit mellesleg a keresztény államok Keleten nem követtek.
Őutána V. Sixtus következett, aki disznópásztorból vált szerzetessé és pappá, majd felmászott a ranglétra magasabb fokaira is. Ha emlékeznek a konklávéból írtakra, nos, ő volt az a derék főpap, aki botokra támaszkodva bicegett be és úgy tett, mintha már alig élne, azért aztán meg is választották átmeneti pápának, mire eldobta mankóit és nagy lendülettel munkához látott. Hát bizony, az olyan embertől, aki efféle ravasz színjátékkal téveszti meg „testvéreit az úrban", nem sok jót várhatunk. Ennek ellenére V Sixtust az egyház igen kedvezően értékeli.
Mindenesetre pápaként nagyon sok jót tett az Örök Városért. Rómában felszámolta a gengsztervilágot, hatalmas építkezéseket kezdett, sőt fejezett is be, véget vetett a kincstár állandó pénzhiányának. Igaz, nagy adókat vetett ki és az emberek ezért gyűlölték öt. Minderre csupán öt éve volt, de munkásságát követően már egy valóságos korabeli világváros állt a Tiberis (Tevere) partján.
A banditákkal látványosan és könyörtelenül leszámolt. Beiktatása másnapjától kezdve mindenfelé az utcákon, épületek ormán lándzsák jelentek meg, és egyik sem volt üres. Elfogott és kivégzett banditák levágott feje díszítette mindegyiket. A sajátos kiállítás darabjai gyakorta cserélődtek. Mindenért halál járt: a lopásért, a rablásért éppen úgy, mint a szodómiáért, házasságtörésért, vérfertőzésért. Ekkortájt még a stricik fejét is levágták.
A spanyol király számtalan ígéretet kapott tőle arra nézve, hogy finanszírozza a katolikus állam armadáját, amely majd móresre tanítja az eretnek, elszakadt Angliát. Ám amikor 1588-ban a spanyol armadát a vihar megsemmisítette Anglia partjai előtt, a nevetséges kudarc miatt feldühödött pápa egyszerűen megfeledkezett a fizetési köztelezettségéről.
Két évtizeddel később viszont V. Pál életvitelét tekintve mintha még a középkorban élt volna. Rögtön megválasztása után első utasítása az volt, hogy végezzék ki egy régi ellenségét, ami meg is történt. Mikor pedig Velence nem engedett neki valamilyen kérdésben, hát kiközösítette az egyházból a lagúnák városát. Erre bebizonyosodott, hogy a felvilágosult korban egy városállam egészen jól megvan a Vatikán támogatása nélkül is. A város ugyanis élte tovább a maga megszokott életét és papsága sem foglalkozott a kiközösítés gondolatával. Ugyanúgy megtartottak minden templomi szertartást, folytak a misék, zúgtak a harangok, mint máskor. Így hát ország-világ láthatta, hogy bizony a pápai átok nem fog Velencén (sem). O volt az első pápa, aki úgymond a saját bőrén tanulta meg, hogy ezek a régi fegyverek már rég kicsorbultak, egyszerűen használhatatlanok. Nagy szégyen volt ez számára, de nem igen tanult belőle.
Az ő idejére esett az a tanulságos eset is, hogy a csillagászatilag és természettudományosan műveletlen, tudatlan főpapi tanács, élén a szent inkvizícióval, elítélte a kopernikuszi Napközéppontú (heliocentrikus) világképet. Galileit akkor hurcolták meg, amikor még mindenki élénken emlékezett Giordano Bruno alig pár éve Róma egyik terén történt élve elégetésére.
Az őt követő pápák alatt is virágzott a nepotizmus. „A rokon nem vész el, csak átalakul" elv mindvégig érvényben volt. Volt olyan pápa, aki hihetetlen gazdagsághoz juttatta rokonait, akik aztán „hálából" belső háborúkba vitték bele őszentségét és a pápai államot, amelyeken az még annál is többet veszített. Példának okáért VIII. Orbán annyira szerény volt, hogy a Capitoliumon önmagának állíttatott emlékoszlopot, rávésetve dicső tetteit. Mellesleg ő volt az is, aki végleg elítéltette Galileit, pedig a hatalmas tudós a pápa barátja volt. Jellemző az egyház reakcióidejére és a hibák beismerésének képtelenségére, hogy a Vatikán „villámgyorsan", csaknem négyszáz évvel később nyilatkozott e tekintetben. Nevezetesen a huszadik század végén II. János Pál jelentette ki, hogy a Galilei-ügyben akkoriban tévedés történt... Ha és amennyiben ezt a kijelentést a „hiba" beismerésének tekinthetjük, akkor le a kalappal a gyorsaság és a tudományos igazság ság felismerésének tempója előtt!
Nézzük csak X. Ince pápát, aki a néhai VI. Sándor (Borgia) egyik fattyának unokája és az ő uralma idején mutatkozott meg a legtisztábban, hogy az európai politika terén a Vatikán jelentősége igencsak lecsökkent. Már a vesztfáliai békét (1648) is a Vatikán részvétele nélkül kötötték meg és mind inkább láthatóvá vált, hogy a királyok, császárok maguk között intézik állami ügyeiket, s nincs igazán szükségük a pápa segítségére.
Nem csoda, hogy Ince nem volt erélyes vezető, hiszen még a Vatikánban is nő uralkodott helyette!

Az erélyes hölgy a pápa régi szeretője, donna Olimpia Maidalchini volt. A háta mögött egyszerűen „pápanőnek" hívták, és hamar rájöttek: aki valamit el akar a Vatikánban érni, annak nála kell jelentkeznie, s nem a „papucsférjnél". Igazából Olimpia a pápa halott fivérének özvegye volt, és egyes források tagadják, hogy a szeretője lett volna. Tény viszont, hogy a látszat nagyon támogatta a „pápanő" tézist, és egyébként az asszony mi mással tudott volna ennyire a férfi fölé kerekedni? Mi adott volna olyan hatalmat a kezébe, hogy Ince sohasem merte szóvá tenni tetteit, sőt szolgaian beleegyezett az asszony döntéseibe és szinte mindent aláírt, amit Olimpia elé tett? Csak a nemiséggel foghatta így meg, véljük utólag.
A nőt „rettenetes nyanyának" is nevezték a háta mögött és nyilván nem ok nélkül. Úgy tudott veszekedni és leteremteni bárkit, hogy hamarosan vigyázzban álltak előtte a bíborosok és a Vatikán összes magas tisztségviselője. Ügyes intrikus volt a donna, kihasználta az egymásnak feszülő csoportokat és személyeket, és hamarosan mindenkit a kezében tartott. Amikor kiderült, hogy nélküle semmi sem intézhető el a pápai államban, hatalmas összegekkel vesztegették meg, amelyeket ő - igaz lelkiismeretesen teljesítve a kéréseket - szó nélkül el is tett. Ekkoriban a római prostituáltak javítani akarva helyzetükön hamar megtalálták hozzá az utat és olyan bőkezűen gazdagították a „rettenetes nyanya" kincstárát, hogy ő valóságos főúri előjogokat adott a nevezetesebb kurtizánoknak. Például hivatalos ünnepeken ezen „menő lányok" aranyozott hintókon jelenhettek meg a főurak között. Mintha oda tartoznának. Lényegében persze oda is tartoztak.
Ahogy telt-múlt az idő, Olimpia asszony már maga írta alá a pápai dokumentumokat és hivatalos leveleket is - Ince pedig mindezt tűrte. A világ persze tudta, mi a helyzet és az sem volt titok, hogy olyan szeretőpárról van szó, ahol az asszony a férfi és a férfi a gyenge nő. Korabeli ábrázolások is születtek nagy számban, köztük például olyan, amely Olimpiát pápai tiarával a fején ábrázolta, Incét viszont női ruhában egy rokka mellett...
Donna Olimpia egy vele szembeszálló másik itáliai államocska ellen háborút is indított, és amikor csapatai győztek, kő kövön nem maradt a városban. A templomokat is lerombolták... Eljött az idő, amikor már Ince sem bírta tovább és egy fiatal nőt hozott a palotába, hogy vele cserélje le a „nyanyát". Olimpia persze keményen visszavágott - és egész Róma lélegzetvisszafojtva figyelte a „vatikáni dámák harcának" nevezett küzdelmet.
Olimpia a pápával maradt annak haláláig. Ince még haldoklott, amikor Olimpia és a rokonok mindent kihordtak a palotából, még az utolsó szöget is kiszedték a falból. Talán észre sem vették mikor halt meg a pápa...? Merthogy a holttest teljesen magára hagyatva ott feküdt három napig, senki még csak imát sem mondott az elhunyt lelkéért. Valahogyan a temetést intézők is elmaradtak, csak talán nem ők is a paloták kincseinek összegyűjtésével voltak elfoglalva?
Amikor aztán végre eltemették a pápát, a kúria, vagyis a legfelső intézőbizottság és tanács azzal fordult Olimpiához, hogy vállaljon részt a temetés költségeiben. A „rettenetes nyanya" pedig azt üzente: honnan is venne pénzt ilyesmire, mikor ő csupán egy szegény özvegyasszony...? És nem adott egy tallért sem.
A sornak persze ezzel még nincs vége. Nem donna Olimpia volt az egyetlen asszony, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a Vatikán falai között uralkodhatott. A következő egy-kétszáz évben a pápák nemcsak szemtanúi, de résztvevői is voltak a folyamatnak, amelynek során elveszítették befolyásukat előbb csak Európában, később másutt is. A szakemberek által „politikai dekadenciának", hanyatlásnak nevezett korszak hosszúra nyúlt, és több szakaszból állt. Az általunk a felvilágosodás korának nevezett időszak, amelyet jobbára nem is a tizenhetedik, inkább a tizennyolcadik századra teszünk, a hivatalos egyházi okiratokban inkább az „elvilágiasodás kora" nevet viseli.
Az egyházi források a maguk szemszögéből nézik a dolgokat - természetesen - és az ő számukra az 1758-as dátum jelenti a választóvonalat. Ekkor Portugáliában a király elleni merénylet ürügyén (Vajon valóban csak ürügy volt? Erről hosszasan vitatkozhatnánk...) jezsuitaüldözés indult meg. Nem lehetett persze az sem véletlen, hogy szerte az egész földrészen az embereknek olyannyira elegük volt e rend tagjaiból. Pár évtizeddel később Európa különféle pontjain a katolikus királyok rákényszerültek, hogy a Vatikánnal egyetértésben vagy sem, feloszlassák a rendet. Az egyházban is erősödtek a tendenciák, amelyek szerint vissza kellene térni az ősegyház - vagyis a Vatikán primátusa előtti idők gyakorlatához. A pápa nem a zsinat felett áll, hanem fordítva. Valamint az a régi, több mint ezeréves elmélet, mely szerint a pápa minden ember fölött helyezkedik el, és ebbe beleértendők a szuverén uralkodók is (legalábbis a keresztények), szintén nem tartható tovább.
Mondani sem kell, hogy ezen gondolatokat sem a pápák, sem híveik nem fogadták el. Sokáig ellenálltak. Bár egyre-másra jelentek meg olyan művek katolikus egyházi szakértőktől is, amelyek e kérdéskört elég bátran feszegették. Felvetődött az is, hogy a pápa és a kúria csak bitorolják a jogokat, amelyekkel állítólag rendelkeznek, vagy szeretnék azokat bírni. Nem segített az egyháznak az sem, hogy a világi fejedelmek, uralkodók mindinkább kiterjesztették hatalmukat és nehezen, vagy egyáltalán nem tűrték, hogy az egyház az országukon belül afféle állam az államban legyen. A soha meg nem valósult, Rómában örökösen dédelgetett álom, vagyis a központilag kormányzott világegyház eszméje egyre inkább halványodni kezdett. A hívek nem rajongtak érte, a világi intézmények pedig egyenesen elvetették és harcba szálltak ellene, ha nem volt más mód a megfékezésére. Ennek egyik jele volt a jezsuita rend feloszlatása is, hiszen az akkoriban tevékenykedő több mint 22 ezer jezsuita szerte a világban a központi és erős pápaság elkötelezett híve volt.
A végső lökést e téren Napóleon adta meg, amikor az 1700-as évek végén katonai erővel verte le a pápai államot, a pápát a maga fennhatósága alá vonva. Ő a Vatikán és Róma összes múzeumát és kincstárát kifosztotta és a mérhetetlen mennyiségű műkincset Párizsba hurcolta. A pápai állam megtépázása után kevés remény maradt a tekintély, és szinte semmi esély a hatalom visszaszerzésére. Mellesleg a pápaságot minden anyagi javaitól megfosztó Napóleon később írt egy ál bocsánatkérő levelet a pápának, amelyben kijelentette: most, hogy a Vatikán megszabadult az anyagi javak nyűgétől, végre csak azzal foglalkozhat, ami a hivatása, vagyis a lelki dolgokkal...
És íme, máris a tizenkilencedik századhoz érkezünk. Nem mintha a tizenhetedik eleje és a tizenkilencedik közepe között semmi sem történt volna a Vatikánban. De azok az események nem tartoznak könyvünk témájához, ezért ismét ugrunk egyet az időben.
Így érünk el XVI. Gergely pápához, aki az 1830-as és 1840-es években uralkodott, bár hatalma már csak árnyéka volt a régi elődök erejének és befolyásának. Mint emberről semmi jót sem mondhatunk róla, annyira becsontosodott gondolkodású volt, hogy ellensége volt minden újnak. Ahogyan nem viselte el a forradalmi eszméket, úgy nem tűrhette például a vasutat sem! Bár csak a régi dolgok halovány karikatúráját követte el, azért az ő életében is volt néhány „krimielemeket" felvonultató esemény. Borbélyát pappá szenteltette, mi több, udvari káplánná léptette elő. Ami nem lehetett véletlen, ugyanis Gergely összeszűrte a levet („igen jó és közeli kapcsolatokat ápolt") a borbély feleségével. Aki a maga idejében szép és kívánatos nő volt. A Quirinalepalotában őszentsége még egy lakosztályt is nyitott az egyre szaporodó családnak. Kívánságára a saját lakosztálya és a borbélyok között egy addig nem létező, alig álcázott külön átjárót is építettek. Talán ezek után nem csoda, ha a pletyka lábra kelt. A rómaiak egy idő után már nem is csodálkoztak a dolgon. És az sem lepett meg senkit, hogy a borbély hét (!) gyermeke egy csöppet sem az apjukra, sokkal inkább a pápára hasonlít...
Azt mondták róla, hogy kitűnő pápa és fatálisan rossz államfő. Az ő idejében nyerte el a Vatikán a „Törökország után a legrosszabbul szervezett európai állam" „büszke" címet. Reformokról hallani sem akart, és amikor a pápai államban fellázadtak a polgárok, habozás nélkül idegen (osztrák) seregeket hívott hatalma védelmére. Annyira korlátolt volt, hogy számára a modern idők minden újítása egyenesen az ördög művének tűnt. Bármennyire is csodálkozunk ezen, de az 1840-es években Gergely számára az acélból készült völgyhidak éppen olyan sátáni találmányoknak tűntek, mint a gázlámpák!
El sem tudott képzelni a gondolatszabadságnál veszedelmesebb dolgot. A sajtót is ott üldözte, ahol csak tudta. Nem csoda, hogy korának híres papjai folyton szembe szálltak vele, olyan is akadt közöttük, aki a pápa ostoba makacsságát látva inkább eldobta a reverendát és belépett a kor valamely roppantul felforgató eszmerendszerébe, mozgalmába, például a szocialisták közé. Az efféle politikai mozgalmakat Gergely a legfőbb veszedelmek közé sorolta.
Mint azt a kor és az ország kiváló ismerője, Stendhal is megírta (naná, hogy ismerte Itáliát, hiszen Napóleon parancsára ő vezette az állami szinten folyó műkincsrablásokat!). Gergelynek később volt egy szerelme is. A hölgy neve Clementina Verdesi, és minden jel szerint ő lépett a borbélyfeleség helyére. A beavatottak olaszul Santissima Puttanának - „legszentebb kurvának” -emlegették. Mellesleg a pápa titokban roppant botrányosnak minősített francia regényeket olvasott, pezsgőzött és minden este részegre itta magát. Ami talán nem is csoda, hiszen senki sem kedvelte őt. Végül is általános utálattól övezve tengette pápasága napjait, éveit.
Igaz, talán kivéve Clementinát. De aztán a hölgy is csak emlékké fakult, amikor 1846-ban a pápa rákban haldoklott. Mint mondják, ágyában saját ürülékében fetrengett, mert senki sem akarta abból kitisztítani. Senki sem vonzódott hozzá valójában. Maga a hivatalos egyházi krónika megjegyzése szerint is uralkodásának egyetlen pozitívuma az, hogy megerősítette a tengerentúli katolikus missziós tevékenységet. Itáliában a zsidókat elődeihez hasonló módon gettókba kényszerítette, viszont Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában síkra szállt a rabszolgaság eltörléséért és pártolta, hogy mindenütt kialakuljon a helyi klérus. Vagyis hogy ne csak fehér bőrű papok hirdessék az igét.
A liberális hírében álló IX. Pius megválasztását nagy ovációval fogadták. Ámde 1846-bari még ő is évtizedekkel elmaradt a valós időtől. Mint egyik életrajzírója maliciózusan megjegyezte: „Ahhoz képest, hogy pápa, ez is nagy teljesítmény." Amivel arra célzott: az előző pápák nemegyszer több száz évvel maradtak el saját koruk mögött. Hozzájuk képest tehát Pius szinte modern embernek volt nevezhető...
Az 1848-49-es forradalmi események Rómát sem kerülték el. A nép felkelt és eltörölte a pápaság uralmát, Róma köztársaság lett. De csak addig, míg Pius be nem hívta a franciákat, sőt valójában az összes keresztény hatalomtól segítséget kért. O maga elmenekült a városból, amíg ott a katonák tevékenykedtek, majd visszatért és rendőrállammá tette nemcsak Rómát, de az egész, még mindig létező pápai államot.
A mai napig ő a Vatikánt leghosszabb ideig kormányzó pápa. Az említett kis forradalmi közjátéktól eltekintve harmincnégy éven keresztül lakott a Vatikánban. Hivatalos értékelés szerint a pápaság ezeréves világi uralmának véget vető korszak is az ő nevéhez fűződik. Kormányzásában megjelentek ugyan a megújulás jelei is - vallják a mai egyháztörténészek, de bajban lennének, ha ezeket a jeleket felkellene sorolniuk. Az olasz állam megalakulása idején meglehetősen alamuszi módon „vatikáni fogolynak" nyilvánította magát.
Az olasz világi állam feloszlatta a pápaságot és a pápák uralma éppen ekkor törpült le Róma egyik kicsiny negyedére, a valamikori Vaticano-dombra. Még arra is vetemedett, hogy megtiltsa az olasz katolikusok (vagyis az akkori lakosság nagy többsége) számára, hogy részt vegyenek a világi olasz állam életében, folyamataiban és eseményeiben, merthogy az „bitorolja a pápai államot". Nagy híve volt a pápa csalhatatlanságát hirdető tévedhetetlenség eszméjének. Ezzel a világ jó része szemében nevetségessé tette nemcsak az egyházat, de a katolikus vallással szemben is ellenérzéseket ébresztett. A sugallat, hogy a pápa véleményt mondva egyenesen az Istentől kapott gondolatokat sugározza ki a világra, sokáig alapvető szempont volt, és mint dogmát máig sem törölték el.
Pius nem fogta fel, hogy az egyház és vele együtt a pápa megszabadult egy kellemetlen földi köteléktől. Az, hogy nem kormányozza polgárait, nem kell politizálnia, mint országnak és nem kell haderőt fenntartania stb. - voltaképpen igen kedvező dolog. Pius csak duzzogott és „fogolyként" élt a Vatikánban. Az egyház duzzogása egészen Mussolini idejéig, tehát az 1920-as évekig tartott.
Halála és temetése sem ment végbe zavargások nélkül. Amikor megválasztották, a tömeg nagyon örült. Földi maradványait csak éjszaka, jeltelen kocsikon vihették templomba és a kísérete is igyekezett diszkréten viselkedni. Valahogyan mégis kitudódott a dolog és a különös temetési menetet szeméttel, hulladékkal, trágyával dobálta meg az utca népe. Nem hiányoztak azok sem, akik a „dögöt" (mert a korabeli sajtó szerint többen csak így hívták) legszívesebben a Tiberisbe dobták volna.


Kis állam nagy vezetői - XIII. Leó - XI. Pius (1878-1939)

Alig harminc óra alatt választott pápát 1878-ban a konklávé hatvan bíborosa. Az olasz Gioacchino Pecci XIII. Leóként vonult be a pápaság történetébe.
Személyében igen művelt ember ült a Vatikán trónjára, akit talán nem ok nélkül választottak az évszázad pápájának. Főpapként élte át a pápai állam megszűnését. Bár nem értett egyet a liberális olasz kormányzattal, mégis arra törekedett, hogy közös szempontokat, követendő magatartásmintákat találjon a katolikusok és a modern kor követelményei között. Merthogy a két szemlélet kezdett távolodni egymástól, s így a hívek mind kevésbé értették az újkor politikai és egyéb kihívásait.
Az új pápa eleinte nehezen viselte el, hogy a polgárok a vallással, az egyházzal szemben álló államokat, kormányokat is támogatnak. Akkoriban került előtérbe az a jelszó, hogy az igazi katolikus nem megy el a választásokra és azt sem engedi, hogy megválasszák bármilyen tisztségre. Ez az elv persze zsákutcának bizonyult, mert tovább növelte a szakadékot a valóság és a hívők között. Leó számára a helyzet annyira elviselhetetlen volt, hogy nemegyszer - pontosabban kétszer, 1881-ben és 1889-ben - már a „szökés„ gondolatával is foglalkozott. Valami olyasmi járt az eszében, hogy a pápaság székhelyét Rómából áthelyezi... Ausztria-Magyarország területére, Ferenc József császár és király védőszárnyai alá. Akivel különben a távolból is igen jó kapcsolatokat ápolt. Az olasz államelnök e tervével kapcsolatban közölte vele:
- Parancsoljon, szentatyám. A pápaság mehet, amerre akar. De ha egyszer mégis szeretnének visszatérni, hát azzal lesz egy kis gond...

Ennyi elég volt Leónak ahhoz, hogy többet ne foglalkozzon a „költözés" gondolatával.

Élete vége felé - sok idősödő férfihoz hasonlóan - elveiben megcsontosodott és egyre maradibbá vált. Igaz, a Vatikánban már nem zajlottak vérfagyasztó jelenetek, nem dolgoztak bérgyilkosok és mérget sem használtak (mint azt látni fogjuk, mindez azonban a huszadik században még előbukkant). Nem rendeztek orgiákat és a szodómia is lekerült a napirendről. Nem árulták pénzért a tisztségeket és a pápák elsősorban pápák voltak és nem világi főurak. Nem lehettek már egyeduralkodók, akik ezrével ítélték halálra alattvalóikat, civileket és katonákat egyaránt: Nem indítottak és nem vezettek háborúkat, nem bíráskodhattak a kis- és nagyhatalmak vitás ügyeiben. Vagyis lassanként kezdett szelídülni az egyházi vezetés, ami nem jelenti azt, hogy egyes pápák lelke mélyén ne szunnyadtak volna még ott a régi ösztönök. Ahogyan sok országban ma is élnek olyan arisztokraták, egykori királyok és királynék leszármazottai, akikből ismét kibújna az ördög, ha visszakapnák a trónt, a koronát és mindenekfölött az erőt s a hatalmat.
Nos, a Piusok, Leók, akik elsők voltak a hatalmukat vesztett pápák sorában, érthető módon nehezen szelídültek meg. Vagy éppenséggel halálukig visszasírták az akár csak száz évvel korábbi állapotokat.
A pápai címet hatvannyolc évesen elnyerő, ráadásul igen beteges ember megválasztását követően hirtelen erőre kapott és huszonöt évig, 1903-ig vezette az egyházat. Mindent megtett, hogy visszaállítsa a pápák korábbi hatalmát, de persze már nem olyan időket írtak és ebbeli fáradozása nem járt sikerrel. Szerette volna az akolba visszaterelni az elkódorgott báránykákat, de a protestánsok és más keresztények nem tolongtak, hogy a katolikus egyház ismét befogadja őket. A különválást véglegesnek tartották, annál is inkább, mert számos elvi és gyakorlati dologban továbbra sem értettek egyet Rómával.

Aztán az 1903-ban lezajlott konklávé meglehetősen furcsán alakult.
Leó betegségben halt meg, ami kilencvenhárom éves korára tekintettel nem tekinthető csodának. Tehát mérgezés vagy bármiféle „túlvilágra átsegítés" szóba sem jött. Viszont ha valaki kedveli a furcsa, nehezen magyarázható, vagy egyenesen rejtélyes
történeteket, akkor figyelmesen olvassa el, mi is zajlott le a Leó halálát követő pápaválasztáson.
Ahogyan az lenni szokott, a bíborosok összegyűltek, hogy maguk közül kinevezzék az új pápát. A krakkói érsek, Puzyna, útban Róma felé, Ferenc József egyenes kérésére (parancsára?) megállt Bécsben, ahol őfelsége a főpapot magánkihallgatáson fogadta. Érdekes, vajon miért nem a magyar hercegprímással tárgyalt négyszemközt a császár? Hiszen ő is úton volt Róma felé.
Nos, hagyjuk a találgatást. Akkor még senki sem tudta, milyen bizalmas feladatot bízott a császár az érsekre. Ám hamarosan fény derült erre.
Augusztus elején összeültek tehát a bíborosok a vatikáni Sixtus-kápolnában, amely jó ideje a konklávék megszokott, hagyományos helyszíne volt. A bíborosokat - miként az a nagy könyvben meg van írva - elfalazták a külvilágtól és naponta két fordulóban szavaztak. Ahhoz, hogy egyikükből pápa lehessen, a szavazatok kétharmadát kellett bírnia. Az érvényes választáshoz tehát az ötven jelen lévő bíboros közül harmincháromnak kellett ugyanarra a jelöltre szavaznia.
Minden várakozás szerint Mariano Rampolla bíboros, egyben vatikáni államtitkár látszott a legesélyesebbnek. A két nappali szavazás után rendeztek egy éjszakait is. Nem tudni miért; de azon az éjszakán a bíborosok mintha kábultan ténferegtek volna, többen szóvá is tették, hogy valami mérgezésféle történhetett, de a legvalószínűbb, hogy romlott ételt kaptak az ilyenkor szokásos „lyukon" keresztül. A külvilágtól, mint rendesen, most is teljesen elzárták a bíborosokat, így semmiféle politikai hír, újság, levél, üzenet stb. nem juthatott be hozzájuk. A befalazott ajtó nyílásán át ételt-italt beadó személyzet is némaságra kötelezett, és ezt a röpke kapcsolatot is szigorúan ellenőrizték.
A külvilág tehát kívül maradt. A bíborosok így hát csak úgymond a lelkiismeretükre és az ilyenkor - állítólag - jelenlévő Szentlélekre hagyatkozhattak. Hogy, hogy nem, a jelek szerint a Szentlélek is egyszerre több jelölt pártján állhatott, vagy maga sem tudott dönteni, mert hosszú ideig Rampolla és mások is majdnem ugyanannyi szavazatot kaptak. De senki sem elegendőt ahhoz, hogy megnyerje a választást.

Jellemző, hogy az egyik jelölt, a velencei bíboros, amikor az ő személye is szóba került, maga sem nagyon hitt a dologban. Egyik társa odaszólt neki:
- Nincs esélyed, mert nem tudsz franciául!
Vagyis az akkori nemzetközi, diplomáciai nyelven nem tudott szót érteni. A bíboros erre elővett valamit a zsebéből és azt felelte:
- Ezzel magam is tisztában vagyok - és kinyitotta tenyerét. A Velencébe szóló menettérti vasúti jegy volt benne... Tehát már eleve oda-vissza útra vett jegyet Rómába. Aztán eldobhatta, mert ő lett a pápa és többé nem hagyta el az Örök Várost.
Na de ne szaladjunk ennyire az események elébe.
Amikor az egyik éjszakai szavazáson már úgy látszott, hogy mégis Rampolla bíboros győz, meglepő dolog történt.
Szólásra jelentkezett ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselő Puzyna krakkói érsek, és az általános döbbenet közepette bejelentette: őfelsége I. Ferenc József osztrák császár megvétózza Rampolla bíboros jelölését!

Az érv, amire hivatkozott, elméletileg még érvényes, de teljességgel idejétmúlt dolog volt. A tétel vagy ezer évre tekintett vissza, amikor a német-római császároknak még csakugyan volt vétójoguk a pápák személyével, megválasztásával kapcsolatban. Ez a legtöbbször úgy mutatkozott meg - emlékezzünk csak könyvünk első felére -, hogy a különféle, a dologban érdekelt és nagyhatalmú uralkodók - bizánci császárok, longobárd, frank, germán királyok és mások- „átnyomták" a maguk jelöltjét. Vagy eleve elzavarták, letették a trónról, lehetetlenné tették uralkodását annak, akit nem ők jelöltek, akinek hatalomra jutásával nem értettek egyet.
Nos, formálisan tehát létezett ez a vétójog, de sok száz éve nem élt vele a német-római - amúgy is csak névlegesen, vagy ekkor már nem is létező! - államalakulat feje. Akinek egyébként Ferenc József tartotta magát.
A bíborosok felháborodtak. Kevés hiányzott ahhoz, hogy most már csak azért is Rampollát válasszák meg. Kevesen rajongtak a konzervatív és szeretetre csakugyan nem méltó osztrák császárért. Nyilván szívesen törtek volna egy kis borsot az orra alá.

Csakhogy volt egy kis baj. Mégpedig az, hogy Rampolla még az előző pápa, Leó irányvonalát képviselte és az egyház érdekében ő sem lett volna képes másra. Ekkor éppen hatvanéves volt, tehát aligha várhattak tőle fiatalos lendületet, felforgató és szenzációsan új irányvonalat. Hiszen a legtöbben ismerték őt és annak ellenére, hogy ő beszélt franciául is, nem sok jót mondhattak el róla. Akik mellette szavaztak - akkor már nem először -, azok inkább abban bíztak, hogy mint vatikáni államtitkár, remekül ismeri a folyamatban lévő ügyeket és semmi fennakadás sem lesz a Vatikán és az egyház működésében. Mint mondták: Rampolla szinte észrevétlenül és ugyanúgy folytatja az ügyek vitelét, amint azt Leó tette. Tehát afféle bürokratikus, kényelemszerető okok szóltak Rampolla bíboros mellett.
De vajon mi volt az oka a meglepő fordulatnak, hogy az osztrák császár ennyire kikelt az egyik bíboros ellen? Mit tudott Ferenc József Rampolláról, vagy...
Vagy mit tudott Rampolla - Ferenc Józsefről?
Az ügy Rudolf trónörökös szerencsétlen, „állítólagos" halálához kapcsolódik. Mint ismeretes, egészen a huszadik század végéig úgy gondolta, hitte a világ, hogy a férfi harmincéves korában szerelmi bánatában öngyilkos lett. Egy másik, éppoly szilárd lábon álló változat szerint politikai gyilkosság áldozatául esett. Mindenesetre azt, hogy pontosan mi is történt 1889 januárjában a Bécshez közeli Mayerling vadászkastélyában, máig vitatják a történészek és a kutatók. Abban azonban mindenki véleménye határozottan megegyezik - legalábbis az 1980-as, 90-es évekig így volt -, hogy azon a tragikus napon Rudolf trónörökös, így vagy úgy, de életét vesztette.
Csupán az ügy indítéka és lefolyása kérdéses, és az is maradt volna talán az idők végezetéig. A kutatók ugyanis rendre elkövették azt a hibát, hogy kizárólag nyugati nyelveken írott híreket vizsgáltak. Azokra alapozva valóban csak erre juthattak. Azonban a huszadik század végén szláv és török források alapján döbbenetes felfedezés látott napvilágot: Habsburg Rudolf nagy valószínűséggel nem halt meg 1889-ben Mayerlingben!
Az egész „merénylet" vagy „öngyilkosság" megrendezett színjáték volt csupán, amelyről a trónörökös apja, Ferenc József császár is tudott. Rudolf ugyanis apja ellen lázadt és megbuktatására összeesküvést szervezett. Közel is járt a hatalomátvételhez, ámde az összeesküvők lebuktak. Ferenc József nem vallhatta be, hogy egyetlen fia, a monarchia trónjának örököse nem bizonyult méltónak a bizalomra, és családja ellen lázadt. Hatalmas vita után feltehetően abban egyeztek meg, hogy megrendezik Rudolf „halálát", majd ünnepélyes temetését is. A szerelmi öngyilkosságváltozat mellett döntöttek, de már Rudolf nélkül, mivel ő álruhában elhagyta Mayerlinget és egyenesen Afrikába utazott. Az ehhez szükséges hamis útlevelet és pénzt a bécsi udvartól kapta.
Eközben Ferenc József azt is elintézte, hogy a fia öngyilkosságával sújtott, és mélyen hívő család számára a pápa engedélyt adjon a katolikus szertartás szerinti ünnepélyes temetésre. Ez ügyben kétezer szavas titkos táviratot küldött a Vatikánba. Bécsben pedig beindult a gépezet. Ma már bizonyítható, hogy bábut helyeztek a ravatalra, amelyet a csalást leplezendő úgy körülbástyáztak, hogy senki se mehessen túl közel hozzá. Udvari utasításra a halott arcmását művész készítette el viaszból. A sajátos áltemetés beavatott rendezői arra hivatkoztak, hogy a fejlövés elroncsolta a koponyát és az arcot. A száz évvel későbbi nyomozás még az ügyben segítséget nyújtó személyek kilétére is fényt derített. A „holttestet" különösen tompított világítással „tálalták" és a főherceg több közeli barátját nem is engedték a ravatal közelébe. Meglehetősen furán zajlott le a temetés és különösen viselkedett a gyászoló császári apa is.
De térjünk csak vissza a Vatikánba. A császár titkos távirata nyilván ismertette a valós helyzetet és nem arra kérte a pápát, engedélyezze egy öngyilkos herceg katolikus szertartás szerinti eltemetését, hanem, hogy engedélyezzen egy színjátékot! A „halottról" is meg kellett vallania, hogy él. Nyilván elmagyarázta, miért is kényszerült erre a lépésre és a továbbiakban milyen következményekre számít.
A történelmi nyomozás során fény derült arra, hogy egy Heinrich Albertall nevű férfi körülbelül tíz évvel a mayerlingi események után felbukkan Törökország európai részén egy keresztény faluban. A jelek szerint „Albertall" addig csak csavargott a világban (mellesleg nem árt tudnunk, nem ő volt az egyetlen fiatal Habsburg, aki ugyanezt tette és civilként vándorolt kontinenseken át, majd nyoma veszett). A szóban forgó falut a cári Oroszország által megszállt, lengyel területekről török földre menekült katonaszökevények és volt szibériai elítéltek családjai alapították. A kérdéses falu kis lengyel településként gyakorlatilag érintetlenül létezett még az 1970-es években is. Lengyel kutatók itt több olyan emberrel találkoztak, akik a század első felében még személyesen ismerték „Albertallt". Az előkelően viselkedő osztrák úr ugyanis negyven évet élt közöttük!
Nincs időnk és módunk arra, hogy felsoroljuk az esetet feltáró kutatás felfedezéseit és érveit, hiszen könyvünk vatikáni, és nem bécsi bűntényeket taglal. De a világtörténelem sokszor több szálon futó eseményei e ponton erősen összegabalyodtak a Vatikán történéseivel.
„Albertall" egyébként homályos célzásokat tett arra, hogy a hazájában ő nem akárki volt, és amikor 1916 végén híre jött Ferenc József halálának, ez a közismerten ateistá ember elrohant a helyi katolikus templomba és könnyes szemekkel misét mondatott a császár lelki üdvéért, miközben „az apám volt" szavakat mormolta.
„Albertall" osztrák útlevelén kívül az is gyanús, hogy az isztambuli osztrák követség a monarchia fennállásáig-vagyis 1918ig - rendszeres és jelentős havi összeget folyósított a titokzatos férfiú számára. Miután a monarchia szétesett, ugyanazt a pénzt a holland követségen keresztül küldték neki élete végéig. Igen hosszú kort ért meg, az úr csak 1941-ben szólította magához! Mindig menekült a fotósok elől, a házába senkit sem engedett be. Évtizedeken keresztül álnéven német nyelvű katonai lapoknak írt szakcikkeket. Egy 1939-ben róla készült fényképen megdöbbentően hasonlít az öreg Ferenc Józsefre.
Nos, térjünk vissza fél évszázaddal korábbra, Rudolf trónörökös „temetésének" előkészületeihez. Tehát 1889. január végét írjuk, a császár elküldte titkos és roppant hosszú táviratát a pápának, aki egyedül nem volt képes dönteni az ügyben. Talán azért sem, mert XIII. Leó már hetvenkilencedik évében járt és akkoriban már semmit sem tesz Rampolla nélkül. O tette meg bíborossá, majd a külügyeket irányító államtitkárrá, és sok tekintetben az idős pápa helyett intézi az igazán fontos dolgokat. Rampolla egyetlen kudarca volt - éppen a szóban forgó 1889-es évben -, hogy a Vatikánt nem engedték be az I. hágai nemzetközi békekonferenciára. Ez mellesleg az akkor a pápasággal nagyon ellenséges olasz kormány befolyásának volt köszönhető.
De ezenkívül Rampolla nagyon is sikeres volt és hamar nélkülözhetetlenné tette magát. Ferenc Józsefnek is tudomására juthatott, hogy Marian Rampolla bíboros az a személy, aki a Vatikánban a pápán kívül ismeri a nagy titkot. Nyilván nem örült ennek.
Az is kiderült, hogy a pápa és Rampolla - akik általában nagy egyetértésben kormányozták az egyházat - most a Rudolf-ügyben ellentétes véleményen voltak. Ferenc József így kombinálhatott: a pápa nem tudott, vagy nem mert határozott véleményt mondani az ügyben, így hát tanácsot kért legbizalmasabb emberétől. Az államtitkár viszont olyasmit talált a titkos távirat szövegében, a császár kérelmében, javaslatában, ami szerinte az egyház számára előnytelen volt.

Természetesen a kitűnő diplomata Rampolla nem kedvelte a botrányt. Vázolta Leónak, hogy ha most áldását adja egy bábu eltemetésére, és ha később - akár évtizedek múlva is! - kiszivárog a titok, akkor arra is fény derül, hogy mindez a pápa, tehát a Vatikán, vagyis az egyház engedélyével történt. Becsapják a világot? Ez még önmagában nem lenne baj, hiszen a diplomaták ezt gyakorta megteszik. De egy ennyire zavaros ügybe belemenni, ahol a lebukás veszélye hatalmas - nem, Rampolla ezt nem tartotta jónak. Nagyon jól tudta, hogy a „turpisság" kiderülését sok minden előidézheti. Az ügyről Bécsben máris sokan tudnak, s ha a legkisebb dolog is kiszivárog, nekik is végük. Mert nem csak arról van szó, hogy a császár egy bábut akar eltemettetni pápai, egyházi jóváhagyással, segédlettel, hanem arról is, hogy ezzel Európa összes uralkodóházát is megtévesztik. Hiszen Ferenc József még saját családtagjainak, feleségének Erzsébetnek, és a lányainak is azt mondta: Rudolf meghalt. Mindenki előtt, ki tudja milyen hosszú időn keresztül eljátszani a gyászoló, fájdalomtól megtört atyát: nos, ez még a legnagyobb színészek számára is kemény próbatétel. (Mint a temetés helyszínéről tudósító korabeli sajtó beszámolóiból kiderül, ez nem is nagyon sikerült a császárnak, aki valójában rosszul alakította szerepét.)
Rampolla tehát rendkívül fontosnak és nagyon veszélyesnek tarthatta az ügyet. Olyannyira, hogy még a pápával is szembe szállt!
Most sokat adnánk azért, hogy tudjuk, pontosan miféle párbeszéd, vita is zajlott le akkor a két főpap között. Vajon milyen egyéb indokot találthatott még Rampolla bíboros az esetet vizsgálva? Miért tanácsolta azt Leónak, ne adja áldását a nagyon is katolikus császár tervére?
Ámde Leó, bár végighallgatta államtitkára érveit, végül is engedélyezte Ferenc József kérését, s ezzel az egész temetési szertartást, misztifikációt.
Az esettel kapcsolatban mindazonáltal bizonyos fenntartások időről időre felmerültek a huszadik században is. Többször követelték: bontsák fel azt a fémkoporsót a bécsi kapucinusok kriptájában, hadd győződjön meg a világ egyértelműen, mi is történt valójában Rudolffal? És bár a huszadik század vége felé maga a Habsburg-család is követelte ezt, a hatóságok mégsem engedélyezték a sír megnyitását.
Vajon miért nem?
Mindenesetre két esemény is bizonyítja, hogy valami nincs rendben e dolog körül. Az egyik Rampolla ellenkezése, a másik az, ami az 1903-as pápaválasztó konklávén történt.
Ferenc József amúgy is féltékenyen szemlélte a pápai diplomácia - elsősorban Rampolla eredményes működésének betudható - sikereit. Miközben ugyanis Bécs nem tudta megjavítania kapcsolatait Franciaországgal és Oroszországgal, a Vatikánnak ez is sikerült.
Átnézve az egyháztörténeti művek XIII. Leóra vonatkozó részeit, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy Leó pápa szinte valamennyi nagy és jótékony eredménye mögött Rampolla állt. Ő volt a ténylegesen sikeres államférfi, a pápa csak learatta a dicsőséget. Rampolla mégsem haragudott ezért, alighanem sejtette már, hogy ezen az áron lesz majd ő a... következő pápa! Talán beszéltek is erről, talán nem. De tény, hogy XIII. Leó hálás volt a bíboros sokoldalú segítségéért és megígérte: halála után kedvence lesz az utódja, erről ő gondoskodik.
És csakugyan állta is a szavát. Rampolla mindennap várhatta, hogy meghal a „főnöke", hiszen Leó nagyon idős volt már. Végül is kilencvenhárom évesen távozott árnyékvilágunkból, és eljött végre a konklávé, ahol Rampolla szinte biztos lehetett a dolgában. Mint kiderült, csak majdnem...
Annakidején a bíboros tehát tudta, hogy akit Bécsben eltemetnek, az nem Rudolf Vagy egy bábu, vagy egy másik holttest, akinek egyszerűen szétlőtték a fejét. Óvta hát a pápát, hogy belekeveredjenek ebbe a gyanús ügybe. De Leó felülbírálta az ambiciózus és kétségtelenül hozzáértő fiatalabb pályatársa véleményét, mert továbbra is jóban kívánt maradni a legkatolikusabb európai uralkodóval. Úgy érezte, tartozik annyival Ferenc Józsefnek, hogy teljesítse kívánságát.
Ezek után telt el tizennégy év. Többé nem sok szó esett szegény Rudolf trónörökös sorsáról és különös haláláról. Eljött 1903 nyara és XIII. Leó halála. Ígéretéhez híven előkészítette a terepet utódjának. Marian Rampolla bíboros ennek ellenére nem volt nyugodt. Nem mintha Ferenc József vétójától tartott volna. Mint már írtuk, ez váratlan fordulat volt az ügyben. A vatikáni államtitkárt más aggasztotta. Az agyafúrt diplomata és tapasztalt egyházi vezető ugyanis jól tudta: rajta kívül még más olasz bíborosok is erős táborral rendelkeznek a konklávéban.
Azzal is tisztában lehetett, hogy a legtöbben már nem szeretnék folytatni XIII. Leó stílusát, munkamódszereit és elveit. Őt pedig mindenképpen Leó követőjének tartják. Ezért - a hírek szerint -, legalább akkor és ott társai előtt igyekezett magát modernebbnek, haladóbbnak mutatni. Hátha sikerül legyőzni az akadályokat?
És úgy tűnt, nem is számított rosszul.
De Ferenc József ismeretei ugyanilyen pontosak voltak, azonfelül a császár bosszúálló természete is érvényesült. Nagyon jól tudta, milyen veszélyekkel járna, ha Rampollát választják meg pápának. Ugyanis míg XIII. Leó élt, addig Rampolla kénytelen volt követni főnöke utasításait. Nem hozhatott nyilvánosságra semmilyen titkos iratot, táviratot, beszélgetést, levelet.
Viszont már pápaként, a Ferenc Józseffel közismerten nem jó kapcsolatokat ápoló bíboros talán már nem fog lakatot tenni a szájára!
Az, ami a konklávén történt mindenesetre hatalmas pofon volt mindenki számára, aki amellett kardoskodott, hogy Rudolfot vagy megölték, vagy öngyilkos lett, de mindenképpen i fekszik a kriptában lévő koporsóban. Ha így lenne, mindez nem következik be, hisz ez esetben mitől kellett volna tartania Ferenc Józsefnek? A császár kétségbeesett, mondhatni hisztérikus reakciója bizonyára valami nagy titkot takart. Az nem lehetett titok, hogy Rudolf öngyilkos lett, hiszen éppen ezt hirdették ki hivatalosan is. Akkor vajon mit tartalmazott a kétezer szavas távirat és azt mi az ördögért nem lehet nyilvánosságra hozni még ma, százvalahány évvel az esemény után sem...?
Nos, a leleplezéstől rettegő Ferenc József a maga, a jó híre, az uralkodóház és talán a rejtőzködő Rudolf érdekében is ehhez a lépéshez folyamodott. A maga szempontjából kétségtelenül igaza is volt. Ha ugyanis Rampolla pápa lesz, akkor bár lehet, hogy 'nem hozza nyilvánosságra a táviratot, de ezt bármikor megteheti, és e fenyegetésével örökké zsarolhatja Ferenc Józsefet és a monarchiát.
Ha viszont nem lesz pápa, nem férhet a távirathoz. Ezt elzárták, és az új pápától függ, hogy nyilvánosságra hozzák-e a tartalmát. Akárki lesz is a pápa, minden bizonnyal ezerszer is meggondolja, hogy összetűzzön-e Ferenc Józseffel. Rampolla viszont nyakas, engedetlen, roppant okos ember, aki korábban is ellenezte a táviratban kértek jóváhagyását. Tehát nagy valószínűséggel az ő pápasága esetén bajos lesz titokban tartani az 1889-ben történteket. És akkor veszélybe kerülhet a külföldön bujkáló Rudolf is!
Hát ezért torpedózta meg a császár Rampolla bíboros pápai karrierjét.
Nem tudjuk, X. Pius tudta-e, és valaha később megtudta-e, miért ellenezte Ferenc József Rampolla megválasztását? Talán már csak a kíváncsiság is arra ösztökélte, hogy amint pápa lett, elővétesse a titkos archívumból az ominózus táviratot és megnézze, mit akart Ferenc József ennyire eltitkolni a világ elől.
Ez egyben azt is jelenti, hogy mivel a pápák, mielőtt feljutottak a hivatali csúcsra, mindnyájan tanultak egyháztörténetet, így tudniuk kellett a Rampolla-afférról. Mindenesetre 1903-től a huszadik század végéig X. Piustis beleértve összesen nyolc pápa ült Szent Péter trónján. Elvileg és gyakorlatilag mindannyian tudhattak az ügyről. Hiszen ha más nem, legalább a kíváncsiság rávihette őket, hogy áttanulmányozzák a Rampolla-ügy titkos dossziéját. Ők tehát tudhatták azt az igazságot, amiről a világ mind a mai napig nem szerezhet bizonyosságot.
E fenti esetet követően napjainkig már nem sok krimire van kilátás. Azért persze történt még egy s más a huszadik században, olyan is, ami vérlázító és gyilkosságként is felfogható. Hamarosan ezekre kerítünk sort.
Mert hát téved az, aki azt hiszi, hogy a modern kor már mentes a merényletektől, orgyilkosságoktól. Néha úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik szerint maguk az emberek, az emberi természet nem változik, vagy csak észrevehetetlenül lassan. Az eszközök tára pedig szinte örök...
Őszentsége X. Pius egyébként joviális, rendes, megközelíthető ember maradt. Nem hajhászta a népszerűséget a templomban, a Vatikánban. „Nem ünneplik meg a szolgát az ura házában" - mondogatta önmagáról. Elküldte hálószobája ajtaja elől a svájci őröket, „éjszaka hadd aludjanak ezek a fiúk is, mint bárki más!" - felkiáltással. Pápaként is azt tette, amit azelőtt: minden vasárnap délelőtt katekizmust oktatott egyszerű híveknek a Vatikán egyik udvarán. Amikor 1908-ban a messinai földrengés áldozatait nem volt hol elhelyezni, a hajléktalan menekültek előtt megnyitotta a Vatikán palotáit.
Ugyanakkor elképzelhetetlenül szűklátókörű ember volt, akivel kapcsolatban már az is dicséret, ha röviden „konzervatívnak" nevezik. Azért ellenezte például a szakszervezetek létrehozását, mert azokban a katolikus alkalmazottak protestánsokkal karöltve védelmeznék a jogaikat! Neki ez a közösködés nem tetszett. Utált mindent, ami modern. Jellemző módon 1910-ben arra kényszerítette az egyház papjait, hogy tegyenek „antimodernista" fogadalmat, ami önmagában is ostobaság. Ma már úgy tűnik, hogy minden ízében a tizenkilencedik - ha nem a tizennyolcadik - század embere volt és pánikszerűen félt a rengeteg újat hozó huszadiktól.
Egyetlen protestáns személyiséget sem volt hajlandó fogadni a Vatikánban, lett légyen szó bár a leghíresebb és legbefolyásosabb politikusról is. Így például megtagadta, hogy meglátogassa őt Roosevelt elnök, inkább vállalta, hogy emiatt az egyház és az USA között jelentős feszültség támadjon. Jellemző az is, hogy amint hatalomra került, eltávolította onnan Rampolla tanítványait, akik pedig kitűnő diplomaták voltak. Mégis, X. Pius 1914ben bekövetkezett halála után éppen egy Rampolla-tanítvány, Giacomo Della Chiesa (XV. Benedek) választatott meg utódjául.
Benedek enyhén szólva sem volt nagydarab ember. Még az előre elkészített legkisebb pápai öltözetet is rövidíteni kellett a választás utáni percekben, hisz az új pápa majdhogynem törpe volt, ráadásul még görnyedten is járt. Ettől függetlenül jó diplomata és szakember lévén előre vitte az ügyeket. Vissza akarta nyerni a pápaság tekintélyét, amelyet X. Pius alaposan gyengített (mégis őbelőle lett szent, s nem Benedekből...). Az egyháznak legtöbb kárt okozó főpapokat sorban és rövid úton kitette a Vatikánból - közöttük olyanokat is, akik egy titkos inkvizíciószerű szervezetet működtettek még a huszadik század elején is! Kénytelen volt hivatalosan kinyilvánítani, hogy véget értek a boszorkányüldözések (ha valaki még nem vette volna észre, most végre megtudhatta). Feloszlatta azt a bizottságot is, amely az egyház szempontjából tiltott könyveket rakta fel az indexre.
A nagyhatalmakhoz 1917-ben jegyzékkel fordult azért, hogy hagyjanak fel az ellenségeskedéssel, de vagy eltitkolták, vagy visszautasították kezdeményezését. Nehéz lett volna megmagyarázni ugyanis saját katolikus állampolgáraiknak - a katonák többségének is -, hogy parancsolóik miért szállnak szembe a pápa akaratával.
Ha már a bűntényekről beszélünk, vegyük azért szemügyre Benedek pápa halálát is. Mert bizony lehet, hogy ott sem volt minden rendben. A hivatalos krónikák is elismerik - bár csak egy fél mondatot szánnak rá -, hogy talán nem volt egészen véletlen esemény. Úgymond „XV. Benedek egészen váratlanul halt meg tüdőgyulladásban".
Akkoriban került hatalomra Mussolini és fura dolgok történtek nemcsak Rómában és Itáliában, de a Vatikánban is. Hogy a diktátornak volt-e valami köze a pápa halálához, nem tudni. Az őt követő pápa halála mindenesetre tagadhatatlanul kötődik Mussolini nevéhez. A „Duce"-nek sikerült elérni azt, amit hetven éve egyetlen olasz kormánynak sem. Megbékélt az egyházzal és a valamikori pápai államból lecsökkent Vatikánnal. Tulajdonképpen 1929-től kezdve vált a Vatikán azzá, aminek ma ismerjük. Olyan 44 hektáros államról van szó, amely talán a legkisebb a Földön, és annak ellenére, hogy nemcsak egy országon belül helyezkedik el, hanem egy város kicsiny része csupán, mégis birtokolja az önállóság összes jelét, tulajdonságát. Rendeződött hát a Vatikán és a mindenkori pápa helyzete, ezenfelül az' olasz állam az egyetlen hivatalos vallásnak ismerte el Itáliában a katolicizmust.
Ettől persze még nem vált minden egy csapásra rózsásan tökéletessé. Az egyház hamarosan szembekerült a náci diktatúrával olyan területeken, amelyeket mindketten fontosnak tartottak, például az ifjúság nevelésében. Ennek mindig különös jelentőséget tulajdonítottak az egyházak, de a diktatúrák is.
A másik ügy, ami szintén XI. Pius nevéhez fűződik, már nem ennyire pozitív. Ő volt az, aki egyezményt, vagyis konkordátumot kötött Hitlerrel is. Míg a német diktátor hatalomra nem került, addig a katolikus egyház ellenezte a nácizmust. Ám amikor Hitler (tegyük hozzá: szabad és demokratikus választásokon) elnyerte az ország vezetését, rögtön fordult a vatikáni szél.
Annál is átlátszóbb volt a dolog, mert addig az egyház és természetesen a pápa a nemzetiszocialista eszméket összeegyeztethetetlennek tartotta a keresztény hittel. Ám amikor kiderült, hogy a náciké lett a hatalom, hirtelen elfelejtődött ez az érv és az egyház mindent megtett, hogy mégis össze lehessen egyeztetni a két, olyannyira eltérő logikát, ideológiát...
A Vatikán urai talán tudták, hogy ezek az egyezmények elsősorban Hitlernek és Mussolininak kedveznek, de nem tehettek mást. A pápa és munkatársai hitték, hogy ezzel könnyítenek a diktatúrákban élő katolikus hívek életén. Ez sajnos azzal járt, hogy a legmagasabb erkölcsi hatalomnak tartott pápaság elismerte és mintegy legitimálta a diktátorok uralmát. Persze Hitlerrel akkor sem mentek könnyen a dolgok, ha egyezséget kötöttek vele - XI. Pius három év alatt harmincnégy alkalommal volt kénytelen hivatalosan tiltakozni nála a katolikusokat ért hátrányok, üldöztetések miatt. És most jön a krimi. A pápa 1939 elején, a lateráni egyezmény (az olasz állammal kötött konkordátum) tizedik évfordulójára összehívta az olaszországi bíborosokat és püspököket. Az episzkopátus előtt akart tartani egy nagy beszédet. Erről csak annyi szivárgott ki, hogy a beszéd rendkívül fontos lesz. Sokan sejtették: a pápa nem adta meg magát a „Führernek" és a „Ducenak", és teljesen új utakra tereli majd a vatikáni és egyházi politikát: vagyis szakít az eddigi irányvonallal, és nyíltan fel kíván lépni mind a német, mind az olasz nácizmus ellen.

A náci olasz kormánynak és magának Mussolininak erről a készülő akcióról több és pontosabb információja is lehetett. Nem túlzás azt állítani, hogy a római kormányzat titkosrendőrsége valósággal megspékelte embereivel a Vatikánt és azt sem zárhatjuk ki, hogy egészen magas körökben is voltak besúgóik. Igen, a főpapok között is. Másfelől bizonyos mikrofonos lehallgatásra is gondolhatunk, hiszen a harmincas évek végén az ehhez szükséges műszaki lehetőségek már léteztek. A németek például számos esetben és intézményben felhasználták ezt a technikát, és nincs okunk azt hinni, hogy a velük igen jó viszonyban lévő olasz titkosszolgálatok számára ne adtak volna át efféle felszereléseket.
Erre a fokozott figyelemre azért is szüksége volt a náciknak, mert akkor már szinte napról napra romlottak a Vatikán és Olaszország kapcsolatai. Egyre több volt a feszültség - nyilván ez is hatott a pápára, amikor végre úgy döntött, szakít az addigi megalkuvásos politikával. Tehát az 1939. február 11-én és 12-én tartott kétnapos püspöki konferencia első vagy második napján akarta idevonatkozó gondolatait a nyilvánosság elé tárni.
De ez a lehetőség nem adatott meg neki.
Mielőtt a pápa elmondhatta volna, hogy az olasz állam megszegte a nemzetközi (nem a Vatikánnal kötött) egyezményeket, hogy fajüldözést folytat, hogy elkerülhetetlenül hatalmas háborúba, pusztulásba sodorja az országot, a pápa, éppen egy nappal a konferencia kezdete előtt, 1939. február 10-én éjjel hirtelen elhunyt.
Másnap reggel kellett volna megnyitnia a vélhetőleg történelminek számító összejövetelt. Sejthető volt, hogy a fontos pápai beszéd mindjárt a találkozó elején elhangzik, hogy aztán az egész grémium együtt tárgyalhassa meg azt a kérdést, miképpen léphet fel az egyház a nácizmus ellen. Éppen ezért több mint gyanús, hogy a pápa, aki nem volt különösebben beteges, és annak előtte az égvilágon semmiféle káros tünet sem jelentkezett nála, pont akkor, hirtelen életét veszítette!
Jellemző, hogy az egyházi hivatalos krónikákban sehol sem nevezik meg a halál okát, pedig a huszadik századi pápákról ugyanazon kiadványok szinte mindenütt közlik, ki milyen betegségben hunyt el. Mégis XI. Pius esetében valahogyan elsikkad a halálára való utalás, olyannyira, hogy magát a tényt sem emutik (!), csak érdemeit sorolják az életrajz végén. Egyenesen olybá tűnik, mintha még ma is élne, hiszen ezen rövid életrajzok a halálát rendre szóba sem hozzák...
Persze azért akadnak bátor kutatók is. Ők ugyan nem saját véleményként közlik gyanújukat, hanem finoman utalnak bizonyos „sajtótermékekre", „újságírókra" és „nem mérvadó körökre", amelyeknek feltűnt néhány sajátos egyezés. Mivel már egy évvel korábban utasítást adott a pápa, hogy dolgozzanak ki egy enciklikát, amelyben a Vatikán és elsősorban maga az egyház elítélné a faji megkülönböztetést, sőt kifejezetten és célzottan az antiszemitizmust is, sokan biztosra vették, hogy a február 11-i, nagyon várt beszédében keményen elítéli a náci eszméket.
Azt is olvashatjuk a hivatalos kiadványokban, hogy a pápa nagyon beteg volt, amire viszont más források nem utalnak. A hivatalos helyeken továbbá a fantázia birodalmába utalják azt a tényt, hogy a pápát orvosa tette volna el láb alól, méghozzá Mussolini egyenes parancsára. Ezen sokan csak mosolyognak. Azonban vegyünk figyelembe néhány „apróságot", amelyek megcáfolhatatlannak tűnő tények:

1. a pápa szembefordult a nácizmussal;

2. nem titkolta, hogy nagy politikai hatása lesz beszédének;

3. nyilatkozatát nyilvánvalóan új irányvonal is követi, hiszen a pápa nem beszél csak úgy a levegőbe, hogy azt követően állásfoglalásának semmilyen következménye, folytatása se legyen;

4. az orvosát Francesco Petaccinak hívták;

5. a doktor a náci párt tagjaként kémkedett a pápa környezetében, így nyilván ő is jól tudott a készülő beszédről, esetleg a pápai lakosztályban láthatta annak piszkozatát, vagy egyes részleteit;

6. nem véletlenül hangzik a doktor neve oly ismerősen a korszakkal foglalkozók számára. Petacci doktor nem más, mint Mussolini hírhedt szeretőjének, Clara Petaccinak... az apja! Igen, annak a Clarának az édesapja, akit aztán később a partizánok a menekülő diktátorral együtt fognak el, majd végeznek ki. Kettejük holtteste lógott akkor egymás mellett egy híd vastraverzén és a róluk készült fénykép bejárta a világot.

Így már azért egészen más a helyzet. Bizony egyáltalán nem látszik valótlannak, a puszta fantázia termékének a gondolat, hogy Petacci doktor, Mussolini „balkézről való" apósa adott be a pápának valamilyen halálos gyógyszert, injekciót. Méghozzá sietve, mert hiszen igen közel volt a vészes nap, a baljós dátum. Ez arra is utal egyben, hogy a kém vagy kémek túl későn szereztek tudomást, vagy bizonyságot a készülő eseményről. A pápa elhatározása így elég későn juthatott el Mussolinihez, és akkor már nem maradt idő arra, hogy valamilyen hosszabb lefolyású kórt, mondjuk tüdőgyulladást idézzenek elő a pápánál, hogy aztán mondjuk egy-két hét múlva adják be neki a végzetes és utolsó injekciót...
Mindenesetre a Vatikán hivatalos változata szerint XI. Piusszal szabályos szívroham végzett.
Csakhogy teltek az évtizedek és harminchárom (!) évvel később Tisserand bíboros bejelentette a francia sajtó hasábjain, hogy XI. Pius pápát valóban Mussolini parancsára ölték meg, a gyilkos pedig Petacci doktor volt. Érdekes módon e hír nem vágott fejbe senkit, talán azért, mert nagyon későn érkezett. Kit érdekelt 1972-ben, mi is történt 1939-ben? Akkor már - főképpen a második világháború mindent elsöprő volta és az utána bekövetkezett hatalmas változások miatt - minden háború előtti történet leértékelődött. Pedig hát Tisserand bíboros az akkori események közelében volt, sokat tudhatott és bizonyára tudott is.
Érdekes a Vatikán hivatalos, 1972-es reakciója: hazugságnak minősítették a bíboros állításait. Azért az sem kis dolog, ha a Vatikán a világ előtt hazudtolja meg (vagy kísérli meghazudtolni) egyik főemberét. Már e körülmény önmagában is jelzi, hogy valami nem teljesen tiszta ebben az ügyben. Természetesen XI. Pius holttestét sem boncolták fel, ahogyan az a pápákkal lenni szokott. Ehelyett gyorsan bebalzsamozták, talán éppen azért, hogy eltüntessék a galád tett nyomait?
Ilyen esettel majd még találkozunk könyvünkben. Most csak azon érdemes elgondolkozni: vajon nem lett volna-e jobb, ha Pius halála után a döntéshozók, a vatikáni kúria vezető személyiségei éppen hogy boncolást kérnek és annak árulkodó eredményét a közvélemény elé tárják? Ilyen eset persze nyílt vádat jelentett volna Mussolini és kormánya ellen, ugyanakkor azonnali és kemény szakítást eredményez a náci vezetéssel. Az ügy nyilván beláthatatlan következményekkel szembesíti a Vatikánt és a katolikus híveket is.
Mint tudjuk ehhez hasonló kockázatot pedig a kúria öreg rókái, tapasztalt diplomatái nem szoktak vállalni...


Gyilkosság a Vatikánban - I. János Pál (1978)

Utolsó fejezetünk elsősorban azokhoz szól, akik eddig úgy hitték: a huszadik század végén már a Vatikán sem az, ami régebben volt. Hogy a pápák sem olyanok már, mint egykori elődeik. Hogy talán nem tesznek már olyasmit, amiért célba vennék magas személyüket, sőt, amiért akár az életüktől is megfosztanák őket. Hogy talán már nem oly nagy és komoly tényezők, amelyek a hatalmas erők útjába állhatnának.
Mert hiszen a pápát meggyilkolni bizony-bizony elég komoly ügy. Az ilyesmit sohasem egyetlen ember határozza el, hanem sokan részesednek már a döntésben is, és talán még többen annak végrehajtásában. A pápa halála mindig feltűnést kelt, különösen modern időnkben. Mert hiszen egymilliárd embernek valamilyen értelemben mégiscsak a pápa a lelki útmutatója, rossz szóval a „főnöke". Olyan ember tehát, akire figyelni kell. Akinek szavai sokak számára jelenthetnek fontos magatartási mintát.
Nos, tudunk pápáról, akinek halála annyira gyanús körülmények között történt, hogy eleve elvetéltnek tekinthetünk minden olyan gondolatot, kezdeményezést, amely azt természetes végnek szeretné feltüntetni, és belénk sulykolni. Mint majd önök is meglátják, ezt az esetet vizsgálva a pápaság újabb sötét oldala tűnik a szemünkbe. Olyan erő hatását tapasztaljuk, amely nem habozik megtenni a legszörnyűbbet sem.
Mindenesetre I. János Pál pápa Teremtőjétől kapott keresztje nem volt könnyű.
Már csak azért sem, mert „nehéz" elődök után kellett a trónra lépnie. A trónra, amely akkor már csak jelképesen létezett. Ő maga nem is fogadta el a tiarát, a pápák százados koronáját és azt sem engedte, hogy régi szokás szerint ünnepélyes beiktatása során hordszéken vigyék körbe a Vatikánban. Az egyház történetében elsőnek választott kettős nevet mivel egyidejűleg (XXIII.) János és (VI.) Pál nyomdokaiba kívánt lépni.
Albin Luciani egyszerű ember volt. Mindenesetre némi pikantériát sejtet az - már persze vatikáni viszonyok között! -, hogy édesapja szocialista meggyőződésű munkás, anyja pedig mosónő volt. Az apa politikai elveit azonban a fiú nyilván nem követte, hisz akkor aligha futhatott volna be egyházi karriert. Pappá 1935-ben szentelték, majd elsősorban hitoktatóként tevékenykedett. Csak 1959-ben kapott püspökséget. Teológiai téren meglehetősen konzervatív nézeteket vallott, de minden politikai táborral, még a baloldallal is jó kapcsolatai voltak. Állítólag ő találta ki, hogy a fejlett nyugati egyházmegyék jövedelmük egy százalékát adják át a harmadik világban fejlődő, de még szegény országok egyházmegyéinek. Amellett botcsinálta, ámde tehetséges újságíróként is működött. Az egyházi folyóiratokban természetesen társadalmi témákról értekezett.
Amikor elődje meghalt, a konklávé egyetlen nap alatt választotta meg, pedig voltak ott nála sokkal esélyesebb(nek hitt) jelöltek is. Ráadásul alighanem ő volt az utolsó olasz pápa, hiszen már azon a konklávén is négyszer annyi idegen bíboros vett részt, mint itáliai. Ez az arány azóta még inkább megváltozott a külföldiek javára és ez ma már jobban követi a katolikusok világban elfoglalt helyét, népességét, földrajzi megoszlását. Csak egy mellékes megjegyzés vagy jóslat szerint a következő pápa minden bizonnyal brazil, de mindenképpen latin-amerikai lesz. Hiszen az egyház súlypontja a történelem során először tolódott át Európából egy másik földrészre és jelenleg Latin-Amerikában él a legtöbb katolikus. Már csak ezért is indokolt lenne a világ legnagyobb katolikus országából, Brazíliából választani pápát.
Megválasztásáig Albino Luciani velencei pátriárka volt, és semmi kapcsolata sem lévén a vatikáni államhatalommal, az egyház ügyeit irányító csoportokkal, senki mellett sem állt és senkivel szemben sem volt állítható. Tipikus outsider, kívülálló volt tehát.
Mindössze harminchárom napig volt pápa, és egy szívroham vitte el - állítják a hivatalos krónikák. Az életrajzának mindenütt kevés helyet hagynak a krónikákban. Luciano bíboros a 262-es sorszámot viseli a pápák amúgy bizonytalan, ellenpápákkal tarkított sorrendjében.
De most lássuk, milyen eseménysorozat vezetett a „mosolygós pápa" meggyilkolásához?
Ma már nem titok azok számára, akik ilyesmivel foglalkoznak, hogy a szovjet titkosszolgálat, a világ talán legnagyobb ilyen jellegű szervezete már az 1950-es évektől kezdve aktívan tevékenykedett a Vatikán ellen. Ez a tevékenység elsősorban persze Nyugat-Európában és Latin-Amerikában zajlott. A szovjet titkosszolgálat hatalmas erőket mozgatott meg azért, hogy a latinamerikai papokat, később esetleg egyházi szervezeteiket, intézményeiket is leválasszák a Vatikánról.
Hamis ideológiákat találtak ki azért, hogy ezzel is fellazítsák az ottani társadalmakat és azok Kuba (és majdan Chile, Grenada...) mintájára a kommunisták kezébe kerüljenek. E nagy feladat megvalósítására több évtizedet szántak. És valóban, a hatvanas és hetvenes években folyamatosan dolgoztak e célért.
Kapitalista-kommunista berkekben, a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati filozófusok és más gondolkodók agyában született meg például Moszkva egyik legjobb fegyvere, a „felszabadítás teológiája". Ez már egy fokkal magasabb dolog volt, mint az, hogy a szovjet titkos ügynökök beépültek szinte minden balos és jobbos (!) felforgató, valamint terrorszervezetbe és nemegyszer azokat eleve ők hozták létre és/vagy irányították is. A lényeg az volt, hogy szétzilálják a nyugati társadalmak szövetét és teljesülhessen végre Lenin nagy álma: a kommunizmus uralja a világot. Nagy szerencsénkre ezt megúsztuk, hiszen e rendszer még a fasizmusnál is sokkal rosszabb változat volt. Időtartamát, áldozatainak számát, a társadalom agyában végzett rombolását tekintve lényegesen rosszabb, veszélyesebb és nagyobb károkat okozó volt.
A latin-amerikai „felszabadítás teológiájával" mindenesetre tömegeket sikerült megtéveszteni. Milliók hitték el, hogy az egyház igazi feladata: vezetni a szegényeket és elnyomottakat a gazdagok és elnyomó rezsimeik ellen. Bár ilyesmi a megelőző évszázadokban (évezredekben?) nem volt jellemző az egyházra, mégis sok pap, sőt püspök is elhitte ezt a mesét. Ez a hamis elmélet vezetett aztán a kommunisták nicaraguai rémuralmához és más erőszakos cselekedetekhez.
Ugyanakkor, különösen a hetvenes években a szovjet titkos ügynökök - akik, legtöbbször diplomataként éltek egy-egy országban - felfigyeltek arra, hogy néhány fasisztoid, erősen jobboldali szervezet nem csak a maffiákkal áll kapcsolatban, hanem a Vatikánnal is. Az sem volt titok előttük, hogy két olasz férfi, „bankár" és politikus - voltaképpen nemzetközi szélhámos - létrehozta a „P-2-es páholyt", amely szabadkőműves - vagy annak nevezett - szervezet volt A két férfihez hamarosan csatlakozott egy harmadik is. Mindhárman olaszok voltak. Nevezettek Licio Gelli, Michele Sindona és Roberto Calvi éppen eleget mozogtak a bankszakmában ahhoz, hogy tudják, hogyan kell nagyobb összegeket tisztára mosni.
A három úrnak szabad bejárása volt a Vatikánba. Már csak azért is, mert baráti körükhöz tartozott a vatikáni pénzügyeket intéző Marcinkus püspök is. Alapos okunk van feltételezni - bár a későbbi nyomozás messze nem derített fel minden szálat -, hogy a KGB beépült a szervezetbe és azt, ha nem is teljes mértékben, de részben irányíthatta. Moszkva parancsba adta ügynökeinek, hogy derítsék ki a Vatikánnal kapcsolatos pénzmozgásokat. A cél nem volt kétséges. Moszkva szerette volna megzsarolni a pápai államot. Nyilván ideológiai engedékenységet vártak volna cserébe azért, hogy nem hozzák nyilvánosságra a Vatikánt terhelő adatokat.

Mert bizony azok igencsak kínosak lehettek az egyházi vezetés számára. Moszkva mindenképpen nagyot „kaszált" volna akkor is, ha a Vatikán nem hagyja magát megzsarolni. Igen nagy hatást váltott volna ki az is, ha ország-világ előtt leleplezik, hogy a Vatikán számos főpapja, magas rangú tisztségviselője tagja egy jobboldali, félfasisztoid szervezetnek, amely mellesleg fegyveres felkelést is tervez a kormány ellen.
Gelli, az egész szervezet kiötlője „szabadkőműves"-nek nevezte a P-2-t, de a páholy nyilvánvalóan nem az volt. Már csak azért sem, mert akkor nem tartozott volna a szervezetbe oly sok magas rangú vatikáni főpap és hivatalnok. A „páholy" valamely fura és veszélyes keveréke volt az olasz és nemzetközi politikai elitnek, a bankárkörnek, a maffiának és talán egyes jobbos terrorszervezeteknek is. Hát e szövevénybe próbált behatolni a KGB oly merészen, hogy minél többet tudjon meg róla, amit aztán majd felhasználhat a Nyugat, azaz az „átkozott kapitalisták" ellen.
A KGB 1978 végére megtudta, hogy Gelli egyik barátja, Calvi bankár egyre sötétebb ügyekbe keveredett és már biztosnak tűnt, hogy a maffia pénzét mossa tisztára - mégpedig vatikáni bankokban!
Ne feledjük, a Vatikán akkoriban is elég erős pénzügyi szervezettel bírt. A világ minden részéből folyt a pénz a pápai székhelyre és áramlott el onnan. Több szempontból is ideális hely volt ilyen jellegű tevékenységre. Nem egy obskúrus karib-szigeti kis zugbankról volt szó, hanem olyan pénzintézetről, amely mögött a Vatikán és az egyház teljes erkölcsi magassága fénylett. Sehol a világon nem jutna eszébe senkinek gyanakodni, hogy a Vatikán bankjából átutalt összeg vajon bűncselekményekből származik-e? Nem erőszakos vagy csalárd úton-módon szerezték? Nem maffiapénzről van-e szó...?
Az ötlet valójában zseniális volt. A minden gyanú felett álló vallási szervezet mozgatja meg és fedi el a pénzek igazi útját, eredetét és célját - ezt kitalálni és megvalósítani bizony szép teljesítmény.
Eddigi történetünk lényegi része 1977 végéig, majd 1978 nyarán zajlott le. A Gelli-féle P-2-es páholy a nyugati sajtó és rendőrségek számára csak a nyolcvanas évek elején bukott le, attól kezdve derültek ki különféle disznóságok (ez a helyes kifejezés) a három férfi és Marcinkes püspök üzelmeiről.
Ebben az időszakban az volt a szovjetek érdeke, hogy a titkos pénzügyi akciók csak menjenek tovább a maguk útján, vagyis egyelőre ne vetődjön fény Gelliék valódi munkásságára. A lepellerántást Moszkva kívánta megtenni a számára leginkább kedvező időpontban, valamint az általa ellenőrzött körülmények között.
A páholy tagjai, beépített embereik révén, pontosan ismerték, mennyit tud róluk az olasz igazságszolgáltatás. A nyugtalanító jelek 1978 első felében szaporodtak. Az olasz hatóságok titokban átvilágították Roberto Calvi bankját, a Banco Ambrosianót. Akkor már ők is kezdték sejteni, hogy valami nincs rendben a pénzintézet ügyleteiben és túl sok gyanús eredetű pénz mozog annak számláin.
Lehet, hogy a kedves olvasó furcsállja, hogy a Vatikán, mint egyházi állam saját bankot üzemeltet és annak a „Banco Sancto Spirito" („Szentlélek Bank") nevet adja. A négy kulcsfigura közül a Marcinkus nevű litván származású amerikai férfi akkor már szinte főszerepet játszott, mivel pénzügyi téren nem nélkülözhették őt. A maffiák és más szervezetek mosandó pénzét a többiek egyenesen a Szentlélek Bankba utalták, ahonnan az már megtisztulva került át a kívánt számlákra.
Marcinkus pontosan tudta, miféle pénzek ezek, ennek megfelelően alaposan meg is kérte a szolgáltatás árát. Rengeteget tett zsebre, bár később voltak olyan vélemények, hogy ebből sokat „tejelt" a Vatikán számára is. Amennyiben ez megfelel a valóságnak, úgy a helyzet még rosszabb, mint első látásra hihetnénk.
Idővel persze mindenre fény derült. Michele Sindona ellen körözést adtak ki, és végül Amerikában került horogra. Később a börtönben megivott egy kávét, és rögtön meghalt. Vajon kinek állt érdekében őt eltenni láb alól?
Roberto Calvit egy londoni híd alatt felakasztva találták - a meglehetősen ügyetlenül öngyilkosságnak álcázott bűntény tettese tudomásunk szerint máig sem ismert. Licio Gelli Dél-Amerikába menekült, ahol könyvet írt az eseményekről, elsősorban azért, hogy önmagát tisztára mossa. Tervét nem koronázta siker.
Moszkva mintegy „menet közben" felfedezett magának még egy célt. A korábbi témák mellett, azaz, hogy megzsarolhatja, vagy a világ szemében lejárathatja a Vatikánt, újabb vonzó szempontot talált. Ha ügyesen belefolynak a négy férfi banki játékába, sikeresen megrendíthetik a Vatikán anyagi helyzetét is! Ez a csábító cél Moszkvában egyre inkább a figyelem középpontjába került.
Abban bíztak, hogy sikerül annyira aláásniuk a Vatikán gazdasági hátterét, hogy az már nem is fog magához térni, és intézménye lassan elenyészik. Reményeik szerint ily módon a következő évszázad hajnalára a pénztelen katolikus egyház valamely népesebb szekta színvonalára süllyed.
Tehát 1978 nyarán a partit már jószerével az oroszok irányították a háttérből, bár erre még az olyan dörzsölt öreg rókák sem jöttek rá, mint Marcinkes. Egyre több pénz áramlott a Szentlélek Bankból különféle gyanús számlálva. Rohamosan közeledett a nap, amelyen a KGB kirobbanthatja a botrányt. Természetesen ezt nem Moszkvában kívánták nyilvánosságra hozni. A tervek szerint ehhez egy jó hírű nyugati médiacéget használnak fel, valamely híres napilapot, amelyhez eljuttatják a terhelő adatokat. A többit megteszi majd a nyugati tájékoztatórendszer, amely feladatának tartja beszámolni mindenről, legyen az bármi, bármily terhelő is, bárkire nézve is. Moszkvában jól tudták, hogy Nyugaton is sok olyan intézmény, szervezet és egyén van, amelyek és akik szemében a Vatikán szálka. A megcsontosodott, egyetlen ember (a pápa) által irányított teokratikus állam, amely egybenn a világ egyik nagy egyházának központja, mindig is izgatta az emberek fantáziáját.
A sikerhez persze az is kellett, hogy a leleplező akció a nagyon is erélytelen, nem éppen gyors és határozott döntéseiről híres VI. Pál pápa uralkodása alatt történjen meg. Hiszen VI. Pál a váratlan politikai húzások mellett nem értett a pénzügyekhez sem, nem volt jó szervező, ráadásul hajlamos volt a pánikra. Bármely hirtelen feltornyusuló botrány hatására várhatóan elveszti a fejét és bedobja a törülközőt. Hiszen mi lehet annál szörnyűbb, mintha kiderül, hogy a világ maffiás pénzeit a Vatikán mossa tisztára, ha az oda bejáratos urakról lehull a lepel, és mindenki megtudja, hogy miféle szervezeteket hoztak létre titokban, ha Marcinkus püspököt egy nap bilincsbe verve viszik el a rendőrök...? (Ez sajnos nem történhetett meg később sem, mivel a püspök egyike volt azon nem egészen ezer vatikáni állampolgárnak, akiket ily módon természetesen diplomáciai mentesség védett Olaszország területén.) Állítólag még az is felmerült Moszkvában, hogy majd azt kell elhinteni: VI. Pál ezekről az akciókról elejétől fogva tudott és a pénzmosás haszna reményében engedélyezte a gyanús műveleteket! No, akkor aztán vége a pápaságnak!
Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az adatokat szorgosan gyűjtve, hagyják még a dolgokat legalább egy évig zajlani. Addigra olyan mélyen beépülhet a KGB a banki folyamatokba, hogy egy adott jelre szinte az összes pénzt kiszivattyúzhatja a Szentlélek Bankból és az anyagi javaitól megfosztott Vatikán hirtelen ott áll majd az egetverő botrány kellős közepén, ráadásul pénztelenül!
Ám ekkor igen váratlan fordulat történt. Nevezetesen elhunyt VI. Pál.
Fokozandó a meglepetést, a pápa halálát követően - pontosan a gyanús pénzügyek tisztázására - belső vizsgálat indult a Vatikánban. Most tehát előállt az a fura és Moszkva számára egyáltalán nem kedvező helyzet, hogy az addig nyertnek tekintett játszma állása gyökeresen megváltozott. A Vatikán még elég sok pénzzel rendelkezik, tehát most még nem érdemes robbantani a leleplező bombát - ám közben „odabent" is rájöhetnek, mi is folyik. Akkor pedig simán kivágják Marcinkus püspököt, szanálják a Szentlélek Bankot, megszüntetik a pénzmosást, sőt talán még a régi illegális üzletek nyomait is eltüntetik. Akkor pedig hiábavaló volt ez az egész oly sokáig és oly nagy műgonddal felépített akció!
Albin Luciani velencei érsek, az új pápa, egyszerű, de szívós ember volt. Becsületességéhez kétség sem férhetett. Amikor 1978. szeptember elején-közepén kezdett világossá lenni Calvi, Sindona és a többiek - valamint a környezetükben forgolódó KGB-ügynökök révén Moszkva - számára is, hogy mivel fenyeget az új helyzet, lépniük kellett. A sötét lelkű bankárok választás elé lettek állítva. Vagy felhagynak a gyanús pénzmosással, csomagolnak és minél előbb elmenekülnek egy olyan országba, ahonnan nem adják ki őket... vagy pedig...
Nos, igen. Ez volt a második lehetőség. Egy merész húzással - vélték és remélték - meg lehet akadályozni mindazt a rosszat, ami bekövetkezhet. Csak ügyesnek és főleg bátornak kell lenni. Nem szabad visszariadni semmitől!
Gelli tudta: ha az új pápa áttanulmányozza az iratokat és a vizsgálóbizottság szigorúbb ellenőrzést rendel el a Szentlélek Bankban, minden elveszett. Ő is név szerint szerepelt a papírokban. Marcinkus püspök addig remekül felívelő karrierjére is keresztet lehet vetni. Calvi és Sindona meg azért remegett, ha a maffiák rájönnek, hogy fény derült erre a kapcsolatra, akkor végeznek velük. Ez a legkevesebb, amit tenniük kell, amennyiben a pénzmosók olyan ostobáknak bizonyulnak, hogy hagyják lebuktatni önmagukat és kapcsolataikat.
Enyhén szólva a KGB sem örült a váratlan fordulatnak. Hiszen ha az új pápa leplezi le a botrányt, amit ők szándékoztak világgá kürtölni, az egész ügynek fordított hatása lesz. A Vatikán és a pápaság megtisztulva emelkedik ki a habokból, hisz maga csinált rendet a saját portáján. Moszkva akkor már jó ideje nem erről álmodott.
És ekkor történt az a teljesen váratlan esemény, amit a hivatalos krónikákban „természetesen" nem úgy találunk, ahogyan az valószínűleg megtörtént. Az mindenesetre tagadhatatlan tény, hogy harminchárom nappal megválasztása után I. János Pál tragikus hirtelenséggel meghalt.
A hivatalos körök mindvégig arra helyezték a hangsúlyt, hogy Luciani szívbeteg volt és a szíve vitte el 1978. szeptember végén. Ugyanakkor azt is sugallták, hogy egyszerű ember lévén nem volt képes megbirkózni a hirtelen reá szakadt nagy feladattal, és az infarktus ennek következménye volt. Vagyis szép és kerek történetet adtak elő, ám azt csak azok hihetik el, akik nem ismerik a részleteket. Ha nem a Vatikánról lenne szó, bizony idézhetnénk az ismert mondást: az ördög a részletekben rejtőzik...
Mondhatnánk persze, hogy valóban csak ennyi történt: I. János Pál, akit 1978. augusztus végén választottak meg pápának, 1978. szeptember 28-án elhunyt. Vagyis elfogadhatjuk a Vatikán hivatalos magyarázatát, hogy a pápa halála csupán a véletlen műve és egyszerű betegség végzett vele.
De akik figyelmesen végigolvassák könyvünket, több olyan esettel ismerkedhettek meg, amikor is a pápák túl korán haltak meg, és az minden alkalommal zűrzavaros helyzetben történt. Akik csak heteket vagy mindössze pár hónapot éltek, azokról rendre kiderült, vagy a krónikák beszámolóiból tudható: megmérgezték, meggyilkolták őket. Ez persze nem jelenti azt automatikusan, hogy ez történt I. János Pállal is. De azért mindenképpen elgondolkoztató körülményről van szó.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a pápát igen különös módon nyilvánították halottá, testén a legelemibb, ilyenkor minden civilizált országban szokásos és megkövetelt vizsgálatot sem végezték el. Tették mindezt annak ellenére, hogy azokat törvények rendelik el. No persze, a Vatikán sok szempontból „kilóg" a mai világból. Ami másutt kötelező, az itt nem mindig számít annak.
A Vatikán - különösen, ha a pápáról van szó - enyhén szólva is „felül tud emelkedni" a másokra kötelező szabályokon, szokásokon.
A másik kézenfekvő elmélet szerint a pápa ellen merényletet követtek el. No nem olyan klasszikus, látványos és zajos támadást, amelyet általában a „merénylet" szó az agyunkba idéz.
Merényletet ugyanis el lehet követni szép csöndben is. Erre is volt már sok-sok példa a világtörténelemben. A méreg, a megfojtás és más vértelen és csendes eszközök is éppen olyan hatásosak, mint a felrobbantott bomba, a mesterlövész golyója, a frontális kommandós-orgyilkos támadás vagy a kilőtt rakéta.
Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a merényletet a pápa ellen a Sindona-Gelli-Calvi trió követte el, méghozzá a bajba került Marcinkus püspök jelentős segédletével.
Van egy harmadik változat is, amely annyiban különbözik a másodiktól, hogy a merényletet a KGB sugalmazta, és annak kivitelezésében e szervezet közreműködött!
Mielőtt bárki azt hinné, hogy állításaink alaptalanok, forrástalanok, hadd jegyezzük meg: 1978 őszén és később is számtalan értékelés, esetleírás, találgatás látott napvilágot a nyugati médiában a furcsa halálesetről, sőt dokumentumkötetek is születtek e témában. Ezek némelyike igen mélyen és részletesen foglalkozott az üggyel.
Mint tudjuk, I. János Pál pápa egyszerű, de kötelességtudó ember volt. A Vatikánban pedig voltak olyanok, akiknek már régebben szemet szúrt Marcinkus püspök nagy barátkozása a Gelli- és Sindona-féle alakokkal. Sugallták hát, hogy a körmükre kellene nézni. Úgy hozta a sors - a pápa vesztére -, hogy ezek a körök éppen ezt az ügyet tolták eléje már a megválasztását követő első hetekben.
Nem kellett neki sok idő, hogy felfogja: itt hihetetlenül nagy aljasságok zajlanak. Az elébe tett okmányok, bankszámlakivonatok és más leleplező jellegű anyagok még olyan laikus számára is, mint ő volt, eléggé bizonyították a pénzmosás tényét. Nem tudta még, hogy az őt körülvevő kiszolgálószemélyzet, sőt a Vatikán legmagasabb vezetői között is vannak olyanok, akik a „másik oldalnak" dolgoznak. Úgy gondolta, hogy a „másik oldal" csak Marcinkusból és a banditabankárokból áll. Arról fogalma sem volt, hogy sokkal nagyobb ellenfél is található soraikban, nevezetesen a KGB.
Így aztán Gelli, Sindona, Marcinkus és Calvi mindennap, minden órában pontosan tudták, hol van most a pápa, mit csinál, és mikor foglalkozik az ő ügyükkel. Reszkettek, amikor hírt kaptak arról, hogy máris a pápa elé tették az addig összegyűjtött bizonyítékokat. Tovább már nem várhattak, ha nem akarták, hogy túl késő legyen.
Ugyanakkor másféle erők is dolgoztak, amelyek mit sem tudtak a Szentlélek Bank ügyleteiről. Ok rossz szemmel nézték, hogy a szabadkőművesek beszivárogtak a Vatikánba. A pápa hamarosan kapott egy szép névsort arról, hogy a pápai állam magas rangú hivatalnokai között kik tartoznak e „felforgató" szervezethez. Az odabent keringő hírek szerint legalább tizenöt név szerepelt a listán.
Feltehetően csak uralmának 30. napja körül - egyes források ezt az utolsó előttire, a 32-ikre teszik! - kapta meg a pontos és bizonyító erejű adatokat a pénzmosási akciókról. Arra is fény derült, hogy a Vatikán pénzügyei siralmas állapotban vannak. A Calvik, Sindonák stb. a legjobb úton voltak ahhoz, hogy a Vatikánt saját bankján keresztül kiszipolyozzák. Használták és kihasználták a Vatikán pénzügyi tartalékait. Azt is megtudhatta I. János Pál, hogy kik azok a személyek, akik mindezt művelik. Nem volt titok számára - ezt tudhatta az olaszországi napisajtóból is -, hogy Gelli, Calvi és Sindona ellen különféle eljárások folynak már. A bankszakmában nyílt titok volt, hogy Gelliék miket művelnek római és milánói bankfiókjaikban. A büntetőeljárások azonban - ne feledjük, ez a hetvenes évek Olaszországa! - lassan haladtak, s csak hosszas szünetekkel vánszorogtak előre.
Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a 32. napon délután vagy este vált nyilvánvalóvá a tettesek előtt: a pápa nem fog hallgatni. Még addig reménykedhettek, hogy a Vatikán vezetője nem akarja majd botrányba rángatni államát és a világ katolikus egyházát. Inkább vagy elkeni az ügyet, vagy titkos belső vizsgálatot rendel el. Ez utóbbi sem volt ínyükre, de akkor megúszhatják a legnagyobb bajt. Éppen azért, mert senki sem akar botrányt, elsősorban nem a megkárosított Vatikán, hát legfeljebb elvesztik az eddigi üzleti lehetőséget, a pénzmosásra oly jól szolgáló Szentlélek Bankot.

De érdekelt volt a KGB is, amely abban reménykedett, hogy most még nem történik meg a lebukás. Ezért a kémszervezet is készen állt bármire, hogy elodázza a leleplezést. És mint tudjuk, a KGB soha nem rettent vissza az orgyilkosságoktól sem.
A belső hírek szerint I. János Pál úgy döntött, hogy lefejezi a Vatikán vezérkarát! Vagyis eltávolítja posztjáról mindazokat a vezető állású tisztségviselőket, akik szerepelnek a szabadkőművesek névsorában és egyúttal azok is repülnek, akik a gyanús banki ügyletekkel foglalkoztak. Úgy döntött, széles körű tisztogatást hajt végre mindjárt másnap, és mindezt nyilvánosan teszi. Így nem adja meg a bűnösöknek a legkisebb esélyt sem arra, hogy megússzák a dolgot, hogy később netán emelt fővel járkáljanak egyházi körökben, mintha nem is követtek volna el semmit. I. János Pál - mint mondottuk - egyszerű ember volt, akit felháborított, hogy Szent Péter trónja körül ilyesmi megeshet. És egyáltalán nem volt a diplomáciai finomságok embere. Aki bűnös, mennie kell - ennyi volt a jelszava, nem több, s nem kevesebb. Nem is kételkedhetett bűnösségükben, mert például a banki pénzmosásról laikusok számára is egyértelmű bizonyítékokat tártak eléje.
A bankárok arra is gondoltak: ha a pápa nyilvánosan hirdeti ki döntését, akkor elhangzik a nevük is. Erre az olasz hatóságok is reagálni fognak és az a legkevesebb, hogy büntetőeljárást indítanak ellenük pénzmosás gyanújával. Rögvest a többi olaszországi bankjukat is megszállják a pénzügyi ellenőrök és nyomozók Hátravan még az ügyben nagy szerepet játszó azon férfi, akiről eddig nem beszéltünk. A francia Jean Villot államtitkárról van szó, akit még VI. Pál emelt magasba, és aki történetünk idején is államtitkár volt a Vatikánban. I. János Pál ugyanis megtartotta a franciát, mivel ő még teljesen idegenül mozgott a számára új helyen.
Jean Villot urat 1978. szeptember 27-én az esti órákban hivatta I. János Pál, és egy halom iratot adott át neki. A pápa saját kezűleg írt jegyzeteiről volt szó, ezeket kellett az államtitkárnak még az éjszaka folyamán letisztáznia. Az iratokat jellegüknél fogva nem bízhatták beosztott emberekre, írnokokra, ugyanis azokban roppant bizalmas adatok szerepeltek. Villot államtitkár úr ekkor mindent megtett, hogy a pápát lebeszélje az egész ügyről. Mivel ez a beszélgetés négyszemközt hangzott el - csak maga a beszélgetés ténye szivárgott ki a belső személyzet révén -, nem tudhatjuk, milyen érveket használt I. János Pál. A források szerint értésére adta az államtitkárnak: vagy teszi, amit mond, vagy neki is vége. Ez különben amúgy sem volt kétséges, hiszen amikor Villot kiment a lakosztályból, meglátta, hogy a neve szerepel a kirúgandók listáján. Neki tehát így is, úgy is mennie kell. A pápa másnap délelőtt kívánta nyilvánosan bejelenteni a változásokat.
A pápa ezt követően kiadta utasítását: másnap reggelre rendeljék eléje Marcinkus püspököt, a Szentlélek Bank főnökét. Villot azonnal beindította a telefonos riadóláncot. Gelli, Calvi, Sindona, Marcinkus és néhány más érintett személy még azon az estén megtudta, mi készül ellenük A katasztrófa közeledett és elkerülhetetlennek látszott.
Villot és fenyegetett társai tudták: semmit sem tehetnek békés, erőszakmentes úton. Ma már Európában a Vatikán az egyetlen állam, ahol minden döntést egy személyben hoz meg az államfő. Nincsenek miniszterek, beosztott döntéshozók, tanácsok és hasonlók Villot-nak nem sikerült I. János Pált lebeszélnie szándékáról, tehát az megvalósulni látszott. A pápát senki és semmi sem korlátozza hatalma gyakorlásában, és ez ma is így van.
És most lássuk, mi történt azon az utolsó estén a Vatikánban.
Szeptember 28-án este a pápa megvacsorázott. Nem volt egyedül, két titkára ült vele az asztalnál. Nyolc óra tájban fogyasztotta el a könnyű étket, amit vatikáni szokás szerint erre a célra ott dolgozó apácák készítettek el. I. János Pál levest, borjúhúst, zöldbabot és salátát evett és csapvizet ivott.
Háromnegyed kilenckor szokása szerint telefonon hívta régi bizalmas barátját, a milánói érseket és vele a várható személyi változásokról is beszélt. Innen is kiszivárgott hát, mit tervezett másnapra. Állítólag tisztában volt vele, hogy nagy változások lesznek ezek, vagyis roppant fontos ügyekben döntött. A milánói érsek később elmondta: a pápa végig derűsen és nyugodtan beszélt, nyoma sem volt közelgő infarktusnak, betegségnek, rosszullétnek, bárminek, ami a normálistól eltért volna.

A beszélgetés 21.15-ig tartott. A pápa ezt követően átnézte a két nappal később, a jezsuiták előtt tartandó beszédének szövegét Ezután a titkárok elköszöntek tőle. A pápa szokása szerint azzal búcsúzott:
- Buona notte! A domani. Se Dio vuole... (jó éjszakát! Viszontlátásra holnap. Ha Isten is úgy akarja!) Fél tíz előtt pár perccel becsukta szobája ajtaját és attól kezdve élve már senki sem látta. Illetve egy valaki talán mégis... A gyilkosa.
Emlékeznek még XI. Piusra, aki 1939 februárjában azon az éjszakán halt meg, amelyet követő napon sorsfordító beszédet akart tartani a fasizmus ellen? Akkor Mussolini keze volt a gyors halál megszervezésében.
Nos, valami ilyesmi történt most is. A többi pápa így vagy úgy tanúk előtt halt meg, betegágyát körülvették. Most a falak mögött történt a rejtélyes haláleset. Minden okunk megvan hát a gyanakvásra, hiszen I. János Pál is nagyon fontos bejelentést akart tenni másnap, amely sokak egzisztenciáját fenyegette. Bűnügyek halmazát bolygatta volna meg, és a világ másról se beszélt volna, mint arról, hogy a Vatikánon belül milyen rettenetes dolgok történnek... De a pápa egyszerű és igazságos ember volt. Jöjjön inkább a szégyen, de véget kell vetni a gazságnak - ez volt az alapelve.
Most lássuk azt a hazugsághalmazt, amely I. János Pál halálára épült. Önmagában ezek az egymásnak és az elemi logikának is ellentmondó állítások arra engednek következtetni, hogy valamit eltitkolnak, valamit rejtegetni igyekeznek. És mi egyéb lehet ez, mint a halál valódi körülményei és annak oka?
A pápát másnap hajnalban az a nővér találta meg holtan, aki csaknem húsz éve szolgált mellette, gyógyszereit adagolta, sőt a megfelelő képesítés birtokában nemegyszer injekciósorozatokat is adott be neki (előző tavasszal kúrálta így). Luciani pápa alacsony vérnyomás ellen szedett gyógyszert A nővér 4 óra 30 perckor a dolgozószobába vitte a reggelit egy tálcán, beköszönt, a pápa a hálófülkében feküdt. Negyedórával később, 4.45-kor ismét jött a nővér, de a tálcát érintetlenül találta. Ez gyanús volt, mert az elmúlt két évtized alatt sohasem tapasztalta, hogy a pápa fél öt után még (el)aludt volna. Ekkor a nővér a hálófülke ajtajához
ment és észrevette, hogy a padlón fénycsík szűrődik ki. Vagyis odabent égett a lámpa. A nővér többször kopogott, de nem kapott választ. Benyitott. A pápa az ágyon ült-feküdt, szemüvege az arcán, kezében papírok és kissé féloldalra dőlt. Állítólag az arcán iszonyú kín kifejezése ült.
Értesítették Villot államtitkárt, aki igen gyorsan megérkezett és nem látszott meglepettnek. És ahogyan később kiszivárgott, az államtitkár fura dolgokat kezdett művelni. Összefoglalva: a nyomok eltüntetésébe kezdett!
Ha a pápa természetes halállal halt meg, akkor mindez fölösleges lett volna. Ezt diktálja a logika. Ha a szíve vitte el, miért kellett a helyszínről tárgyakat elvinni?
Villot első dolga volt, hogy zsebre vágta a pápa éjjeliszekrényén álló gyógyszeres üveget. Ebben állítólag alacsony vérnyomás elleni folyékony szer volt. Kézenfekvő a gyanú, hogy mérget tartalmazott. Ma már sok olyan méreg létezik, amely színtelen, szagtalan, íztelen, tehát bármibe belekeverhető, a célszemély nem veszi észre. Étel, ital, gyógyszer vagy bármi, amit szájon át vesz be az áldozat, szóba jöhet. Vannak köztük olyanok is, amelyek nem azonnal, hanem órákkal később hatnak. És nem kevés olyan is akad, amelyek egy szívinfarktus tüneteit produkálják. És mivel a római pápákat köztudottan nem szokták felboncolni, a tettes biztos lehetett benne, hogy nem derül fény a gyilkosságra. Villot magával vitte a pápa kezében tartott iratokat is. Majd kivette a szekrényből a végrendeletét is. Később ez sem került elő.
Jean Villot, a sok évtizedes vatikáni szolgálatban megedződött öreg róka elégedett lehetett. Előző este még attól kellett félnie, hogy karrierje derékba tört, el kell hagynia élete fényes színterét, ám most még mindig államtitkár volt!
Más orvost hívott volna, hogy állapítsa meg, csakugyan meghalt a pápa és mi volt a halál oka? Ám Villot úr a halott melletti telefonkészülékről több beszélgetést bonyolított le, de egyik beszélgetőpartnere sem volt orvos. Először három rejtélyes helyre telefonált, és csak a negyedik hívása szólt orvosnak. Akkor sem a pápa orvosát hívta, hanem egy másikat. Közben a svájci őrségtől tudjuk, hogy az előszobában már ott toporgott Marcinkus püspök, aki roppant idegesen viselkedett. Mit keresett itt hajnalok hajnalán? A pápa reggel ötkor senkit sem szokott fogadni. Vajon Villot értesítette őt, vagy más forrásból tudta meg a hírt?
Villot mintha szándékosan húzta volna az időt, már egy óra eltelt a pápa halálának felfedezése óta! Aztán végre jött az orvos és megállapította, hogy előző este 23 óra tájban szívroham vitte el a pápát. Tette mindezt úgy, hogy csak ránézett a holttestre, nem is vetkőztette le, nem nézte meg a végtagok merevségét és az esetleges hullafoltokat sem. Úgy tűnik, Villot közlésének megfelelően állította azt az orvos, amit mondott. Engedelmeskedett az államtitkárnak, aki ilyenkor az új pápa megválasztásáig a legfőbb hatalom a Vatikánban.
Ekkor derült ki, hogy az egyik rejtélyes telefon hová is szólt. Mielőtt az orvost értesítette volna, Villot elrendelte, hogy a holttestet balzsamozzák be! Első hajnali hívása ugyanis annál a Róma-szerte ismert temetkezési vállalkozónál csöngött, akinek szerződése volt a Vatikánnal. Alig egy hónappal korábban szintén ők balzsamozták be VI. Pált is. Később megállapították, hogy Villot mindenki másnál előbb, három perccel a holttesthez érkezése után hívta a temetkezési vállalkozót! Számára tehát ott és akkor ez volt a legsürgősebb, a legfontosabb!
Ez is amellett szól, hogy Villot államtitkán nemhogy nem rázta meg az esemény, hanem arról már előző éjszaka óta tudott és habozás nélkül, pontos terv szerint cselekedett. Semmi izgalom, semmi megindultságot nem mutatott a „váratlan" esemény miatt, éppen ellenkezőleg.
Eltűnt tehát a pápa orvosságos üvege, amely valószínűleg mérget tartalmazott. Különben miért vitte volna el Villot? A végrendeletet nyugodtan elvihette, hiszen abban a pillanatban már ő volt a Vatikán feje. És mint tudjuk, a pápát vagy megbízottját senki sem vonhatja felelősségre.
A halált hivatalosan csak fél nyolckor jelentették be, de nem a valóságot. Állításuk szerint ugyanis nem az apáca találta meg a holttestet hajnali fél ötkor, hanem a pápa egyik titkára, és csupán fél hatkor. Nem világos, hogy ennek mi az oka.
Később a balzsamozók kiszivárogtatták a sajtónak: amikor ők reggel megérkeztek, a pápa teste szinte még meleg volt... Vagyis semmi esetre sem halhatott meg előző este 11-kor! A halál ennél jóval később, úgy hajnal felé következhetett be. A balzsamozásnál általában szokás, hogy a halott véréből és néhány belső szervből mintát vesznek, és azt elteszik, esetleges későbbi vizsgálatuk céljából. Itt és ekkor a balzsamozóknak ezt egyenesen megtiltották! Más pápák esetében csak 24 órával a halál beállta után kezdenek balzsamozni. I. János Pál esetében azonban egyértelmű felső parancsra a balzsamozás már a halál napján megtörtént!
Fontos megérteni: ebben az esetben minden másképpen zajlott le, mint máskor, és mint VI. Pál esetében, akinek a halálesete alig hat héttel korábban történt. Vajon miért? A sajtóban közben elszabadult a pokol. A pápa orvosa és más kollégái kereken kijelentették, hogy I. János Pál nem volt beteg. A Vatikán megtagadta a boncolás elrendelését. Közben még azon a napon villámgyorsan eltávolítottak mindenkit, aki Luciani közelében volt az utolsó napokban. Különféle vidéki városokba helyezték azokat az apácákat, titkárokat és mindenkit, akik vele dolgoztak és tudhattak bármit is furcsa haláláról.


Egy sikertelen vatikáni merénylet rövid története

Amikor e sorokat írjuk, a Monte Vaticano törpeállamának jelképes trónján már 1978 óta II. János Pál személyében „lengyel pápa" ül. Megválasztása után néhány évvel indult meg hazájában, majd másutt is az a folyamat, amely aztán a szovjet rendszer fellazulásához, meggyengüléséhez és végül bukásához vezetett. A katolikus egyház (és más egyházak is) mindig is szemben állt a kommunista világnézettel és e vélemény nem volt titok az úgynevezett „szocialista országokban" sem.
Moszkvában kezdettől sejtették, hogy a „lengyel pápával" komoly bajaik lesznek. A sejtés beigazolódott. János Pálnak volt némi köze a lengyel Szolidaritás szabad szakszervezeti mozgalomhoz. A KGB hamarosan jelentette a Kremlnek, hogy Reagan amerikai elnök és a pápa titkos tárgyalásokon megegyezett abban, miképpen támogathatják a lengyel ellenállási mozgalmat.
Ez már a felforgatásnál is veszélyesebb fenyegető veszélyt jelentett. A Kreml urai jól tudták, mire is számíthatnak. A katolikus egyház feje - a pápaság modern történelmében első ízben - olyan erélyes, intézkedni, tervezni és titkot tartani is képes ember volt, aki közelről ismerte a szovjet rendszert és láthatóan mindent hajlandó volt megtenni annak felszámolására. A Szovjetunióban erre eldöntötték, hogy ők viszont a pápát „számolják fel".
Közismert tény volt akkortájt Európában és az USA-ban, hogy a szovjet titkosrendőrség leghűségesebb kiszolgálója a keletnémet Stasi és szorosan azt követően a bolgár Szigurnoszty. Már csak azért is, mivel a bolgár titkosszolgálatot bel- és külföldön is a szovjet elvtársak vezették szinte minden szinten. A bolgárok a Nyugaton történő kivégzésekre, merényletekre szakosodtak, amelyek áldozatai elsősorban kelet-európai emigráns politikusok voltak. Ilyen előzmények után kapta meg 1980 augusztusában a KGB az utasítást, hogy készítsen elő merényletet II. János Pál ellen.
Ma már - átállt ügynökök, később megnyíló szájak, a rendszer váltás miatt feltárult titkos irattárak révén - aránylag pontosan feltárhatjuk az eseményeket. A KGB akkor már évek óta figyelemmel kísért egy török „szabadúszó" merénylőt. Az érintett Ali Agca szélsőjobboldali pártokkal működött együtt és több baloldali érzelmű emberrel végzett Törökországban. Később vállalt más merényleteket is. Ismeretlen kezek kiszabadították börtönéből, Iránba csempészték, majd onnan kanyargós útvonalon át éppen a kívánt időben érkezett Szófiába.
„Amikor a szentatya támogatni kezdte a Szolidaritást, Jurij Andropov parancsot adott a merénylet végrehajtására" - jelentette ki az ukrán egyház vezetője, Miroszlav Lubacsivszkij érsek, mikor először tehette lábát szabad földre. A bolgár titkosrendőrség Nyugatra „dobbantott" tisztjei is elmondták: őket már a II. János Pál megválasztása utáni napokban értesítették, hogy a pápát el kell tenni láb alól. Így aztán ők készítették fel Ali Agcát a nagy tettre.
A török bérgyilkos kezdetben nem tudhatta, hogy szovjet rendelésre cselekszik. Ám a Szófiában töltött hetek alatt erre is rájött. Nem volt nehéz felismernie a kapcsolatot a Szófiában működő dohány-, fegyver- és kábítószercsempész török maffia és a bolgár titkosszolgálat között - ez utóbbi működtette az előbbit. A bolgárok mögött pedig ott állt a Kreml által irányított KGB.
A bolgár zsoldban álló kis török maffia és a Rómában élő bolgár titkosügynökök, köztük több követségi diplomata, valamint egy légitársaság kirendeltségének vezetője már mindent előkészítettek. Ali Agcát csak akkor rendelték a helyszínre, amikor már minden szükséges felkészítés megtörtént. A török fiú hónapokon át Nyugat-Európában és Észak -Afrikában utazgatott, legalább tízezer dollárt költött szállodákra, éttermekre. Volt pénze bőven, és a merénylet sikeres elkövetéséért hatalmas összeget ígértek neki „sikerdíjként".
Ali Agca az igen komoly fejpénzért vállalta az akciót. Amúgy sem szerette a keresztényeket, különösen nem a pápát. Végső soron azonban profi volt, akinek mindegy, ki a célpont. Már Olaszországban élt 1981 májusában, be is iratkozott az egyik vidéki egyetemre. Mivel Agya csak pár tucat szót tudott angolul, olaszul pedig egyáltalán nem beszélt, így nyilvánvaló: egyetemista státusa csak azért volt szükséges, hogy helyzetét és ott-tartózkodását igazolja.
A terv szerint a szerdai tömeges audiencia napján kellett olyan közel kerülnie a pápához, hogy egy pisztollyal sikerüljön őt lelőni vagy halálosan megsebesíteni. A kialakult szokás szerint a pápa minden szerda délután (a nyári hónapokat kivéve, amikor a Rómától távolabb fekvő Castel Gandolfó-i nyári palotájában tartózkodik) egy autón körbejárt a Szent Péter-bazilika előtti téren és megáldotta a tömeget. A világ minden tájáról érkezett zarándokok és hívek szerdánként tehát viszonylag közelről láthatták a pápát.
Készen álltak a bolgárok arra is, hogy a merénylet után várható pánikban és zűrzavarban kimenekítik Agcát a térről és azonnal elviszik Rómából. Vagy egy diplomácia rendszámú kamionban, amely mellesleg ott parkol a közelben és azonnal indul, vagy esetleg mint a Balkán bolgár légitársaság alkalmazottja repül el a következő szófiai géppel. A biztosítást végző másik két török merénylő kimenekítése is ígérve volt.
A törökökről Ali Aga nem tudott, mint ahogy arról sem, hogy az egyik török azért kapott volna nagyobb összeget, hogy a merénylet utáni órákban végezzen vele... Így voltaképpen jobban járt, hogy elfogták.
Egyébként 1981. május 13-a szerdára esett, amikor Moszkvából a római szovjet nagykövetségen keresztül megérkezett az akkori KGB-főnök, későbbi szovjet pártfőtitkár és kormányfő utasítása. A gépezet beindult. Agca akkor már két napja Rómában volt és ellátogatott a Szent Péter térre is. A soknemzetiségű tömegben természetesen nem tűnhetett fel senkinek sem. Megszemlélték a környéket, a teret, megbeszélték a tömeg és a pápa várható mozgását. Mindezt a bolgárok már korábban alaposan tanulmányozták.
És eljött a nagy nap, a tervek szerint II. János Pál utolsó napja. A kommunizmus esküdt ellenségének azon a napon kellett elesnie a muzulmán merénylő golyójától. Mindez kész kalandfilm.
Azon a szerda délután 17 és 19 óra között Agcának sikerült úgy elhelyezkednie a tömegben, hogy a pápa nyitott kocsija elég közel haladt el mellette. Így kényelmesen tudott lőni a megfelelő pillanatban, mígnem aztán apácák és turisták rávetették magukat, lefogták, fegyverét pedig kicsavarták a kezéből. A pápa súlyosan megsebesült, de a szinte azonnali orvosi segítség megmentette az életét. Moszkva tehát nem érte el célját.
A bolgárok és törökök látva a történteket, szétfutottak. Évekkel később viszont Agca rájuk vallott és tárgyalásain mindent kitálalt - mivelhogy ígéretük ellenére nem szabadították ki őt a börtönből. Ezért bosszúból végül is „énekelni" kezdett. Néhány bolgár ellen indult is büntetőper olasz bíróság előtt, de akkor már igen nehéz volt bizonyítani, hogy valójában részt vettek-e az ügyben. A bolgár diplomatákat természetesen nem lehetett a bíróság elé citálni, a törököknek pedig nyomuk veszett (talán meg is öltek közülük néhányat?). A Balkán légitársaság vezetője pedig csak úgy úszta meg a börtönt, hogy nem sikerült egyértelműen bizonyítani részvételét az ügyben. Ugyan rábizonyították, hogy vallomásával ellentétben ott volt a téren a kérdéses időben, nem pedig - ahogyan állította - kinn a római repülőtéren (és vajon miért hazudott volna, ha semmi köze a merénylethez?), ez mégis kevésnek bizonyult.
Ne feledjük: amikor Agcát elkapták, és még hosszú időn keresztül azt követően is mindenki azt hitte, hogy magányos tettesről van szó, aki vallási fanatizmusból vagy más hasonló okból vállalkozott a merényletre.
Agca hiába várta, hogy kiszabadítsák cinkosai, azért feladta őket. A mesterséges fal végre leomlott, és már beláthatunk mögé.
E példa is mutatja, hogy ellenséges hatalmak érdekeik védelmében akciókat indíthatnak akár a Vatikán ellen is. Ezen kívül pedig éppen elég olyan feszültség uralkodik a kis államon belül is, amelyek újabb tragédiát okozhatnak.

Ezzel a vatikáni krimik felsorolásának végére is értünk... Legalábbis egyelőre.
Zárásként azonban engedjenek meg egy rövid összegzést.
A Vatikánban is emberek éltek, élnek. Az emberek összes hibáival, gyengeségeivel. Nem csoda hát, hogy ott is ugyanolyan dolgok történtek másfél évezred alatt, mint másutt. Igaz, az emberek minden korban többet vártak azoktól, akiket az erkölcs őreinek tartottak. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy ez az elvárás nem áll valós alapokon. Tulajdonképpen megvalósíthatatlan, nem evilági. Mégis úgy hisszük, sohasem szabad feladni a reményt. Mert eljön majd az az idő, amikor nemcsak a Vatikánban szűnnek meg az ilyen bűnös tettek, hanem mindenütt, ahol emberek élnek és tevékenykednek.


Felhasznált irodalom

BAYER, F.: Das Papstbuch. München, 1925 CAWTHORNE, NIGEL: Sex Lives of the Popes. 1996

FRANZEN, A. - BAUMER, R.: Papstgeschichte. Das Petrusamt in seiner Idee und seiner geschichtlichen Vetwicklichung in der Kirche. Freiburg, 1974

HANGAY ZOLTÁN: A pápák könyve. A római pápák Szent Pétertől II. János Pálig. Budapest, 1991

IJJAS ANTAL: Húsz évszázad viharában. Az egyház és a pápaság története. Budapest, 1948

KELLY, J. N.: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford, 1986 VON RANKE, LEOPOLD: Die Römisen Papste. Bécs

MATHIEU-ROSAY, JEAN: La véritable histoire des papes. Du royaume des cieux aux royaumes terrestres. 1991

MERCATIO, A.: Raccolta di concordati. Roma, 1919

MERCIER, J.: Dwadziescia wieków historii Watykanu. Warszawa, 1986.

MONDIN, BATTISTA: Pápák Enciklopédiája. Budapest, 2001

MOURRER: Histoire Générale de L Église (1-10). Paris

NEMERE ISTVÁN: A Vatikán és a KGB. Ideológiai fellazítás, dezinformáció és merényletek fél évszázadon keresztül. Dokumentumkötet 1999

A tizenkét Pius. Budapest, 1942

Történelmi hazugságok. A történelem terén előforduló mindennapi ferdítések cáfolata. A szerzők engedelmével németből magyarította Haller József... Budapest, 1890

STAHL, FRITZ: Rom. Das gesicht der ewingen stadt. Berlin, 1934


A könyvben szereplő pápák sorrendben:

Hányadik?Neve:Pápasága ideje:
(ha csak egy szám szerepel, akkor kevesebb mint 1 évig!)

-Anastasius911-913
5Benedek964-966
6Benedek973-974
7Benedek974-983
8Benedek1012-1024
9Benedek1032-1045?
15Benedek1914-1922
2Bonifác530-532
3Bonifác607
6Bonifác896
8Bonifác1294-1303
9Bonifác1389-1404
2Celesztin1143-1144
4Celesztin1241
5Celesztin1294
4Felix, Szent526-530
-Formusos891-896
2Gelasius1118-1119
1Gergely, Nagy, Szent590-604
2Gergely, Szent715-731
3Gergely, Szent731-741
5Gergely996-999
6Gergely1045-1046
7Gergely, Szent1073-1085
9Gergely1227-1241
10Gergely1271-1276
11Gergely1370-1378
12Gergely1406-1415
13Gergely1572-1585
16Gergely1831-1846
2Gyula1503-1513
3Gyula1550-1555
2Hadrianus867-872
3Hadrianus884-885
6Hadrianus1522-1523
1Honorius625-638
3Ince1198-1216
7Ince1404-1406
8Ince1484-1492
10Ince1644-1655
2István752-757
3István768-772
6István896-897
9István1057-1058
1János, Szent523-526
2János533-535
8János872-882
9János898-900
10János914-928
11János931-935
12János955-964
13János965-972
14János983-984
15János985-996
21János1276-1277
1János Pál1978
2János Pál1978-
4Jenő1431-1447
3Kallisztosz1455-1458
4Kelemen1265-1268
5Kelemen1305-1314
-Landon913-914
1Leo, Nagy, Szent440-461
3Leo795-816
4Leo847-855
5Leo903
6Leo928
8Leo963-965
9Leo, Szent1049-1054
10Leo1513-1521
13Leo1878-1903
2Marcellus1555
4Márton1281-1285
5Márton1417-1431
1Miklós, Szent858-867
4Miklós1288-1292
5Orbán1362-1370
6Orbán1378-1389
8Orbán1623-1644
1Pál, Szent757-767
2Pál1464-1471
3Pál1534-1549
4Pál1555-1559
5Pál1605-1621
-Péter30-67
2Pius1458-1464
3Pius1503
5Pius1566-1572
9Pius1846-1878
10Pius, Szent1903-1914
11Pius1922-1939
-Romanus897
6Sándor1492-1503
1Sergius, Szent687-701
2Sergius844-847
3Sergius904-911
-Silverius, Szent536-537
2Szilveszter999-1003
4Sixtus1471-1484
5Sixtus1585-1590
2Theodorosz897
-Vigilius537-555
3Viktor1086-1087
-Zakariás, Szent741-752